Gyuris Éva

Ötvenhat

Megmondom őszintén szaunázni voltam huszonharmadikán. Nem néztem egyetlen megemlékezést, koszorúzást, beszédet, szoboravatást sem. Pedig volt szép számmal, lehetett volna választani párt szerint, politikus szerint, helyszín szerint és még sorolhatnám. Döntésem tudatos volt, mivel egy kissé meg voltam fázva gondoltam jót tesz, másrész elegem van a hercehurcából. Ötvenhatra emlékezve nem az kellene, hogy eszébe jusson az embernek, hogy melyik párt ünnepelt szebben, melyik politikus mit mondott, ki fütyült ki kicsodát, és ki mekkora koszorút helyezett el bizonyos helyeken. Sőt azt sem tartom helyesnek, hogy egyes emberek, csoportok kijelentik és tettekben megnyilvánuló nyomatékot adnak kijelentésüknek, miszerint ez vagy az a személy nem jogosult arra, hogy megemlékezzen.

Ez az ünnep nem a jelenről kell, hogy szóljon, hanem arról az áldatlan állapotról, amely 1956. október huszonharmadikán odáig fajult, hogy emberek százezrei nemre, fajra, életkorra és pártállásra való tekintet nélkül azt mondták, hogy eddig és ne tovább. Értelmiségi és munkás, férfi és nő, idős és fiatal mind ugyan azt akarták: szabadságot. Szabadságot, demokráciát, békét, elnyomástól és félelemtől mentes életet. Ezekért az eszmékért életüket kockáztatták és sokan bele is buktak. Dicsőséges két hét után pedig jött a szigorú megtorlás. Véres volt és mélyreható.

Még mielőtt valaki hazaárulónak és idegenszívűnek titulálna, elárulom, én is tartottam megemlékezést. Egy hideg őszi napon, mikor már az ünneplő tömeg mennyisége megcsappant annyira, hogy lehessen koncentrálni, elbattyogtam a budapesti Kossuth térre és az óriásplakátok segítségével képzeletben lejátszottam magamban a történteket. Az óriási képek mérete újra és újra rádöbbentett, mekkora dologról volt is itt szó tulajdonképpen. A feliratok segítségével napról napra lehett követni az eseményeket. Hasznosabb volt, mint egy történelem óra és hitelesebb, mint egy akárki által elmondott ünnepi beszéd. Azután átsétáltam addig az emlékműig, ahol nem hivatalos feliratokat, képeket helyezett el egy ötvenhatos szervezet, és megemlékeztem az áldozatokról is. Mert ami igaz, az igaz: az óriásplakátokról lemaradt a megtorlás. Pedig az is volt. Privát kis megemlékezésem után megnéztem még a nemzeti lobogót őrző katonák őrségváltását, és nagyon örültem neki, hogy ötvenhat elérte a célját. Nekem pedig nem kellett senki emberfia patetikus beszédét végighallgatnom.

2003. november 18.