Sörös Judit

Nőnapra, szeretettel

Pár napja újra összefutottam Lászlóval, ami jó hír, mert azt hittem, rég eltűnt. László a bölcsészkar hivatalos hajléktalanja volt, legalábbis nagy valószínűséggel sikerült magának kiharcolnia a helyet. Az épületből kilépő egyetemisták napjait legújabb sztorijaival színesítette. Hogyan tagadta ki a két testvére és az édesanyja, hogyan kucorodott be egy társasház lépcsőházába, hogyan rugdosták meg a rendőrök egy éjszaka álmából ébresztve, mikor egy lakó kihívta őket. Próbálkozásait általában egy – két szál cigi koronázza, többet nemigen várhat tőlünk, csóró egyetemistáktól, így fő működési helyét át is tette a Kárász-utcára.

Szegedi létem négy éve alatt nagy nehezen sikerült hozzászoknom a hajléktalanok állandó jelenlétéhez, sőt, ha megjön a laktám, még adakozni is szoktam. Áztam már bőrig a harmonikás bácsi előadását hallgatva, megismerkedtem azzal a bácsival, aki saját elmondása szerint a Kárász utcát építtette, s híres amerikai építész, s üvöltöttek már le este az utcán, hogy kussoljak.

Amit azonban hazafelé utazva a busz ablakából láttam a II. kórház előtt, minden eddigit lepipál. A mögöttem ülő tizenöt-tizenhat éves srácok elhűlt káromkodására, szentségelésére és megbotránkozására lettem figyelmes, s én is arra néztem, amerre egymásnak mutogattak. A kórház előtti padon három hajléktalan ült- két férfi és egy nő. Mindannyian merev részegek voltak, a férfiak üres és zavaros tekintettel bámultak maguk elé koszos, szakadt télikabátjaikban. A nő viszont imbolyogva felállt, lehúzta az alsóneműit, leguggolt a pad elé és sietősen végezni kezdte a dolgát. Aztán letolt nadrággal agonizált. Annyira részeg volt, hogy semmit sem érzékelt a külvilágból. Pedig a körülötte álló emberek megbotránkozva, orrukat befogva fordultak el. Tekintete még ma is sokszor eszembe jut.

S ezt nem lehet egy-két szál cigivel, a földre szórt két tízessel elintézni. De a kérdés az, lehet-e egyáltalán valahogy segíteni nekik. Mert nem egy uniós reklámplakátra való kép volt, az biztos.

2004. március 9.