Vidákovics Zoltán

Nem lefutott meccs

Több mint egy hete, hogy az első amerikai bombák becsapódtak iraki földön. A kezdeti stádiumban, látva a Bagdad elleni elképesztő és sokkoló légitámadásokat, hallva a Bászra gyors elfoglalásáról szóló híradásokat, és figyelve a magabiztos washingtoni nyilatkozatokat egyértelműnek tűnt: a szövetséges csapatok győztek, Iraknak, pontosabban Szaddam rendszerének vége, ennyi volt, a teljes diadal is csak napok, esetleg hetek kérdése. Pénteken viszont tizenkét szövetséges katona vesztette életét, amikor összeütközött egy amerikai és egy brit helikopter. Nem sokkal azután újabb baleset történt: megint két helikopter, megint karambol, újabb áldozatokkal: itt heten haltak meg.

Másnap egy katona meghalt, tizenkettő pedig megsebesült egy kuvaiti amerikai támaszponton elkövetett merényletben. Egy katona ugyanis megsértődött feletteseire, és két gránátot gurított egy parancsnoki sátorba. Közben kiderült, hogy a már elfoglaltnak hitt Umm-Kaszr kikötője mégsem a szövetségeseké: heves harcok folynak, de közel a győzelem. Ekkor az emberben felmerült a kétely: talán nem annyira lefutott ez a meccs. A totón persze fix kettesre venném, de amíg nem ér véget, izgulni fogok.

Az amerikai vezetés, többek között a taszítóan magabiztos és arrogáns Rumsfeld védelmi miniszter elkezdte pedzegetni: nem minden a tervek szerint működik. Természetesen ezt így nem mondták ki, viszont elejetett félmondatokból beigazolódott a gyanú. Ilyen mondat, és egyre inkább elterjedő figyelmeztetés a szövetséges vezetők szájából az, hogy az “eddig elért jó eredmények csak egy nehéz harc kezdetét jelentik”. Vagy hogy a katonák nyilvánvalóan problémákkal is találkoznak” a támadások során, melyek “egy kicsit tovább húzódhatnak a tervezetteknél”. Az amerikai magabiztosság mellvasán újabb horpadást okozott a hír, mely szerint két angol katona veszett oda, amikor Tornado vadászgépüket az amerikai légvédelem tévedésből lelőtte. Washington ezt előbb cáfolta, majd egy órával később elismerte. Lassan nem telik el úgy nap, hogy ne hallanánk olyat, mint például a hét elején: “Két brit harckocsizó vesztette életét kedd reggel Bászra közelében, amikor a homokvihar miatt ellenséges járműnek nézték és kilőtték Challenger tankjukat.”

Egyre sűrűsödnek azok a hírek is, melyekben arról hallunk, hogy rajtaütéseknek, az irakiak hadviselés szabályait sértő harcmodorának, vagy homokviharnak köszönhetően szövetséges katonák, gépek tűnnek el. A washingtoni propaganda igyekszik a történteket lereagálni, úgy tűnik egyre sikertelenebbül. A háború menetében fordulat állott be. És bár több a biztató, mint az aggodalmat kiváltó fejlemény, a sajtót, és így az embereket már nem ez érdekli. Az amerikaiaknak már csak 38 százaléka gondolja úgy, hogy a hadműveletek sikeresek, és minden a legnagyobb rendben megy Irakban; Európa hozzáállásáról pedig nem szükséges részletes ismertetésbe bocsátkozni.

Ha az ember végiggondolja az egészet, elcsodálkozik. Elcsodálkozik azon, hogy miért kell azon csodálkozni, hogy egy háborúban az erősebb fél is veszít katonákat. És ezt is végiggondolva, rádöbbenhetünk: mennyire naivak vagyunk. Természetesnek vettük, hogy a szövetségesek sebezhetetlenek, rajtuk nem fog a golyó, hogy háromszázezer brucewillis ellenállhatatlan lézerágyúkkal támadja Irakot, amely viszont elmaradott, hadserege szedett-vetett, fegyverei elavultak, katonái képzetlenek, sőt, tudatlanok. Mindezt elhittük a jólszituált öltönyös, egyenruhás és mikrofont szorongató uraknak, hát hogyne hittük volna: ők mondták, a tévében láttuk. Csak emlékeztetőül: azt is mondták, hogy Amerika már megnyerte a háborút.

2003. március 30.