Első nap kora este már rossz ómenként gyülekeztek a fejünk fölött a sötét felhők. Sokat nem is kellet rá várni, hogy el kezdjen ömleni a mezőgazdaság által régóta hiányolt eső. A szigetlakók, persze, meg lettek volna e nélkül is, ugyanakkor viszont az időjárás még Aigner Szilárd számára sem kívánságműsor.

Az idei év egyik praktikusnak tűnő újítása, a lépsejt-forma gumi járólapok, amelyek a portól lettek volna hivatottak védeni a látogatók szemét-száját-tüdejét, funkciójukat vesztve a balestveszély alapvető forrásaivá változtak lévén, a vizes-sáros lapokon az enyhén illuminált emberek estek-keltek. A későbbi napok folyamán aztán már hatékonynak bizonyultak némileg a por ellen, az első két napon viszont nem igazán keltettek túlzott bizalmat a közönségben.

Aztán egyszer csak mégis elállt, éppen, amikor a Világzenei Színpadon kezdett bele műsorába az angol-indiai Nitin Sawney, brazil, indiai, amerikai és ki tudja még, milyen származású barátaival. A repertoár is kb. ilyen ilyen multikulti harmóniába torkolt: a soul és a bossa nova találkozott az indiai ragákkal, virtuóz énektechnikával és a jazzel. Közben elénk áll egy félmeztelen, saras srác, kezében két sörrel, és érthetetlen artikulációval próbálja beszélni anyanyelvét, a magyart: " – Cig…, cigit, tudná'…?", miközben lázasan gesztikulál, és próbál a szemembe fókuszálni, de láthatóan nem sikerül neki. Adunk neki cigit, aztán elhajtjuk, hogy pihenjen egyet, mert elég megviseltnek tűnik ahhoz képest, hogy még csak az első napon vagyunk.

A Buena Vista Social Club veterán énekesének, Ibrahim Ferrernek koncertjére úgy nyolc-tízezren lehetnek kíváncsiak: vitathatatlanul ez az este egyik leghúzósabb programja, mi is beállunk tehát a tömegbe. Nyilván nem motiválatlan attól a ténytől a közönség, hogy néhány hete vett búcsút többmilliós rajongótáborától és e földi siralomvölgytől Compay Segundo, Ferrer barátja és zenésztársa – megnézi hát, aki tudja, az utolsó mohikánok egyikét, hiszen lehet, hogy évek múlva erre sajnos már nem lesz lehetősége. A hetvennyolc éves élő legenda látogatása a közönség rendkívüli szimpátiáját vívja ki, amelyet hatalmas vastapsokkal ad a tudomására. A tejszínű öltönyben és elmaradhatatlan micisapkában megjelenő egykori cipőpucoló pedig énekel – az érzelmek meg elborítják a nézőteret. A nem kevesebb, mint 18(!) zenészből álló zenekar a kínzó fájdalom és a kirobbanó jókedv közti teljes érzelmi skálát salsába és rumbába foglalja, virtuóz fúvós és billentyűs szólókkal fűszerezve. Másfél órára Kubába csöppenünk, Castro nélkül, szegénység nélkül, emelkedetten, ahol csak a szivar- és marihuánafüst, nomeg a rum illata kavarog a levegőben. A tapsvihar szűnni nem akaróan zúgott, ami két ráadásra is rábírta a legendás társaságot.

Bár az eső elállt aznapra, az eredménye jelentős maradt: indult a dagonyázás. Az iszapbirkózó lányoknak nyilván nem kellett föllocsolni a ringet…

Végigjárva az elektronikus tánczenei helyszíneket, meg kellett állapítanunk, hogy az eső ellenére rengetegen gyűltek össze mind a Cinetripben, mind a Tilos Sátorban, mind pedig a Magic Mirrorban. Útközben az árakat tanulmányozva arra a meggyőződésre jutottunk, hogy azok nem szabadultak el túlságosan a Szigeten, hiszen egy korsó Arany Ászok 200 forintba, egy unikum négyszáznegyvenbe, egy girosz pedig 600-ba került. A TOI-TOI-ok nemcsak az első nap voltak használatra alkalmas állapotban, hanem – meglepő módon – a későbbiekben is – bár lányoknak a "használatra alkalmas" állapotú vécék száma – az általunk megkérdezett hölgyek szerint – idővel jelentősen szűkült, úgyhogy maradt a combizom-edzés.

*
Az est folyamán sajnos kevesebb lettem egy hosszú nadrággal, amely nem bírva a kommandós kiképzést, szétszakadt, és mivel Pesten nem volt nálam sem megfelelő mennyiségű pénz, sem pedig másik nadrág, kénytelen voltam hazautazni, és kihagyni a másnapi esődömpinget. Beszámolómat így tehát a harmadik nappal folytatom.

Mexikói, balkáni és mindenféle őrület

Ha nem táborozik kint az ember a Szigeten, akkor igen sok érdekes dologról marad le: önmagunk városi elszállásolása óhatatlanul az elkényelmesedés veszélyével jár. Ugyanakkor viszont nem elhanyagolható tény, hogy akkor megy tusolni az ember, amikor akar, és nem kell sorban állni érte órákat. Persze, közlekedni is sokáig tart, még ha Pest belvárosából is indulunk – a bevezető híd előtti tömeget nem is említve.

Szóval, így marad le az ember az Asian Dub Foundation koncertjéről, akiket ugyan látott már két éve, meg régebben, de azért bizakodik, hogy valami újat is láthat tőlük. Valahogy mégse támadt óriási hiányérzetem, mikor az utolsó taktusokra a Nagyszínpad elé verekedtem magam. A Morcheebaval hasonló deja vu-m volt, még ha egy fél órát láttam is belőlük, így tehát elvágtattam a világzenei színpadhoz, ahol a Los de Abajo csapott a húrokba. A rézfúvosokkal megerősített, gitárosokból, billentyűsből és dobosokból álló mexikói formáció valami egészen elementális elegyét adta a közép-amerikai mulatósnak és a ska-nak, megspékelve némi punk őrjöngéssel. A hatás leírhatatlan volt. A két-haromezres közönség együtt tombolt, énekelt ezekkel a színpadi őrültekkel, akik a tequila-szagú koncert végén beugráltak a tömegbe, az pedig lelkesen "úsztatta" őket. Az meg, hogy ez a Sziget házirendjével ellentétes, nem túlzottan izgatott senkit. A(z enyhe) normaszegés is része a Sziget-feelingnek.

A Besh o drom hasonlóan eksztatikus hatású táncmulatságba vitte a PECSA színpad közönségét, de közelebb, mint Mexikó: csak ide a közelbe, a Balkánra. A kilenctagú zenekaron nem nagyon mutatkoztak a kimerültség jelei annak ellenére, hogy aznap már a második koncertjüket adták. Másfél óráig úgy fújták a trombitát, a szaxofont, olyan tempóval ütötték a cimbalmot és a dobot, hogy mindenkiben fölforrt a vér, és a szőke német srácok ugyanúgy ugráltak a zenére, mint a szomszédos Rádió C sátrából átkíváncsiskodó romák. A balkáni cigány, szerb, muszlim és még ki tudja, milyen zenék katyvasza robbanásszerűen fölpörgetett mindenkit, elfeledtetve a pottyantós vécéket és a srebrenicai vérengzést. Bárhogy is akarják a helyi politikusok ezeket a népeket összeugrasztani, ez a vitalitástól duzzadó zene ellenszegül az ilyen kísérleteknek, olyannyira egységbe forrnak benne a szomszédos kultúrák.

A Cinetrip felé véve az utat a pult előtti iszonytató tömegből egyszer csak kinyúl egy kéz, és elkap: "– Hello Robi, mit iszol?". Újfent nyugtázom, hogy ezer éve nem látott országos cimborákal fut össze az ember a Szigeten. A szalmabáklákból összerakott elektronikus tánczenei helyszínről kifolynak az emberek, valószínűleg a Cinetrip – nemzetközi népszerűsége okán – kinőtte saját kereteit, és ideje lenne növelni a kapacitását. A pultosok ugyan pörögnek-forognak, de a tömeg akkora, hogy az átlag sorbanállási idő kb. húsz perc! Persze, a rutinosabbak már tudják, hol lehet legyorsabban sört venni, és hová kell menni szórakozni, programokat nézni – még ha ez gyakran nem is esik egybe.

A gigasátor, a Pörgés Party Aréna a drum 'n' bass mennyország és a finn szauna közös nevezőjét mutatja aznap este: az aranyfogú Goldie és Dillinja pörget. Az angol dj-producer-színészt sajnos már nem láttuk, de hát a bőség zavara és a választás kényszere is a Sziget részévé vált az évek alatt. Dillinja tört ütemei hatására viszont óhatatlanul megindul az ember lába – a dj pedig úgy játszott a felfokozott hangulatú tömeggel, ahogy akart. Miután tízpercnyi bentlént után rongyosra izzadtuk magunkat, úgy döntöttünk, továbbmegyünk a Mokka Cuka nevű helyre. Itt meg is pihenhettünk volna, hiszen még ülőhelyek is mutatkoztak, közben viszont rájöttünk, ez azért van, mivel az aktuális bakelithuszár éjjel kettő körül jó szirén módjára mindenkit becsalt a tánctérre. Mi sem tudtunk ellenállni. A lányok is helyesen mosolyogtak ránk odabennt, így tehát valahogyan ottragadtam a Szigeten másnap reggelig.

Tömegelés, dub és a gagyi apológiája

A szombati nap a tömegelésről híres már évek óta – ez most sem volt másképp. Közben a kedvező időjárásnak köszönhetően a sárdagonyából kezd kialakulni a már szokásosnak nevezhető por, illetve a lájtos szilikózis. A szigetlakók többféleképp óvják átmeneti lakhelyüket: sokan a szelktív hulladákgyűjtőkbe pakolják a műanyagot, mások ászokos korsókat gyűjtőgetnek, és abból képzett háromméteres oszlopokkal rohangálnak, hiszen a környezetvédelem mellett ez némi privát és azonnali haszonnal is jár lévén, x darab leadása után sört vagy pólót is begyűjthetnek érte. A pólókra visszatérve egyébként "Az év pólója" kitüntető címet idén vitán felül a "Sörért dugok" feliratú szerezte meg. Sajnálkozva konstatáltam azonban, hogy lányokon nem láttam ilyet, pedig az illető hölgy nyilván hatalmas sikert aratott volna férfitársaim körében. A hímsovinisztákat is megörvendeztette persze a Sziget a vizespóló versennyel, így nemcsak spontán módon kaphatott pipihusiból a területen kószáló férfiember.

Este nyolckor kezdett a Žagar a Wan2 sátorban, amire hihetetlen sokan voltak kíváncsiak, de az idő előrehaladtával sem akaródzótt a zenekarnak az izzadságszagú erőlködésből fölengedni. Minthacsak valamiféle unalmas melót végeztek volna ahelyett, hogy örömzenét játszanának. Az egyetlen kivétel talán a billentyűs zseni, Zságer Balázs volt, node ez ugye tímvörk, és így összhatásában elég gyenge volt a műsor. Ha unják a többiek a projectet, inkább ne csinálják, minthogy ilyen illúziromboló produktumot mutassanak be.

Az est húzóneve tagadhatatlanul a Moloko volt a Nagyszínpadon, amiből kb. húsz percet láttam, amikor ráébredtem, hogy ez a langy zene engem nem érdekel: túl fehér nekem ez a funky-pop. Így hát meglátogattam a backstage-et, ahol végre gyorsan kaptam sört és leülhettem. Miután pedig így leültem, egyre jobb számokat kezdett el játszani az általam gyorsan leírt zenekar, és már azon kezdtem agyalni, ki kellene talán menni mégis – de a fárdtság így a negyedik napon már kezdett erősebbnek bizonyulni, mint a kósza szándékaim. Szóval, a Moloko koncert utolsó fél órája tényleg pörgős, profi és izgalmas volt egy remek hangú énekesnővel – a koncert első részét meg felejtsük el.

A Moloko után vad kószálásba, telefonálásba és sms-ezésbe kezdek, ahogy ezt mindenki teszi a Szigeten, aki célzatosan akar valakivel összefutni. Más kérdés, hogy egy koncereten állva vagy éppen egy táncos party közepén a legkevésbe sem hallja/érzi meg az ember a telefoncsörgést, dehát bízni kell a véletlenekben. Közben Durex-sapkás vagy Pöttyös Túró Rudi-pólós embereket látni mindenfelé, amelyet néha színesítenek az algidás műtetkós szigetlakók, és a fejünk fölött elhúzott az imént egy repülőgép is, ami Arany Ászok- transzparenst húzott maga után. A reklámdömping is a Sziget részévé vált az évek alatt, bár annak azért örülhetünk, hogy némi kreativitás azért mostanra már szorult a marketnigesekbe, és nem szórólapokkal tömködik tele az emberek kezét, zsebét – majd onnan a kukákat.

" – Itt vagyok kint, a Nagyszínpadnál!" – ordítja a telefonba egy rutintalan srác, aki nem kap észbe, hogy rajta kívül még kb. húszezren mondhatnák el ezt a mondatot: nem árt tehát, ha az ember kisebb míting pojntokat jelöl meg, ha találkozni akar a vonal végén lévőkkel.

A Sziget az a sajátos egyhetes kultúrdömping, amelynek minden napján másokkal lehet egész estéket végigmulatozni: ennek jegyében aztán én is új társaságra váltottam, és velük próbáltuk megközelíteni a Siemens sátrat, ahol az Emil Rulez játszott. Persze, naiv próbálkozás volt a Hajós András fémjelzte produkcióra bejutni, hiszen a tévés-népszerűségnek köszönhetően az emberek kicsordultak a sátor oldalán. Ekkor sodródtunk el a Táncdalfesztivál sátorhoz, ahol évente rendszeresen megfordulok, hiszen olyan kádári múltat idéző sztárok fordulnak meg itt, mint Soltész Rezső, Aradszky László vagy éppen a Korda-Balázs kettős. Szombaton éppen Szűcs Judith lépett föl, aki – a sátor hagyományainak megfelelően – gépről kísértette magát. Szokás szerint itt is teltház volt.

Hogy mi a Táncdalfesztivál sátor sikerének a titka? Talán az ember gyerekkori nosztalgiája ezen számok iránt, vagy az, hogy a hazai kommersz zeneiparnak olyan emblematikus képviselői lépnek föl, akik annyira gagyik voltak annakidején, hogy azt már élvezetes hallgatni. Minden esetre ma már nem nevezhető tucatzenének az, amit művelnek – inkább igazi kuriózum. Más kérdés, hogy a V-tech-et vagy az Ámokfutókat vajon hallgatják-e majd egykor úgy, mint most pédául Soltész Rezsőt. Visszatérve a '70-'80-as évek örökifjú dívájára, Szűcs Judith-ra, az énekesnő olyan hangulatot varázsol, hogy a punkok a dizsibojokkal karöltve ropják a Zorbára, az Eleonórára és a Gyere, táncolj még-re – Szűcs-kortárs embert egy darabot sem látok. "– Di-di-di-di-didergek…" – üvölti kórusban a dalszöveget a közönség, miközben a sátor átlaghőmérséklete úgy negyven fok lehet – persze, a sör és a csordaszellem gyakran csodákat képes produkálni. Mindenki felszabadultan vigyorog, énekel, táncol, mégha nem is a Sláger Rádiót hallgatja egyébként. A kortalan művésznő pedig rutinosan mozgatja meg a hátsó sorokat is.

Továbbállunk a Csónakházhoz, megtalálva dugihelyet, ahol nem csak aranyásókat csapolnak, és gyorsan leülünk, amíg a Zion Train el nem kezdi koncertjét. Akkor viszont gyorsan be. A Wan2 fullosan áll, ami nem véletlen, hiszen a tizenöt éves zenekar az angol elektro-dub úttörői és legnagyobb mesterei közé tartozik. A hihetetlenül pörgős koncerten a közönség nagyon érzi a zenét, és tombol. A levegőben közben folyamatosan masszív ganja-szag terjeng. A zenekar roppant hálás, megígérik, hogy még visszajönnek Magyarországra, de a közönségnek ez kevés: ráadást követel, ami kétszer is eredménnyel jár.

A kettő után véget érő koncertet követően a Dub4U játszik ugyanott, ami gyakorlatilag a Ladánybene 27 dub-projectje: ugyanaz a fölállás is, azzal a kivétellel, hogy Miksa, az énekes és egyben kopasz raszta ezúttal valami bilentyűs hangszeren és a sampleren is tevékenykedik. A beállás viszont iszonyú sokáig tart. "– Mit tökölnek ezek ennyit hajnal háromnegyed háromkor, amikor már mindenki kész van, meg úgyis mindegy, hogy hogy' szólnak?!" – mondja, csak úgy magának egy dreadlock-srác mellettem. Egyetértek – és még rajtam kívül igen sokan mások is, mint az lemérhető az elszivárgó emberek számán. Végül három után nem sokkal belekezdenek egy Bob Marley-feldolgozásba, de a sátor közönsége addigra már harmadára csökken. Én is megyek, mert kissé kezdek már zombivá válni főként, ha belegondolok, hogy még milyen utazási tortúrák várnak rám, mire hazaérek.

Az amortizáció kezdete és egyéni vége

Néhány óra alvás után újra itt vagyunk a Szigeten. Kezdődik a helyszín viszonylag gyors amortizálódása: a fű már kikopva, a mai söröspohár-termés szétdobálva a színpadok körül, meg egyébként is kánikula marcangolja megfáradt testünket. Vasárnapra már az újságíró is elfárad. Néha kifújja az orrát és elborzad a fekete por láttán – tehát elkezdi kímélni magát. De már délután kint van a De-phazz koncerten, ami hatkor kezdődik a Nagyszínpadon. A zenekar zseniális, vérprofi teljesítményt nyújt, a nézőtér teljesen megtelik a korai időpont ellenére. A fekete énekes felszabadultan ironizál hátul kiszakadt nadrágján, de a csuklója sincs éppen "jó bőrben": befáslizva tartja a mikrofont kezében. Mindezek ellenére olyan easy-funkot ad elő, hogy végigsétálva a kordonok között a tömeg imádni kezdi – miként a zenekar rendkívül csinos, de kissé tartózkodóbb énekesnőjét is, aki lenge ruhája és tűsarkai miatt érthetően nem jön le a színpadról, bárhogy is díjjaznák ezt a kigúvadt szemű rajongók. A németként aposztrofált együttes legkevésbé a germán kultúrához áll közel.

Persze, ez érthető is, ha egy vegyes színű társaság ilyen izé, elektro-funky-easy-jazzt, vagy olyasmit játszik. A nagyszerű produkcióban a kimunkált hangú énekesnő és az énekes épp annyira passzol egymáshoz hangszínben, amennyire a zenekar tagjaként funkcionáló dj. a többi zenészhez. A teljes összhang pedig olyan össznépi békemosolyt csal az arcokra, hogy még akkor is fesztelenül vigyorogtak az emberek, amikor egy óra után nyilvánvalóvá vált, hogy az istennek se akarnak visszajönni, hiába viaskodott második ráadásért a közönség.

Az éhség nagy úr, ezért aztán betájoljuk a backstage-et, ahol HS7 tinipopját hallgatva komótosan megvacsorázunk/ebédelünk(?), és csak a Fun Lovin' Criminals kezdetére dugjuk ki az orrunkat. Az amerikai sztárzenekar zúzós rock'n'roll-ja a gyomrunkig hatol, ahol fölmorajlik az előbbiekben elfogyasztott chilli con carne. Az ugrálás következtében meg is mozdul, így tehát leteszünk róla, és a továbbiakban csak a folyamatosan cigarettázó énekes-gitárost és a lelkes közönséget figyeljük. A bankrablós Scooby snacks c. slágerszám ismétlésében ki is merül a ráadás, a Bono-féle bőrmellényt viselő Huey pedig megköszöni a lelkesedést, majd elhúznak a jobboldalon. Sika, kasza, léc - hogy egy hazai klasszikust idézzek.

Koncert után egész véletlenül sikerül bejutnunk a Cinetrip táncterére, ahová eddig még nem – de most már megértem, hogy miért. Ahogy ezt aktuális riportalanyom mondja: "– Ez nagyon tuti "bootleg", szóval mindent rákevernek mindenre, de leginkább nu-scool-break alapokkal dolgoznak…" A lényeg, hogy a vasárnapi pihenőnap végül táncmulatságba torkollik, ahonnan csak egy óra múlva tudom magam kirángatni, a hulla-közeli állapot tüneteit érzékelve magamon.

Ha pedig a duracell kimerül és a pénztárcánk is bemondja az unalmast, akkor nem marad más hátra, mint búcsút venni a leharcolt Szigettől egy időre, és vehemens regenerációba fogni. Jövőre veletek ugyanitt!