A sajtóbelépő felvétele nem ütközött különösebb akadályba, a backstage-re való belépést lehetővé tevő presscard megszerzése azonban sokkal körülményesebb volt. Igazán kitartónak kellett ahhoz lennie a mezei újságírónak, hogy ne hajtsák el valami rossz dumával a főszervezők, akik szerint már mindent meg kellett volna kapnunk postán. Szóval, kisebb fejetlenség van szervezési ügyekben, de ez egy "kezdő" fesztiválnak elnézhető. Az utóbbi jelző persze, azért szerepel idézőjelben, hiszen itt mégiscsak egy 1967 óta létező, és kb. tíz éve tetszhalott fesztiválról van szó – amit most próbálnak jó Jézusként föltámasztani.

A nem túlságosan tolakodó bejárati vizsgálat után a Borsodi Színpad felé vessszük az irányt, ahol is elsőként Mátraházi Andorral, a szegedi Nyers gitárosával futok össze, aki mártírságának tényeivel szembesít. "– Látod hogy szét van cs…ve az ujjam? Tegnap melóztam egy kicsit, össze is szedtem egy frankó vérhólyagot: kellemes volt így végignyomni a műsort. Ráadásul elsőként kezdtünk, szóval nem is voltak túl sokan.

" És tényleg: ahogy így szétnézünk, még este hétkor sem hemzseg a Partfürdő a látogatóktól – vagy a nagy terület miatt "elvesznek" az emberek. Összességében olyan benyomásom van, mintha egy időutazás keretében a Sziget korai, '93-'94-es éveibe csöppennék: két színpad, zöld gyep, nyárfák, gyérnek tűnő embertömeg. Mellettünk folyik a kissé leapadt Tisza, amit a biztonság kedvéért azért kordon szegélyez, szocreál lábas üdülők – és medencék. A medencékben pedig víz, amiben még most is sokan keresnek menedéket a döglesztő meleg ellen.

Hatalmas előny a Szigettel szemben, hogy itt vannak ilyen betonteknők, amik ugyan szintén szocreál jellegűek, de mégis más egy napot a vízben átvészelni, mint a porban fetrengve. Az más lapra tartozik persze, hogy egy súlyosan megkészült látogató ugyanúgy belefulladhat egy másfél méteres medencébe, mint az elszeparált Tiszába – igaz, az előbbiben nincsennek örvények. A nagyszínpadot övező kocsmák kivételével mindenhol bőven van ülőhely, az árak a szigetihez hasonlóak: egy sör kétszáz, egy fél unikum négyszáz, a girosz ötszáz forint. A különbség, hogy itt kevesebbet kell inni a hangulathoz: vagy nem vizezik a sört, vagy én vagyok fáradtabb. Az átlagéletkor 22 körül van, szaladnak is a színpadhoz a fiúk-lányok, mikor a Kispál a húrokba csap. Én azonban előtte még belenézek a Westel színpadon játszó Jah Kontwol nevű karibi családi sound system műsorába, akik zörgősen, nyersen, szarul keverve szólnak – ahogy, mondjuk Trenchtownban recseghet egy Sokol rádió. A zenészek lelkesebbnek tűnnek, mint a negyven-ötven főnyi közönség, akik csak bután állnak, és merednek a színpadra ahelyett, hogy a ritmusra hangolódnának és próbálnának mozogni.

Visszamegyek a nagyszínpadhoz, ahol Lovasiék hetven százalékban régi klasszikusokat játszanak az első három lemezről, és láthatóan örömzenélés folyik az erőlködés helyett. A fiatal közönség vevő az ökörködéssel ötvözött nosztalgiazenére, és úgy kiabálják a számok szövegeit, mintha azok nem is tíz-tizenkét évesek lennének. Elnyomják az őskövület Jutkát, hip-hop verzióban, és a 0 óra 2 perccel fejezik be a műsort – stílszerűen 0 óra 1 perckor. A konferansziéként is működő Hajós András enni, inni, ismerkedni zavar mindenkit – de csak csendesen ám! A nyugvó polgárok lelki békéjét csupán eddig lehetett háborgatni, hiszen ki tudja, hogy holnap kisbalta helyett miféle fegyverrel állítanak be dühödt mimózafülűek…

Koncert után tehát marad a girosz, meg a disco a Tisza Gyöngye alatt. Illetve – üdítő meglepetésként – egy véletlenszerűnek tűnő live act, két lemezjátszóval meg két szegedi dj-vel, Kővel és Don Leonnal, akik műanyag székeken relaxáló illetve táncoslábú látogatóknak játszanak afro-breakbeatet az egyik közeli üdülő lábai között. Kár, hogy fáradt vagyok. De majd holnap behozzuk a lemaradást!

Másnap a bejáratnál kialvatlan szemű rendezők fogadnak: láthatóan kevesen vannak a koordinátori szerepkörre – amint ezt meg is erősítik. A levegő sokkal fülledtebb mint tegnap, és forró sirokkó vagy bora, vagy mi fúj: mindenki az esőt várja, de az nem akar jönni. A vendégek azonban igencsak megszaporodtak, a tegnapinál kb. kétszer többen vannak: a vendéglátosok sem panaszkodhatnak a forgalomra, mindenki eszik, iszik. A Bëlga épp most fejezte be a koncertet, a színpad mellett rögtön gyűrűbe is zárják a rajongó tinilányok, akik mindenféleképp fotóztatni akarják magukat a trendi "sztárcsapattal" – ők meg készségesen állnak rendelkezésre. Rövid beállás után a Másfél csap a húrokba, akik elég húzósan, keményen kezdenek ahhoz képest, hogy megváltak a zenekar velejét jelentő basszertől és csellistától. A Borsodi színpad felé tartva a tegnapi helyszínen ma is "illegal" partyba botlunk, persze, ma már transzparensek is lógnak, és egy kivetítőre 8mm-es amatőr filmeket vetít Szokol Sziszi, a szegedi Szuper 8 Filmklub egyik alapítója.

A Borsodi színpadon a KFT rúgja az utolsókat az Afrikával, aztán még elénekel a két bohóc, Laár és Márton egy jó éjszakát-dalt, amellyel megköszönik a közönség lelkesedését. Hajós érkezik a színpadra, aki – mint mondja – szeretne legalább egy olyan dalt írni, mint a KFT, amit tizenöt év múlva is fújnak az emberek. Persze, erre még azért gyúrni kell.

A Ladánybene 27 a következő a nagyszínpadon, akik az évek alatt vérprofi zenészekké lettek: ők jelentik az egyre jobban szóló magyar narancsot, vagyishogy magyar reggae-t, ami ugyan kicsit fehér, kicsit populáris – de a miénk! Én például kifejezetten örülök neki, hogy van ma itthon hallgatható reggae zenekar. Úgy tűnik persze, hogy mások is örülnek neki, mert úgy öt-hatszázan lehetünk, akik a színpad előtt táncolnak, és éneklik a szöveget, a refrént. Amikor aztán megáll a raszta szív, akkor kezdődik a Republic, ami lassan már 20 éve játsza ugyanazokat a számokat, más szöveggel – de így persze nem is lehet bennük csalódni. Hatalmas hangulatot csinálnak annak a kb. 800-1000 embernek, aki ott ugrál az egykori gyerekpancsoló helyén.
A másik színpadon közben már Bandi zenél, a Lovasi a hegyről, aki épp a Szécsi Pált játssza a zenekarával, amikor odaérünk. Hirtelen azon kezdek tanakodni, hogy ez mitől más project, mint a Kispál és a Borz, ha ugyanazok a fő zenészek, és részben ugynazokat a számokat nyomják? Nyilván, mert a másik részben viszont Lovasi saját lemezéről adnak elő dalokat a nagyszámú közönségnek.

De mi ezt már nem várjuk meg, hanem helyette átmegyünk a melegvizes medencéhez, ahol az egykori női napozó falára vetítik a Tanút, a stílszerűen szocreál medencében ücsörgők csendes röhögése mellett. Talán átérzik a helyszín adta analógiás feelinget.

Talán az egyesek szerint gyönge és kései promóciónak vagy a közeledő hidegfrontnak köszönhető, hogy szombaton sincsennek többen, mint pénteken, noha ma játszik a SZIN világhírű fő produkciója, az Incognito.

A Colorstarra futunk be a kisszínpadhoz, akiknek mostanában sokkal összecsiszoltabb, kiforrotabb a hangzása, ellentétben a korai évek színpadi szétesettségével. A Másfél-feelingű pszichedelia sokkal erősebben üti meg a fejemet, mint a jelenlegi felállású szaxofonos quarteté: a három effetelt gitár úgy szűri át az ázsiai elemeket a rockba, minthacsak azonos gyökérből sarjadtak volna. Kár, hogy csak 150-200-an látták a nagyszerű produkciót.

Az Incognito halálpontosan 11-kor kezd – az eső meg rá kb. 5 percre. Hatalmas zivatart kapunk a nyakunkba, ami úgy fél óráig tart. Száz-százhúsz lelkes rajongó még így is kitart a tucatnyi fantasztikus zenész kedvéért, akik az esőre rá se hederítve pörgetik egyre följebb a közönség adrenalinszintjét. A zenének azután igen sokan nem képesek ellenállni, és egyre többen merészkednek a színpad elé: eső ide vagy oda. Egy bőrig ázást végül is megér egy ilyen világszintű produkció. Az interakcióvágytól sugárzó zenekarvezető gitáros-énekes egy a közönséggel közös thi-chi gyakorlat segítségével még a felhőket is elkergeti, és az eső egyszercsak eláll. A bátrabbak szétázva, a gyávák és mázlisták száraz ruhában tódulnak a színpadhoz, ahonnan olyan világszínvonalú funky-jazz áramlik a vérbe, amilyet legalább húsz éve nem látott a város. Az angol-skót fúvósszekció a koncert alatt elfogyasztott három korsó sörtől vigyorogva fújja a hibátlan funkot, miközben a hihetetlen torkokkal felvértezett énekes-vokálos fekete és félvér társaság olyan előadást nyújt, mintha húszezer embernek játszanának. De csak ezer-ezerötszázan lehetünk.

Kétszeri ráadás és másfél óra profi funky-jazz-soul után a hálás publikum egyenként tapsolja meg a tizenhárom zenészt, akik láthatóan oldottan és szeretettel viseltetnek a szegedi közönség iránt. A zenekarvezető végül egy Bob Marley idézettel búcsúzik: "– Különböző a bőrszínünk, de az utunk egy. A szeretet egyesít! Béke veletek!", a hangfalakból pedig fölhangzik a reggae örök királyának karcos hangja: "One love…"

A fölpörgetett hangulatot fokozva átmegyünk a tegnapi "illegal" party színhelyére, ahol épp Kraftwerk szól, minthogy '80-as évek bulit prezentál Megyeri Tomi és Szokol Sziszi. Az üdülő alja kicsinek is bizonyul a sok táncoló és kíváncsiskodó számára. Persze, ismeri mindenki a közhelyt a sok jó emberről, meg a kis helyről, így tehát a családias hangulat nem amortizálódik csak azért, mert valaki véletlenül könyökkel a vesédbe vág. Főként, ha emellett '80-as évek eleji NSZK pornót vetítenek háttérnek a Szuper 8 Filmklub szabotőrei: a hormonok meg csak úgy zsonganak. Az ad hoc-nak tűnő audiovizuális partyról aztán kiderül, hogy az valójában a főszervezővel egyeztetett esemény, csak a kései szervezés miatt kimaradt a programfüzetből – mint azt Ács Oszkár, az Időrablók énekes-gitárosa és a Filmklub egyik alapítója elárulja.