Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

Végső István

Kínában a helyzet változatlan

Még a hidegháború idején megkezdődött az az amerikai politika, melynek lényege az, hogy Kínát magához édesgesse, de közben kést szegezzen a hátához. A nagy kommunista testvérek összeveszése után először Nixon nyitott Mao birodalma felé. Nagy barátságukban közösen utálhatták a szovjeteket.

A ’70-es évek végétől Tibet lett minden sarokköve. Az amerikai szaktanácsadók valahonnan előbányászták, hogy ezt a területet a 18. század elején elfoglalták a kínaiak. 1959-ben pedig teljesen felszámolták az autonómiájukat. A vadregényes, titokzatos buddhista állam felszabadítása körülbelül olyan fontossá vált, mint a ’80-as évektől az AIDS elleni küzdelem.

Boldog boldogtalan ezzel foglalkozott. Koncertek, tüntetések voltak, filmek készültek. Bár igazán senki nem tudta, hogy mi értelme van neki, miért is kell szeretni és hol is van az a Tibet, de legalább lehetett valamit a kínaiak orra alá dörgölni. Minden USA elnök mondott néhány keresetlen szót szegényekért. Mintha csak ez az állam lenne megszállva, vagy csak ez a nép lett volna elnyomott kisebbség. Kína mindig megkapta a magáét érte, főleg, ha Tajvan miatt felmert szólalni.

Most viszont fordulat történt. Novemberi távol-keleti körútján az ifjú Bush kénytelen volt változtatni. Rájött, hogy már nincs sok értelme a tibeti ügynek, mivel az időközben elkínaiasodott. Veszett fejsze nyele. Betyárbecsületből azért megemlítette, hogy legalább szerencsétlen világturista dalai lámát engedjék a haza. Ennek azonban akkora az esélye, mint, hogy Hong-Kong még egyszer brit felségterület legyen.

Az újabb ötlet viszont igazán hungtingtoni. Védjük meg a keresztényeket Kínában. A 80 milliós vallási kisebbség élete igen hányatatott. Templomaik nagy része lerombolva vagy hatóságilag lezárva. Bush legutóbbi látogatása apropóján felszólította a pekingi vezetőket, hogy legyenek már olyan jók és engedjék a szabad vallásgyakorlást, mert az nagyon emberi lenne, és tetszene a Nyugatnak.

A lelkes emberjogi aktivisták tapsolhatnak, hogy az USA elnöke megint bátran kiállt valami nemes ügy mellett. De nézzük meg jobban, hogy most konkrétan mi is áll a dolgok hátterében? Többek között az, hogy 2001. szeptember 11. után leszállóág került lévő repülőgépipar akar egy életmentő gazdasági szerződést a Sárga-folyó mentén. A 70 darab 737-es Boeing eladása mellett persze az egyéb gazdasági kulcskérdések is felmerültek. Komoly kereskedelmi harc folyik a két világhatalom között a dél-kelet-ázsiai térségben. Azonban az amerikaiaknak mindig kell valami látszat ok, hogy megdorgálják a gazdasági, politikai ellenfelüket.

Gyakorlatilag azonban semmi sem fog változni. Gazdaságilag már nem nagyon lehet megszorítani az ázsiai óriást. Ezek a kis szurkálódások pedig csak arra ösztönzik Pekinget, hogy minél erősebbé váljon. Kína nagy volt, és nagy is lesz. Az amerikaiak sem kordában tartani. Pláne nem látszat ürügyekkel.

2005. november 20.