Fedetlen női kebleket keres a Szegedi Nemzeti Színház prózai tagozata.
Egyelőre kevés jelentkező van, Szeged mégis csak egyetemi város, az átlagnál
talán jólneveltebbek lányaink. Úgy tűnik, profi táncosainak, színésznőink
sem kívánnak kigombolt blúzban pózolni a nézők digitális kamerájának villanófényében.
Ki érti ezt?
Hiszen ma már mindenki meztelen! Férfimagazinok, valóságdrámák tucatjaiban
vetkőznek meztelenre különbnél különb hölgyek. Ingerküszöbünknek egy nő
mell csak smafu, és már előre unottan ásítunk. Hogy volt olyan kor, amikor
egy nő kitárulkozása a bizalom legmélyebb szintje volt? Ugyan, kérem!
Darvas Iván
a Színházi Világnapon megjelentett írásában arról beszél, hogy a színház
elhiteti a sámliról, hogy vonat. De mit hitet el egy fedetlen nő mell?
Mit fejez önmagán kívül ki egy mell? A női kebel - ha szabad így - nem
sámli, amiből majd vonatot teremt a képzelet. A női mell már maga a vonat.
Umberto Eco
írja: manapság nem eljátszatjuk egy színésszel a falu bolondját, hanem
kitesszük a színpadra magát a bolondot. Már nem azon szórakozunk, hogy
egy egyébként normális ember milyen jól játssza a hülyét, hanem magán
a hülyén röhögünk. Ha a szerző kuplerájt álmodik a színpadra, akkor a
mai rendező konkrét kuplerájt hoz létre, ahelyett, hogy csak utalna a
helyszínre. Persze, mert a mai, ostoba néző csak vihogni jár színházba,
és egyébként olyan buta, mint a föld. A koreográfus fogainak kerítésén
végső kétségbeesésében, hogy az oly’ zseniális elképzelése kebelhiány
miatt nem jön majd létre, még az is kiröppen, hogy nem kell, hogy a jelentkezőnek
művészi érdeklődése legyen, elég, ha csak kivillantja a keblét. Asszonyok,
lányok, irány hát a színház, áldozzátok fel meztelenségeteket a közművelődés
oltárán!
Félreértés
ne essék, én nem prűd vagyok, de azt gondolom, a női mellek nem valók
színpadra, és a rendezőnek ügyesebben kellene az ilyen kérdésekhez hozzáállni.
A nő mell függönyözött, gyertyafényes szobát érdemel, vagy egy újszülött
éhes száját (és esetleg, ha 100 méter női mellről van szó, egy uszodát...).
|