Debreceni Mihály (dmisi20@freemail.hu)

Kárpátaljaiként a Délvidéken

Mindig szerettem volna eljutni a Délvidékre. Már iskolásként látni akartam azt, hogy hogyan élnek az ottani magyarok és mennyire különböznek hétköznapjaik a mieinktől. Szüleim közül csak édesapám jutott el az egykori Jugoszláviába.

Ez a nyolcvanas évek végén történt, akkor, amikor nálunk az üzletekben legfeljebb üres polcokat lehetett látni. Nem véletlen, hogy egész Kárpátalja meglódult, útnak indult… A szociális turizmusnak nevezett csencseléssel legfeljebb a szabadkai piacon lehetett ezt azt , többnyire vacak török farmernadrágot, hamis Intenational magnót vásárolni, no meg szeszt hatalmas mennyiségben. Aztán kitört a Balkán-háború, szétesett a Szovjetunió, megszűntek az utazási lehetőségek, megszakadtak az addig kialakult kapcsolatok is. Én közben leérettségiztem és a sors úgy hozta, hogy Magyarországon tanulhattam tovább. Természetesen mi, határon túliak rögtön kerestük egymás barátságát, érdeklődtünk egymástól, hogy a különböző országokban milyen volt a magyarok helyzete, milyen volt kisebbségi magyarként boldogulni szüleinknek. Erdélybe még apró gyerekként jutottam el, emlékeim meglehetősen hiányosak, míg két esztendeje végre sikerült először bácskai földre lépnem, azóta folyamatosan járok oda. Soha nem felejtem el, hogy mennyire szívmelengető érzés volt, amikor végre (ukrán útlevéllel) átértem a határon. Eltökéltem magamban, hogy
jobban meg akarom ismerni az ottani magyarok mentalitását, hiszen a volt szocialista táborban az ő helyzetük tűnt számunkra a legjobbnak.
A sok kellemes emlék mellett rengeteg furcsaságot is tapasztaltam. Elsők között említeném azt, hogy nagyon sokan még most is jugoszlávnak nevezik magukat annak ellenére, hogy ereikben aligha folyik szláv vér.
Az „Én jugoszláv vagyok!” kijelentéssel számtalan alkalommal találkoztam. Persze nem szerbek szájából hallottam ezt a titói időket idéző „számomra meglehetősen elszomorító” kijelentést, hanem a derék, kellőképpen elbutított bácskai atyafiaktól. Azoktól, akik még mindig reménykednek abban, hogy visszatérhet a „jóléti szocializmus” délszláv korszaka.
Milyen hülyén hangzana, ha én kárpátaljai magyarként azt mondanám, hogy szovjet vagyok. De nálunk még akkor sem szívesen dicsekedtek azzal az emberek, hogy ők szovjetek, amikor még az elbutított anyaországi magyarok is annak neveztek bennünket. Egyetlen ember akadt Kárpátalján „Balla László író-pártmunkás” -, aki „szovjet” magyaroknak próbált bennünket titulálni. Ezzel az ötletével azonban még párttársaival szemben is alulmaradt.
Bácskai vitapartnereimet megpróbáltam meggyőzni, hogy ne mondjanak ilyen egetrengető butaságot magukról, de sok esetben kár volt egyáltalán megszólalnom. Hiába mondtam azt, hogy ti nem lehettek jugoszlávok, még a szerbet is törve beszélitek, nem szólván arról, hogy Jugoszlávia már réges-rég megszüntette önmagát. De igen! Ők akkor is jugók. Ne is próbáljam nekik bemesélni, hogy ők nem azok. Te meg különben ukrán vagy, hisz Ukrajnából jöttél. Szomorúan
mondom, hogy ezt bácskai magyar mondta nekem, meglehetősen vehemensen bizonygatva fals kötődését a nemlétező államhoz.
Nagyon lehangoló volt ezt hallani. Csalódásom pedig tovább fokozódott, amikor szóba került az egykori partizánvezér Tito neve. Én elhiszem, hogy nagyon jól éltek az ő ideje alatt, de számomra elítélendő az a kultusz, ami még mindig jelen van az emberek mentalitásában. Sokan teljesen el vannak varázsolva a titói tanításoktól. Az sem számít, hogy a sokak által még mindig istenként tisztelt vezér és harcostársai aktív részt vállaltak a bácskai vérengzésekből, amikor Isten tudja hány ártatlan magyart mészároltak le a csetnik pribékek. Még mindig divatosak a Tito marsall
utcák. Zenta főterén még mindig ott van a Tito nevét ábrázoló bokor. Azt gondolná az ember, hogy ottfelejtették, de nem azért áll ott, mert még nem volt idő kivágni, hanem azért, mert kell Szükség van rá. Nem is olyan régen egy Mose Pijade
háborús hősről/bűnösről elnevezett utcában jártam az egyik városkában. Az utca magyar lakói fel vannak háborodva, hogy magyar nevet akarnak adni az utcájuknak, nevezetesen Színház utca lenne a neve. Döntsön az olvasó arról, hogy melyik a szebb (szerb)elnevezés. Én a „Színházra” voksolok. Amikor megkérdeztem, hogy miért ellenzik olyan hevesen, akkor azt felelték, hogy eddig is ez volt a neve és különben is a
90%-os magyar többséggel rendelkező településen laknak szerbek is, tiszteletben kell tartani azt, hogy az ő országukban lakunk. Hát igen! Hogy ki kinek az országában lakik, és főleg milyen áron, arról is lehetne vitatkozni, persze nem azokkal, akik önként és dalolva vállalják a szolgalelkűséget. Az sem számít, hogy egy tömeggyilkos nevét viseli az utca? Nem. Tisztelni kell a szerbek érzékenységét. Soha
nem felejtem el, hogy az én kárpátaljai szülővárosomban még a szovjet időben változtatták a Kirov utcát régi, becsületes magyar nevére, Bereg utcára. Nálunk az ilyesminek csak örült a nép, és ha valakinek nem tetszett, azt elküldték melegebb éghajlatra, legyen az akármilyen csinovnyik is. Bácskában meg inkább lemondanak
alapvető jogaikról. Szomorú!
Mondok jobbat. Tavaly nyáron Montenegróban voltam, egy délvidéki utazási iroda szervezésében. A szervezők ottani magyarok voltak. Amikor elmentem jelentkezni az útra, elkérték az útlevelemet az adatok rögzítése céljából.
Megemlítették, hogy milyen magyaros nevem van. Mondtam, hogy
az vagyok, csak határon túlról, Kárpátaljáról. A következő kérdés az volt, hogy hol van az a Kárpátalja. Elmagyaráztam, hogy most éppen Ukrajna része. Ukrajna sem volt világos, azt hitték, hogy valahol Oroszországban van. Istenem! Ez Magyarkanizsán történt. Trianon meg biztos egy földrajzi társasjáték neve, gondoltam elkeseredve.

Fiatal fejjel sem tudom megérteni, hogy miért nem lehet szétválasztani az állampolgárságot a nemzetiségtől. Hiába magyarázom azt, hogy én egy kárpátaljai magyar vagyok. Ismeretlen volt sokaknak ez a kifejezés. Ukrán és kész! Mind Magyarországon, mind Bácskában. Kellőképpen beérett az internacionalista történelemoktatás termése. Ennyire buták mégsem lehetünk. Vagy mégis?
Térjünk át egy másik nagy tragédiára: „Megyünk Novi Sad-ra, Knyezsevácra, Zrenyaninba, Moravicára!” Szerbül könnyebb kiejteni a gyönyörű városneveket? Ha Kárpátalján azt mondanám Ungvár helyett, hogy megyek Uzsgorodba, akkor szembe köpnének. Nálunk pedig aztán tényleg volt oroszosítás, de még amikor kötelező is volt a hivatalos kitalált szláv nevén nevezni a településeket, akkor sem nevezték úgy, még a túlbuzgó komcsik sem. Délvidéken sajnos elterjedt ez is. Sajnos ez a jugoszláv hisztéria nemcsak a Tito korszak alatt felnőtt emberekre vonatkozik, hanem a mostani fiatalság zömére is, akik velem járnak egyetemre.
A szegedi Márton Áron Szakkollégiumban 80 százalékban délvidéki egyetemisták laknak. Ott hallottam egy igencsak meghökkentő kijelentést egy magyar diák szájából. Idézem: „Én elsősorban jugoszlávnak tekintem magam! Másodsorban szolidaritást érzek a szerb nemzettel! Utolsó sorban vagyok csak magyar! -Akkor
minek jöttél Magyarországra?- kérdeztem én. Hogy megmutassam, hogy a jugók milyen jó gyerekek!”- válaszolta. De ez még mind semmi! A kollégium lány részlegébe, két délvidéki lány szobájába két kárpátaljai lány költözött. A megismerkedés után a magukat jugó lányoknak tartók panaszolták a többieknek, hogy milyen parasztok ezek az UKRÁNOK, azt mondják magukról, hogy kárpátaljai magyarok, pedig Ukrajnából jöttek. „Különben is, honnan tudjuk mi azt, hogy hol van az Kárpátalja!”

Nem akartam ezzel az írással senkit sem megbántani. Ifjú vagyok, egyetemista, aki büszkén vallja magát magyarnak Az elmúlt évtizedek nemcsak a határon belüli magyarokat tették internacionalistává, hanem a határon túliak közül is sokan váltak renegáttá. A kádári oktatásnak ez is az eredménye. Figyelnünk kell szomszédaink érzékenységére, mondják egyes meghatározó politikusok. A mi érzékenységünkre vajon kíváncsiak-e szomszédaink? Aligha. Vajon hány évnek kell még eltelnie ahhoz, hogy sokan rájöjjenek arra az alapigazságra, hogy aki a saját nemzetét nem tiszteli, miként tisztelhet másokat? Nem vagyok optimista a jövőt illetően sem, de boldog lennék, ha mégsem lenne igazam.

2004. április 19.