Rába Adrienn (batrakhosz@freemail.hu)

Kabaré!

- Kedves Polgármester Úr! Lassan véget ér a nyári szünet, összeül megint a közgyűlés. Ön szerint ki lesz a leggyakrabban emlegetett ember errefelé az elkövetkező hónapokban?
Szeged Megyei Jogú Város első embere papírjaiba hajol, ráncolja kicsit magas homlokát, majd fülig érő szájjal felnéz és a mikrofonba dörmögi:
- Szolnok város polgármestere!
Büszkén körbevigyorog. Vele szemben félszáz derülni vágyó, körülötte félszáz kacaj kígyózik nagy egyetértésben, pártállástól függetlenül – az est folyamán először és utoljára.
Haha, ez igen, hogy volt!
Hát az bizony úgy volt, ahogy mondom. Meg is hallgathatja bárki szeptember 19-én a Petőfi Rádióban. Ha elég erős a gyomra…
Jön a Kabaré? Megyünk! Simultak valamelyest a ráncok is augusztus 31-én. Előkerültek rúzsok, műszempillák, hajcsavarók, és kisorakozott a levendulaillatú szekrényekből „nohátazértnehogynejöjjönámrám” estélyik garmadája. Arcát már otthon nevetésre igazította a pusztán átlagéletkoráért mély tiszteletet érdemlő publikum.
A mosoly tíz százaléka a csúszó bebocsáttatásból burjánzó előtéri lincshangulatban lefagyott ugyan, a következő tíz százalék pedig Kaposy Miklós bemelegítő fűzfaviccein vérzett el, de sebaj, maradt még bőven! Akkor is alig tíz százalék veszett oda, amikor a porondmester ájtatosan és szokatlanul komolykodón bejelentette: „Ez a műsor nem jöhetett volna létre”, ha a csodálatos Szegednek nem ilyen csodálatos a vezetősége, ha nem fogadják ennyire csodálatosan az ötletet és nem találnak ilyen csodálatos helyet a műsornak. Ja, és hogy mindezektől ő, mármint Kaposy Miklós, milyen csodálatosmód meghatott, egészen el van ragadtatva…
Nos, ennél a pontnál a közönség egy része – a legújabb statisztikák szerint cirka 53 százalékának kellett lennie… - láthatóan nem osztozott elragadtatásában, de nem is hörgött, úgy gondolta, spongyát rá, bizonyára így illik, különben sem politizélni jöttünk, hanem mulatni, nosza!
Hát, a műsor elejéről, a Székhelyi elhadarta, odaerőszakolt Juhász Gyula árvízversről – amin a közönség vihogott, azt hitte vicc… - és az őt követő jelenetnek csúfolt jelentéktelenségekről inkább mégsem szólnék. Nem érdemes. Ám valahol félidő környékén kezdett határozottan érdekfeszítővé válni a dolog, ekkor sorolta el ugyanis másodszor Kaposy Miklós színehagyott hangján azt a rengeteg csodálatost. Emlékeztetőül: Szeged, városvezetés, fogadtatás, hely, meghatódás. S az „elragadtatatlanok” még fel sem háborodhattak, mikor az est fénypontjaként színpadra perdült Legcsodálatosabb Botka László az ő legcsábosabb terminátor bájmosolyával. Szó megszakadt, hang fennakadt, lehellet megszegett – nyikkanni sem volt képes jeges ámulatában az 53 százalék.
A csend mindenesetre kihasználandó. Be is állt kezdésre a Legcsodálatosabb és a Legmeghatottabb (méghozzá olyan színpadképet alkotva, hogy még az ominózus többség is sajnálni kezdte, hogy a rádió képtovábbításra alkalmatlan orgánum – Kaposy tudniillik éppen a legcsodálatosabb derékkal egy vonalban pislogott, s olyan alázattal nézett fel a csodálatosan vízilabda-kapus termet fenti végére, ahogy mások a freskókra szoktak), neki is fogtak kedélyesen felolvasni a „spontán” propagandakérdéseket a „mégspontánabb” propagandaválaszokkal.
(Megjegyezném, másnap a Délmagyarország unalmasan simulékony cikke örvendezett: a polgármester úr maga írta meg válaszait! Azóta sem tudom eldönteni, ezt vajon dicséretnek szánták-e?! Sajnos, valószínűleg igen, pedig még a 47 százalékot is Kaposy buzgó integetése bírta „spontán” kacajra mindig, kivéve az egyszer, Szolnok polgármesterasszonya ügyében. Egyetlen hölgy hahotázott csupán szívből, de ő is rendszerint jól időzítve, még a Legcsodálatosabb válaszai előtt. A közönség meg nevetett – rajta. Jó volt a hangulat…)
Véget érvén a beugró fellépés, mégegyszer elsoroltatott a rengeteg csodálatos – Szeged, a városvezetés, a fogadtatás, a hely és a meghatottság -, aztán néhány direkt Szögedi opus következett tájszólással, meg pisi-kaki minden mennyiségben megboldogult helyi illetőségű Boncz Géza tollából, s mire a nagyérdemű – mint a végére kiderült, valamennyi eddigi Rádiókabaré közönségénél csodálatosabb… - beleszokott a kapálózásra röhögésbe, végetért az előadás. Búcsúzáshoz kilibbent a hősiesen tehetséges szegedi színészkar közepébe Mr. Legcsodálatosabb, és vigyorgott szerénykedve: „ugyan, mit nekem ez? hiszen bármikor kirázok a kislábujjamból három ilyet!”
A nép szedelőzködött, de a hófehér szemöldökök morcos rándulása visszaparancsolta. No igen. Hát meg kellett várni, amíg Kaposi mégegyszer elsorolja a csodálatosságokat (úgymint: Szeged, városvezetés, fogadtatás… - jól van, jól van! ? ), hogy jó - mélyen - rögzüljenek, és 2006-ig ki ne kophassanak! Mire aztán a sok lábon járó tapsgép és hangkulissza végre elbocsáttatott, abszolút negatívba fordult a mosolyarány. Legalább 53 százaléknyi arckifejezés bárkit meggyőzhetetett volna arról, hogy Szolnok város polgármestere nem csak a „szorgalmi időszak” kezdetével válik majd legemlegetettebbé. És arról is, hogy ha jön a kabaré, akkor nem jövünk.
Hanem megyünk!

2004. október 11.