Karesz újságot árul cimboráival, a közösen megszerzett pénzt pedig elisszák: nem is lehet máshogy túlélni ezt a kilátástalanságot. Aztán egy hideg éjszakán megböködi egy lány, hogy ne az utcakövön aludjon, mert megfázik. Így kezdődik az este, melynek során főhősünk követi a lányt, és egy táncházban köt ki. Megigézve bámulja a moldvai körtáncot járó embereket, akik a nagyvárosi mentális sivársággal szemben nagyon is szoros fizikai-lelki kapcsolatban vannak egymással. Ez valami más, mint amit eddigi élete folymán tapasztalt. A táncház ugyanis előítélet-mentes és mindenkit befogad. A népzene ezen kívül ősi energiáktól duzzad, amire szüksége is van a túléléshez.

Az újságárusítás után egyre gyakrabban keveredik táncházba, ahol megismerkedik Grécivel, a moldvai csángó vendégmunkással, aki szintén hajléktalan, feketén melózik építkezéseken, esténként pedig a kétfenekű nagydobot veri a sebes magyarosra. Később megismerjük Szerbet, aki valójában a délszláv háborúból elmenekülő szabadkai magyar néptáncos, egyébként pedig „Szerbiában magyar, Magyarországon meg szerb”. A táncház és a körülötte kialakuló „Betyárok” tánccsoport tehát a hazátlan vándorok, csavargók, ősi magyar szóval: csángók befogadó- és gyűjtőhelye. Archaikus közösség ez, amit az archaikus magyar zene tisztelete, élvezete kovácsol össze - a történelmi Magyarország bármely részéről és társadalmi szegmenséből is származzék valaki. Ez a szerves közösség áll szemben a modern világ kiüresedett kapcsolataival, rohanásával, agresszivitásával, konformizmusával: a táncházon kívüli családi pillanatképek és azok minimális mennyisége Zsófi és Karesz életéből egyértelműen ezt sugallják.

A főhős „megtérésének”, beavatódásának folyamata szimbolikusan kapcsolódik össze a filmben szereplő, és lineárisan egymást követő népzenék, és táncok elsajátításának nehézségi fokozataival: a rendkívül ősi és egyszerű moldvai körtánctól a széki négyesen keresztül végül eljut a mezőségi páros táncokig. A filmhez választott népzenei tájegységek szimbolikája rendkívül erős: mindegyik valamiféle kitaszítottságot, hazátlanságot, örök vándorlást illetve multikulturalizmust hordoz magában. A csángó, a cigány, a székely és a délszláv dallamok azonban a közösségalkotás alapvető kritériumait is szolgáltatják egyben. A multikulturalizmus és a tolerancia csúcspontját egyébként az a jelenet teszi leginkább transzparenssé, amikor az aluljáróban doboló afrikai zenészek előtt kezd kalotaszegi legényesbe Karesz, akik ezt nagy elégedettséggel nézik.

Hitelességet sugározva a leghíresebb magyar népzenészek tűnnek fel a film jeleneteiben: Sebő Ferenc tekeri a lantot, Zerkula János hegedül, neje veri az ütőgardont, a Muzsikás húzza a mezőségi táncokat és Sebestyén Márta énekel, táncol. A fél-dokumentarista szándék, persze, nemcsak a szereplőkre áll, hanem a kézikamerás felvételek, a közeli-szuperközeli plánok alkalmazása, és a nagylátószögű objektív is erősíti ezt a szocio-feelinget - amelyet már jól ismerhetünk a Roncsfilmből vagy a Falfúróból.

A múlt azonban megtalálja Kareszt. Egykori cimborái, akiktől sikerül elszakadnia, és helyette Grécitől kőműves szakmát „tanulnia”, belerángatják egy betörésbe, amibe később belebuknak. Hogy mégsem pesszimista hangulatban fejeződik be a film az annak köszönhető, hogy a záró képsorban Karesz vidáman muzsikál a rabtársaival a cellában, és van már perspektívája is: zenész lesz, ha szabadul. Talán Zsófi is vár rá, akinek a fotója Karesz ágya fölé van ragasztva, és akitől éppen akkor szakította el a törvény, amikor összejöttek. Illetve akinek újgazdag szüleit sikerült kirabolni abban az ominózus betörésben.