Pintér Anita

Szagok és hangok
Hangulatjelentés a Terror Házából

"Az MKP tagtoborzást tart. Aki beszervez még egy embert, az nyer egy üdülést a Szovjetunióba, aki beszervez még két embert…"- szól a telefonból.
Múzeum mindenütt van. Terror háza azonban csak egy van. Talán ezért nincs szüksége látogatótoborzásra. Van viszont szükség látogatóterelgetésre. Persze az régen sem úgy volt, hogy az ember akkor ment be, mikor akart. Amikor nem akart, vitték, most hogy akar, nem engedik.

Az egy órás sorban állás a kapu előtt azt az érzést erősíti, hogy valami sosem változik. A hatóság figyel és vigyáz ránk, s ha ő engedélyezi, az ajtó kitárul, ha úgy tetszik neki, az ajtó bezárul, s nekünk nincs beleszólásunk e dolgokba, mi csak tűrjük, hogy betartassák velünk a játékszabályokat. Tűrjük, de nem értjük. Le akarjuk dönteni a kordont, ami még bent, az előcsarnokban is utunkat állja, mert nem értjük, miért kell végignéznünk három sorstársunk belegabalyodását a ruhatárba, miért kell harmincszor végighallgatnunk azt a hátborzongató dallamot, miért kell újra meg újra megnézni azt az elkeseredett öreg bácsit, aki szidja a gulagokat, mikor dönthetjük már el szabadon, mire vagyunk kíváncsiak.

Még valami nem változott, nincs kérdezés, de ha mégis, hát nincs válasz, maximum zord arckifejezés. A fültépő zenéhez hamarosan orrot nem kímélő szag is járul, de ekkor már kétség sem merül föl bennünk, hogy ezek hangulati elemek, s ha az a céljuk, hogy átéreztessenek valamit az elődeink szenvedéséből, akkor elérik a céljukat. A csaknem három órás bent tartózkodás után kezdem zsibbadtnak érezni magamat, és ehhez még az se kellett, hogy tüzes rezsó előtt, szöges fal mellett térdepeltessenek. Ahhoz viszont kevés volt a három óra, hogy mindent tüzetesen megvizsgáljunk, s elégedetten kijelenthessük, mindent láttunk, köszönjük, ennyi.

Pedig több lehetőség van az élménybefogadásra, nem lehet kifogás a vendéglátásra. A külföldiek fülhallgatón keresztül kapják a dermesztő háttérinformációkat, mi, magyarok pedig választhatunk, hogy egy tárlatvezető kommentárjaival gazdagítjuk esetleg frissítjük föl ismereteinket, vagy egyedül próbálunk kiigazodni az egyszerre több irányból ránk zúduló hang és betűtengerben. Legjobb, ha a háromemeletes épület tetejéről kezdjük meg utunkat, így haladunk időrendi és a borzalmak szintje szerinti sorrendben is egyben. Nem mintha alulértékelném a nyilas uralom kreatívan válogatott módszereit, de az idegenvezető nélkül is legbeszédesebb termek lent a pincében vannak, ahol magunk választjuk ki, a csak állásra, vagy csak fekvésre alkalmas cellát vesszük szemügyre testközelből, esetleg mindegyikben elidőzünk legalább annyit, amennyi az ott egykor raboskodó nevek elolvasásához szükséges.

Fent viszont megérinthetjük a nyilas pártszolgálatosok és SS tisztek egyenruháit, csodálkozhatunk, hogy a hungarista híradóban Herr Hitler mennyire odaadóan simogatta a neki felajánlott gyermekbuksikat. "Éjszaka azt álmodtam, hogy kimentek a németek és nem jött helyettük senki." (Kovács Imre) Olvashatjuk mindezt a falon, de persze nem csak a következőkből tudjuk, hogy ez csak álom volt. Mert csak egy tárcsázásba kerül, s meghallgathatjuk Rákosi elvtárs és még sok ismerős arc beszédét; leülhetünk a mini moziba filmet nézni az ötvenes évekről, nevethetünk a bugyuta kommunista reklámszlogeneken, borzonghatunk a Tanúból már jól ismert fekete autót látva, ami a periodikus elsötétítés alkalmaival betekintést enged tágas vörös belsejébe. Mindenhonnan emberek néznek ránk, emberek szólnak hozzánk, de mindannyian egyszerre, és csak rövid időre, hogy aztán mindannyian egyszerre kezdjék újra, és ne tudjuk, melyik plazmatévéhez ugorjunk oda egy pillanatra. Óriási kavalkád, a válasz rá fejkapkodás és zavarodottság. El innen, ne halljuk az ismétlést. Rossz arra gondolni, miért oly kábán néznek ránk a sarokból a teremőrök. Az állandó mellett időszakos kiállítás is vár mindenkit. A mostani Ügynökvilág Magyarországon címmel fut. Még egy utolsó pillantás a földszinten terpeszkedő óriás tankra, és már kint is vagyunk a friss levegőn, a csendben.

Hála istennek, a sok múltra való emlékeztetés mellett azért a legfontosabb dolog megváltozott. Szabad akaratunkból távozhattunk.

Terror Háza, Budapest, Andrássy út 60.
Nyitva tartás: kedd - vasárnap: 10-18

2002. november 27.