Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja


Mohai Zsuzsa

„Szeretném a színházat
kulturális agorává tenni!”
Interjú Székhelyi Józseffel, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatójával

A városi közgyűlés április 25-én Székhelyi József színművészt választotta a Szegedi Nemzeti Színház és Szabadtéri Játékok főigazgatójává. A grémium öt évre szavazott bizalmat a direktornak, akire mindenekelőtt a válságkezelés feladata hárul. A város közönsége számára színészként és rendezőként is ismert művészt a teátrum jövőjéről, a konszolidálás esélyeiről, valamint szakmai céljairól, motivációiról kérdeztük.

- Már januárra datálva találkoztam olyan cikkel, amelyben önt a főigazgatói poszt esélyes várományosaként említették. Nagyjából ugyanebben az időben – a decemberben bemutatott Sógornők rendezőjeként és a február elején színre került Tizenkét dühös ember egyik szerepében – találkozhatott önnel a szegedi közönség. E fellépések annak köszönhetők, hogy már korábban felvetődött az Ön direktorságának gondolata, vagy éppen ellenkezőleg: a jelenléte kellett ahhoz, hogy megkeressék?

- Elsősorban a Szegeden eddig elért eredményeimnek köszönhetem a felkérést. A nyári fellépéseimmel – a Lear királyban, a III. Richárdban, a Mária evangéliumában – nagyon sikeres voltam. Imponáló fogadtatásban részesült a Hókirálynő, nem kevésbé a Sógornők, amelynek alkotói közül szinte valamennyit Dömötör-kategóriában nominált valaki, amire nagyon büszke vagyok. A Tizenkét dühös ember pedig egy kifejezetten sikeres prózai előadásunk volt. Ezekből a szegedi, a nevemhez kapcsolódó élményanyagokból szövődött egy városi legendárium, miszerint talán én lennék az, akit szívesen fogadnának főigazgatóként. Így indult a történet, amit a társulatból azután erős presszíó követett.

- Ezek szerint a Nemzeti Színház direktori címéért beadott pályázata nem játszott domináns szerepet az ön felkérésében?

- Ahogyan a mostani munkámat, az akkor készített pályázatomat is publikussá tettem az Interneten, mert azt gondolom, hogy a színház "egy nyilvános ház" - a szó elvarázsolt értelmében. Tehát az a bizonyos esszé nyilván itt is olvasható volt, s tartalmazhatott olyan gondolatokat, amelyek megvalósulását a város meghatározó értelmisége szívesen látta volna Szegeden.

- Ez azonban már két pályázat két jelentős intézmény élére. Hihetjük, hogy határozott direktori ambíciók mozgatták?

- Vallásosan sohasem akartam igazgató lenni. Rettenetes szabadságvágy van bennem, imádok röpködni, jönni-menni, itt játszani, ott játszani, rendezni – főleg az utóbbi évtizedben. Ugyanakkor erősen él bennem az a képzet, hogy a színész a szerepet játssza, a rendező a darabot játssza, a direktor meg a színházat játssza, s ennek tükrében a most elnyert feladatomnál szebb pályalezárás számomra nem is adathatna.

- Hanem ez a feladat rendkívül száraz, bürokratikus lehet! Nem félti a művészi pályáját?

- Azt remélem, hogy ennek a színháznak a művészeti vezetője is leszek, ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a művészi élet napi praxisában kreatívan, cselekvően részt veszek – nem a személyemmel elsősorban, hanem fantasztikus társulatom menedzselésével: csillogó tehetségű fiatalok felfedeztetésével, helyzetbe hozásával. Borzasztóan tetsző foglalkozás számomra az, amely lehetőséget ad arra, hogy egy fiatalembert országos arccá, vagy egy fiatal énekesnőt országos hanggá tegyünk. Ez nem valamiféle álszemérmes visszavonulást jelent a saját megmérettetésem elől. A jövőben is fogok rendezni és játszani, csak ezek aránya nem lehet olyan jelentős, mintha pusztán személyemben gyakorolnám a mesterség különböző gyönyörűségeit. Lesz a kontaktusomban egy kitétel, amely meghatározza, mennyit rendezhetek, mennyit játszhatok egy-egy szezonban. Azon túl, ha kényszerít az élet, természetesen örömmel vállalok további feladatokat grátisz, hiszen én mindmáig örömszínész, örömrendező maradtam. Számomra ez nem a megélhetés hajszolása, nekem ez az életem!

- Fel sem merül önben a kérdés, hogy manapság a színházi szakemberrel szemben, az úgynevezett „menedzser típusú vezetés nevében” talán eredményesebb főigazgató lehetne egy gazdasági szakember?

- Ha elfogadjuk azt a filozófiát, hogy minden, ami komplex valami nagyon erős centrum felé rendeződve komplex, a színháznál ennek sokszorosan érvényesnek kell lennie. Nagyon fontos, hogy az az erős személyiségű művész, aki – remélem - én vagyok, képes ezt a centrumot olyan munkatársakkal körbevenni, akik a dolog menedzsmentjét, gazdasági oldalát képviselik. A bennem lakó ősethosz azt súgja nekem, hogy a pénzügyekbe sohasem avatkozhatom olyan módon, hogy azzal felülírjam a gazdasági menedzsment akaratát. Minden egyes döntéshozatalnál egyeztetve kell eljárnunk.

- A külső szemlélő mégis úgy vélheti, a válsághelyzet megköti a kezét, vagyis bármilyen célokat is kívánna megvalósítani a művészi igényességet szem előtt tartva, más jellegű, elsősorban éppen gazdaságilag determinált kényszerpályán kell mozognia.

- Az asztalomon fekvő revizori jelentés egészen döbbenetes krízist, káoszt állapít meg, a benne foglaltak a jelen helyzetet mély etikai és morális válságként, gazdasági katasztrófaként írják le. A 22-es csapdájában vagyok. Ha műsortervet készítek, szerződést ajánlok, akkor megvalósítom a fedezetlen kötelezettségvállalás bűntényét. Ha nem teszem meg, nem vagyok színidirektor.

Ám amíg a magyarországi kultúrafinanszírozás ilyen, amilyen, addig a művésznek tudomásul kell vennie, hogy a költségvetés határozza meg a színházat, és nem a színház a költségvetést. Ez axióma, de nem azt jelenti, hogy valamiféle szolgai alázattal a művészet megvalósításának gyönyörű szabadságát feladva folyton méltánytalan kompromisszumokat kellene kötnünk önmagunkkal, a lobogásunkkal, a vágyainkkal. Természetesen hiszem, hogy ilyen folyamatos, több szezonon át következetesen látott, népszerű színházi program nagyvonalúbb támogatást is kikényszeríthet a városból vagy a központi költségvetésből. Itt kultúrpolitikai stratégiai döntésről is szó van egyszersmind, tudniillik a kitörési pontunk a kultúra.

- A szintén pályázó Koczka Ferenc a közgyűlés előtti meghallgatáson arról beszélt, hogy túlméretezett a színház személyi apparátusa. Mint fogalmazott, „a vastag színészfelhozatal nem megalapozott”. E téren tervez változtatásokat?

- A színház, amióta a világ világ, versenyez a közönségért. Hogy tud versenyezni? A legjobb társulattal, a legnagyszerűbb színészekkel, énekesekkel, a leggyönyörűbb látvánnyal, a legszebb tánccal – ez személyzetfüggő. Tudni kell, hogy egy monodráma mögött is egy hadsereg áll, holott egyetlen színész tűnik fel a színpadon. A háttérben viszont ott dolgozik a súgó, az öltöztető, az ügyelő, a világosítók, a díszítők, a fodrász – szóval egy hadsereg.

Szerepet pedig csak színészeknek lehet osztani. Fenntartható egy negyedosztályú, kislétszámú, semmilyen együttes is, ez egy döntés kérdése, de ha így állna, nem pályáztam volna. A pályázatom egy épület címéért szólt, amely épületben az általam látott állomány inspirált, ösztönzött.

- A szegedi közönség számára meghatározó az a fajta karakteres színház, amelyet Telihay Péter, Valló Péter vagy Zsótér Sándor képviselt. A Galilei országos sikerét is jelzésértékűnek vélhetjük. Ez az irány, a „kísérleti színház” a jövőben is megjelenhet a repertoáron?

- Az általam rendezett Hókirálynő és a Sógornők kimeríti a kísérletezést, képviseli azt a színházmodellt, amit humanistának, szépnek tartok. A Sógornőket úgy állítottam színpadra, mintha nem egy kommersz darabról lenne szó, hanem egy mély csehoviánusiról. Ez a mélyen felvállalt humanista filozófia eljutott a közönséghez, s nem egy buta minikrimit látott. Megpróbáltam kódolni, hogy ebben a plázavilágban hogy’ épülünk le, s milyen kétségbeejtő, ahogy kifosztjuk egymást és magunkat.

Merem állítani magamról, hogy modern színházi ember vagyok, de természetesen a klasszikus értékek iránt is él bennem elkötelezettség. A színház sokműfajú, a kínálatnak sokszínűnek, változatosnak kell lennie, s egyben azt is sugallnia kell, amit nyújtunk, az csak itt és most jöhetett létre. Valami nagyon evidens, nagyon emblematikus szegediséget kell felmutatnunk!

- A pályázatában azt írta, a nap minden órájában elérhető lesz a színházban, ám a családja a fővároshoz köti. Mostantól „kétlakivá” lesz?

- A munkám reggel nyolctól éjjel fél kettőig tart. Ezt nem vállalhatom fel úgy, hogy nem itt élek. Az első időszakban lesznek könnyes telefonjaim a kisfiammal, ráadásul ez a hónap különösen nehéz lesz, mert Pestre, Szolnokra is elszólítanak a kötelezettségeim, amelyek lemondhatatlanok, de ezekkel aztán minden kaput bezárok magam mögött, s tényleg rezidenssé válok Szegeden.

- Már említette, színészként, rendezőként is találkozhatunk a jövőben önnel. Esetleg írni is fog?

- Revizori jelentésekre adott válaszokat biztosan. Egyébre most nincs módom. Minden eldől az első hat hónapban. Ha a magamtól elvárt tempóban tudok haladni, akkor nyertem, akkor meg tudom valósítani az elképzeléseimet. Ha nem, belátom, hogy fel kell adnom, de azon leszek, hogy ne az utóbbi történjék. Szeretném a színházat ennek a rétegzett, izgalmasan árnyalt városi kulturális arculatnak a centrumává, kulturális agorává tenni.
A cikkhez kapcsolódó linkek:
 

 

2003. május 17.