Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

Tóth Gábor

Törököt fogtak

Akár a mesében: hozott is meg nem is ajándékot az Európai Unió Törökországnak. Hosszas alkudozás után a huszonöt tagállam hétfon megállapodott a törökökkel a csatlakozási tárgyalások megkezdésérol.

„Törökországra hosszú és nehéz út vár, de az út ugyanolyan fontos, mint a célállomás – nyilatkozta Olli Rehn, az Európai Bizottság bovítésért felelos biztosa még júliusban. Azóta sem lett tisztább a kép: bár a kis-ázsiai ország többször ígéretet kapott, eleddig mindig elhalasztották az egyeztetések megkezdését.

A biztos által említett út tehát igen göröngyös. Noha Törökország 1952 óta tagja a NATO-nak, s már 1963-ban társulási szerzodést kötött az Európai Gazdasági Közösséggel, legkorábban 2014 táján lehetne teljes jogú tagja az uniónak.

Ezt egyelore pontosan Európa kezeli eros fenntartásokkal, az EU-15-ök lakossága egyre szkeptikusabb az újonnan csatlakozókkal szemben. Félti munkahelyeit, szociális vívmányait, tart a társadalmi kihívásoktól. Angela Merkel és a CDU például úgy nyert választást Németországban, hogy nyíltan ellenezte a törökök EU – tagságát. A francia és holland, európai alkotmányról dönto népszavazásokon is tapintható volt az ellenérzés. Ausztria esetében szintén, hiszen jelezte, nem zárná ki annak lehetoségét, hogy csak különleges partneri státuszt adna nekik. Köti az ebet a karóhoz: elobb a horvátokkal szeretne tárgyalni. Ráadásul a csatlakozás elfogadása elott, csakúgy, mint Franciaország, referendumot fog kiírni errol a kérdésrol. Európa tehát kitárta karjait – hogy aztán testtel lökje minél távolabb a törököket.

Az aggodalom persze nem mondvacsinált: Törökország nyolcvanmilliós népességével az EU legnagyobb tagállamává avanzsálna, és felboríthatná az amúgy is nehezen kialkudott szavazati arányokat a döntéshozatalban. Kérdés továbbá, mit tud kezdeni a keresztény-zsidó kultúrkörben „szocializálódott” vén kontinens az iszlám államberendezkedéssel (amely azért 150 év alatt talán hazánkban is akklimatizálódott némiképp). Bár Recep Tayip Erdogan miniszterelnök Ágnes asszonyként mossa-mossa fehér leplét, azon akad még néhány otromba szégyenfolt. Gondolhatunk az évszázadok óta problémaként kezelt etnikum, a kurd nép sorsára vagy az 1915-ös örmény genocídiumról való mély hallgatásra (Orhan Pamuk írót ennek említéséért ítélték hároméves börtönbüntetésre). Az emberi jogok és a nok elnyomása szintén aggályos. A tárgyalások neuralgikus pontja pedig Ciprus ügye. A szigetet 1974-ben rohanta le Törökország, azóta az északi részen csak általa elismert köztársaság muködik. Erdogan jelezte, bár aláírja az európai szabadkereskedelmi megállapodást, Ciprus teherjármuveit továbbra sem engedi be területére.

A Közös Európa válaszút elé érkezett. Alapítói annak idején nem pusztán földrészük államait akarták egyesíteni, hanem akár kontinenseken is átívelo hatalmi blokkot akartak létrehozni. Erre most kínálkozik történelmi lehetoség. Az isztambuli Európa-híd összeköti a két kontinenst. Hasonló feladatot tölthetne be Törökország is, hiszen közelebb hozhatná egymáshoz a keresztény és iszlám közösséget. Számos európai országban él jelentos muszlim népesség, a törökök esetleges elutasítása számukra is jel lehetne. Stratégiai szövetségessé válhatna az EU számára eddig fehér foltnak számító Közel-Keleten, ráadásul általa ellenorizhetobbé válnának a térség olajvezetékei és –lelohelyei is.

Ihol jönnek a törökök.

Csatlakozásuk ellen legalább ennyi és ilyen súlyú érvet sorolnak fel Európa vezeto politikusai. De vajon kockára tehetik-e büntetlenül szavahihetoségüket?

2005. október 11.