Fulladjatok meg!

Páratlan élményt nyújtott a MÁV a minap. A pénteki utolsó, Pestre induló postavagonos szerelvény mindössze két kocsiból állt. Eddig nem volt alkalmam kipróbálni, milyen egy 2X2 méteres helyiségben összezsúfolva utazni 16 másik emberrel és egy ketrecbe zárt macskával.

Már tizenöten állunk az ajtó és a kabin bejárata közé passzírozva, amikor nyílik az ajtó. Ártatlan tekintetű egyetemisták igyekeznek buzgalommal felfelé, hátukon óriási zsákokkal. Egy elkínzott férfihang megállítja őket:

- Már állóhely sincs!

Nem adják fel. Ketten-hárman keresztülgázolnak rajtunk, mondván, hogy ott "bent" még biztosan van hová állni. Mindenkinek muszáj hazamennie ezzel a vonattal. Elkezdődik a küzdelem a szabad talpnyi helyekért. A füllesztő helyiségben mindenki az idegrángás szélén. Már tíz perce el kellett volna indulnunk. A vasúti dolgozók törik a fejüket, hogyan menthetnének meg bennünket a fulladásos haláltól.
Negyed óra múltán nagy kegyesen hozzánk csatolnak még egy vagont. Két perc alatt megtelik. Már csak tizenhárman nyomorgunk ugyanott.

Egyszer japán turisták szerettek volna Budapestről Szegedre utazni. Kétségbeesve panaszkodtak a kalauznak, nem értik, hogy véthették el a gyorsvonatot. Hiszen ez nem lehet az. Ez bizonyára az ipartelepre megy. A kalauz felvilágosította őket: jó vonatra szálltak...

Ha már a japánoknál tartunk, azt is hallottam, náluk pár perc késés miatt agyonlőtte magát egy elhivatott állomásfőnök. Ha mi is ilyen lelkiismeretesek lennénk...

Drina

2002. november 17.