Nagy
Terézia, kulturális antropológus, az MTA békéscsabai Regionális Kutató
Központ szociológusa, a Corvinus Egyetem PhD hallgatója tavaly folytatott
kutatást a szegedi hajléktalanokról. Résztvevő megfigyelőként közelebbről
megismerte életmódjukat, és lehetőségeiket arra, hogy kitörhessenek abból
a világból, melyben élnek.
-
Hogyan definiálhatjuk a hajléktalanokat?
- Nehéz meghatározni. Van, aki rajta kívülálló okok miatt, más a saját
akaratából lett hajléktalan, mert nem hajlandó bemenni semmiféle szükségszállásra,
intézménybe, nem hajlandó a rokonai nyakán élni, mert azok csak parancsolnak.
A lényeg az, hogy az utca adja meg mindazt, ami szükséges az életében:
a szállást, élelmet, ami a létfenntartáshoz kell.
- Miért nem próbálnak valamilyen segítséget kérni?
- Kérni kérnek: „Adjál már egy ötöst! Miért nem adsz többet?” Bemennének
intézményekbe, hogy ott lakjanak. De a bentlakásnak vannak feltételei,
amiket viszont nem mindig hajlandóak, vagy nem tudnak teljesíteni, például
nem ihat alkoholt, mert ha alkoholt iszik, nem engedik be. A ferencesek
minden nap adnak reggelit és vacsorát, de ahhoz imádkozniuk, mosdaniuk
kell egy kicsit. És ha ez nem jön össze, akkor oda se mehetnek többet.
Emellett elvesztenek olyan alapvető normákat, mint a sorbanállás. Lökdösődnek,
hangoskodnak, nagy a zűrzavar, mert hátha nem jut.
- A szociális munkások nem tudnak segíteni nekik?
- Segítenének, de ehhez valamilyen bizalom kell: segítek, de akkor te
pedig legyél becsületes. Aki nem rúgja fel, annak sikerül. Viszont a szociális
munkások gyakran élnek abban a tehetetlenségben, hogy segíteni akarnak,
de azt látják, hogy hiábavaló az erőfeszítésük. Hiába mondja azt, hogy
jöjjön be, ma ne igyon, oldjuk meg, kap ruhát, szállást. Mert napközben
kimegy az utcára, ott vannak a hajléktalan barátai, ismerősei, és minden
megy a maga útján. Ami úgy néz ki, hogy napi másfél, hat liter pillepalackos
lőrét vagy „evavermutot” isznak. Ha jön valami pénz, azt aznap el kell
költeni, vagy pedig eltűnik. Lenyúlja egy ismerős, egy barátnak hitt valaki.
A maguk között való barátság a leginkább azt jelenti, hogy nem becsapni
a másikat. A másik visszahúzó erő, hogyha valaki kiemelkedik, megtalálják.
Mihelyt valakinek van egy kis pénze, rengeteg barátja van. Nagyon jó az
információs hálójuk, ha akarják, megtudják, ki hol él és dolgozik, és
miért ne akarnák, hiszen annak van egy albérlete, és miért ne mehetnénk
mi is oda. Eddig is megosztottunk mindent. Viszont az igazán bizonytalan
lábakon álló munkájából nem tudja eltartani az összes barátját. Tehát
bennmaradni sokkal könnyebb, mint onnan egy picit is feljebb jutni.
- A családi kapcsolataik teljesen megszűnnek?
- Képtelenek fenntartani az érzelmi kapcsolataikat. Ha van valakinek ilyen
családtagja, az nem szívesen látja. Amíg megy, támogatja, de aztán kiütköznek
a problémák: számon kérik, mire költött, s ezt ők nem viselik el. Ha valaki
lejjebb csúszik, mint te, akkor afelé zár az ember automatikusan. Lefele
zárni és felfele nyitni mindig könnyű, és ez így működik. Emellett sokan
szégyenlik magukat a társadalom, a régi vagy meglévő családjuk előtt.
Vannak, akik tudják támogatni a gyerekeiket. Néhány napig koldul, összejön
egy számítógépre való és megveszi a gyerekének. Ez pár évre elegendő büszkeséggel
tölti el.
- Ha valaki egy kicsit följebb kerül, a többiek nem segítik, hogy esetleg
ők is vele menjenek tovább?
- Nem. Mindig születnek álmok. Például veszünk egy tanyát, ott dolgozunk,
megtermelünk mindent. Később odahívunk újabb embereket, akik szintén felemelkedhetnének.
Csak az probléma, hogy a legtöbb hajléktalan nem ért hozzá. Másrészt ez
megint megkövetel egy életritmust, de mivel pont ezt vesztették el, így
ez sem lehetséges. Harmadrészt mire pénz lenne belőle, az egyik azt mondja,
nekem a pénz kellene, nem a tanya, és benneteket is utállak. Csináltak
egy rehabilitációs otthont valahol, ahhoz megint az emberkének a szándéka
kell. Amíg nem látja a problémát, és ez így van alkoholbetegnél, drogosnál,
és azzal védekezik, hogy ő így szabad, és így is meg tud élni, addig nem
lehet és nem is tudnak rajta segíteni.
|