Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

Margittai Linda

Arról, hogy szobrokra ülni illetlen dolog

Nem szeretjük a permanens esőt. Úgy értem, mi emberek - és bár nincs az ujjamon Salamon király ama állítólagos gyűrűje, aminek birtokában szót érthetnék egyéb állatfajtákkal is, de úgy sejtem, azok sem szívlelik a többnapos, szakadatlan – pontosabban inkább szakadó – esőzést. Mert nagyon lehet utálni, amikor a víz, a fizika tisztességes és rendes törvényeit önkényesen figyelmen kívül hagyva ilyenkor nem lefelé, hanem felfelé szeret csurogni, és az ember nadrágja legalább térdig ázik, vagy amikor a kéz, amit a természet a maga nyilvánvaló bölcsességében párban alkotott meg, az esernyő okánál fogva hirtelen kevésnek bizonyul. És egyáltalán – az ember nagyon szerencsétlen és szánni való lesz akkor, amikor esik. De van az őszi vetésen és a szaharai beduinokon kívül még egy csoportja e világ teremtményeinek, amik pontosan ekkor érzik úgy, hogy eljött az ő idejük – a köztéri szobrok. Az eső kifejezetten üdvös esemény a szobroknak - visszaadja a becsületüket. Leáztatja róluk a port és egyéb gyanús szennyeződéseket, amelyeket a jobb napokon rajtuk lebzselő galambok hagytak maguk után, ilyenkor nincsenek bandázó suhancok és nincsenek fényképezkedő turisták. A köztéri szobrok ugyanis bizonyára valami érthetetlen, delejes vonzást gyakorolnak az élőlényekre, amely azután többnyire manifesztálódik is, mégpedig jobb esetben felmászásokban és ráülésekben, rosszabb esetben pedig a birtokviszony kinyilvánításának egyéb módozataiban. Mindig is őszintén rácsodálkoztam erre a tüneményre, mint amikor az ember, valami illetlenséggel találkozva, vénasszonyos fejcsóválással nyugtázza, hogy nahát, akkor ilyen is van. Márpedig minden bizonnyal van, hiszen mi másért vélnék úgy a kirándulók, hogy úti élményeiket elevenebb formába öntik, ha mondjuk úgy fotózkodnak le, hogy leülnek a kalapos lány mellé és bizalmaskodóan átkarolják a vállát. Vagy három ruganyos mozdulattal, a térdére, a csuklójára majd az állára lépve – pontosan így, hiszen mintha maga az alkotó is, előzékenyen ennek megfelelően igazította volna a szobor tagjait – felkapaszkodnak Tisza Lajos nyakába. Vagy, ahogyan a minap egy élete virágában járó házaspár hölgytagja, a Dóm téri szentháromság szobor lábazatához telepedve, combjait kacéran kivillanta pózolt fényképező férjurának. Egy éppen arra járó páter nyilván más értelemben is szentségtörésnek ítélte volna a dolgot, de hogy legalábbis tiszteletlenség volt, annyiban talán megegyezhetünk. Tiszteletlenség a mű, az alkotó ember kezemunkája, a bőrkeményedéses tenyér és a megfeketedett körmök iránt. Nem mondom, hogy egy szobor szent és sérthetetlen. Sőt, ellenkezőleg – szobrot megérinteni jó és kivételes dolog. Találkozni azzal az alkotással, amihez az embernek valami oknál fogva több köze van, mint a többhez, a maga eredeti és speciális valóságában látni azt, ami addig fénykép volt csak és papír és reprodukció, megnézni oldalról és hátulról is, érezni a kő vagy a fém szagát – valamiféle kegyelmi állapot. Megérinteni pedig még inkább az, különösen akkor, amikor nem lenne szabad, amikor a teremőr is tudja ezt, és mégis illedelmesen és szemérmesen másfelé néz. Amikor az ember hozzáér egy szoborhoz, egyugyanazt a felületet tapintja, amit a maga idejében a készítője, jogosulatlanul és kéretlenül is befurakodik abba a nexusba, ami az alkotás és alkotója között van, és kisajátít valami keveset abból az ihletett állapotból, amit a művészi munka hív életre, és ami a művészi munkát életre hívja. Ez nem egyéb, mint lopás, illetéktelen behatolás és hasonlók. De mert jó, és néha talán muszáj is, ezért bocsánatos bűn. Csakis ennek szigorú tudatában szabad szoborhoz érni. A köztéri szobrok kétségkívül a szobortársadalom legkevésbé megbecsült tagjai: nem őrzik őket elektronikus riasztóberendezésekkel és nem tartják őket pontosan tizenöt celsiusfokra hűtött kiállítókamrákban – de mégis, ahogy senkinek sem jutna eszébe félkönyékkel odakönyökölni a gondolkodó térdére, vagy belecsüccsenni a tövishúzó fiú ölébe egy fotó erejéig, úgy a köztéri szobrok sem érdemelnek ennél kevesebbet, mert lényegük és természetük ugyanaz. A galambok persze mindebből semmit sem értenek. Öntudatlan magabiztossággal, mintha ez egy eddig fel nem fedezett faji sajátosságuk lenne, ülnek oda a szobrokra, sőt, sehova máshova, hanem egészen pontosan a szobrok fejére, mit sem törődve azzal, hogy ez a szokásuk némiképp csorbítja a hofburgi Mária Terézia vagy a Piazza San Marco szárnyas oroszlánjainak reputációját. De nekik megbocsájtanak az égiek, mert ők nem tudják mit cselekszenek.

2005. november 10.