Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

Végső István

Ki viszi át 1956-ot?

„Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van!” Akár ez a közismert Nagy Imre mondat is lehetne évek óta az október 23-i ünnepségek szlogenje. A most éppen a kampányolás oltárán feláldozott nap immár egy évtizede inkább hasonlít egy őszi cirkuszi fesztiválhoz, mint egy méltóságteljes megemlékezéshez. Csak 1992-ig volt igazán szép és meghitt ez az ünnep. Akkor Göncz Árpád beszédét zavarták meg. Azóta meg mindenkiét, aki nem tetszik, Horntól Mécsig. Ősszel ekkortájt nagyhangú pártoskodó csoportok csapnak össze a szónokokkal. Most éppen jövő májusra hangolnak.

A hangpróba idén az előestén megkezdődött. Nem volt jó ötlet az MSZP-től, hogy pont Bozóki Andrásra bízta a beszédet, hisz nála jobban talán csak Kókát utálja a miniszterek közül a nagyérdemű publikum. Persze minden évben ki kell tenni valakit céltáblának. A munkástanácsokban saját pártjának elődjét felismerő kulturális főember, szónoklatában mindenki ünnepévé akarta tenni ’56-ot. Ez már ott a helyszínen nem jött be. Jól megkapta a magáét. A nép a maga egyszerű eszközeivel beintett az ötletnek. Igen, lassan felvehetjük néphagyományaink közé az utcára kivonulunk és ordibálunk „népi szokást”. Hungarikummá vált a budapesti fütyülős narancs. Egy kicsit savanyú, egy kicsit jobboldali, de a miénk. Legfőbb ismertetőjegye, hogy nem szeret otthon ülni, viszont imád temetőkben, tereken hangosan véleményt nyilvánítani, és a jelek szerint gyerekkorában sok répát evett.

Na, persze nem volt kevésbé problémás megint mikrofon közelébe engedni Kövér Lászlót. Hozta a formáját a nyírbátori ünnepi pártgyűlésen is, és a „luxusbaloldal” ellen harcra felszólító beszédével ismét elvette jó néhány ember kedvét a politikától és a Fidesztől. De legalább a Nyírségben nem fütyült senki, pedig ott sem ártott volna.

Az ünnepnapi megemlékezések érdekes módon idén sokkal nyugodtabb hangulatúak voltak. Csupán egy részeg spionozott, de mivel ő egyedül volt el is vitték a rendőrök. A két vezér - a kissé zilált Orbán és a durcás Gyurcsány – azért kitett magáért. Üzengettek egymásnak. Egyfelől ismét valami ködös nemzeti egységre szólítottak fel. Aztán jól odamondtak a másiknak, hogy amaz ne akarja elbitorolni az emberektől ezt a napot.

De vajon kik a hibásak, hogy ilyen események zajlanak akkor, amikor a 20. századi Európa történetének legemlékezetesebb forradalma előtt kellene lerónunk a kegyeletünket? Valószínűleg mindannyian. A közéleti személyiségek és mi sem tudjuk, hogy mit kezdjünk ezzel a megmagyarázhatatlanul egységes, de borzalmasan rövid magyar hőseposszal. Körülbelül olyan nyűg ez, mint a dualizmusban a március tizenötödikék. Valakik nagyon maguknak érzik, míg mások nagyon nem. Egyesek kisajátítják, mások meg legszívesebben kitörölnék a történelemkönyvek lapjairól. Az ötvenhatosok civakodnak a közös és oszthatatlan dicsőségen, ezzel hiteltelenné teszik saját magukat. A baloldal tétován, bölcsnek tűnő dolgokat mond oda, de nem áll ki mellette. A jobboldal meg hazaárulózik és fenyeget, miszerint a kommunisták már megint a spájzban vannak.

Hogy mennyire megfoghatatlan a mai politikai elitnek ez az egész, azt abból lehet lemérni, ahogy Nagy Imre személyéhez hozzáállnak. Az MSZP-nek túlságosan reakciós forradalmár, a Fidesznek és az MDF-nek kissé vörös múltú, az SZDSZ-nek meg nem elég liberális. Megnyugodhatunk, szerencsére mártír miniszterelnökünk nem nyerne felvételt egyetlen mai parlamenti pártba sem, de valószínűleg nem is jelentkezne egyikbe sem. Ettől a mi rokonszenvünket kellene elnyernie, de mivel annyira belénk ivódott, hogy csak a politikai szimpátiánk alapján szeretünk valamit vagy valakit, ezért mi sem tudunk vele mit kezdeni. Nagy Imre továbbra is magányos mítoszként lebeg felettünk. Olyan a halálában, mint az életében. Olyan, mint a forradalma volt: magára hagyott és meg nem értett.

A mai kor embere szét is tárja a kezét, hogy most mit is szeressek ebben a lyukas zászlós, sortüzes, pesti srácos, vértelenül véres, sikertelenül sikeres ’56-ban? Nincs sör meg virsli, nem szavalnak végtelenül tiszta Petőfi-verseket, és nem körmenetelünk a Szent Jobbal. Akkor meg mi a pláne az egészben? Miért van az, hogy nem foglalkozunk vele, nem tudunk róla szinte semmit, és nem érezzük át a jelentőségét? Úgy tűnik, hogy a közvélemény-formálók és a tankönyvek nem jól adták át az információkat erről a társadalomnak.

Az átlagembereknek, ha nem hétköznapra esik az évforduló, akkor fel sem tűnik, hogy nemzeti ünnep van. Hisz vasárnap amúgy sem kell bemenni a munkahelyre, akkor meg kit érdekel, hogy mi volt itt 49 éve? Pedig valami olyasmire azért illene emlékezni, hogy mintegy ezer ember az életét adta a független Magyarországért, hazafiként viselkedő politikusok meg merték ráncigálni a szovjet medve bajszát, és akkoriban, egy kicsit mindenkinek együtt dobbant a szíve a magyar szabadság reményében.

Ezzel szemben honatyáink manapság ilyenkor is egymást köpködik, és szólítják fel a másikat, hogy az viselkedjen normálisan. Az istenadta nép meg fütyül az egészre.

2005. november 10.