Tombácz Róbert

Önvizsgálat
(a szabad sajtó ünnepének ürügyén)

Minden csoda három napig tart.

No, persze, nem ez a népi bölcsesség a fő konklúziója az ideiglenes jelleggel fölállított Európa-hídnak, amely három napon át szolgálta a budai és a pesti oldal közti gyalogosközlekedést valamint az EU reklámját. Ha hiszünk a miniszterelnöki nyilatkozatnak, a pontonhíd valójában a nemzeti megbékélés jelképe kívánt lenni, azé, hogy a magukat politikailag jobb– és baloldalinak tituláló táborok célja közös – az EU-tagság –, és ennek érdekében össze kell fogniuk, félretéve a vélt vagy valós sérelmeiket.

Ez a híd-szimbólum egyébként is már bejött mély megosztottságban élő országokkal kapcsolatban, van olyan – Ivo Andrič –, aki még irodalmi nobelt is kapott érte. Bár, mondjuk, a Nobel-díj pozitív színben való feltüntetésével nem árt óvatosnak lenni, hiszen, mint tudjuk, valójában fölöttébb szégyenletes ilyen díjat kapni és átvenni, mivel ezzel nemzetünket járatjuk le.

Ha tehát folytatjuk az allegória kifejtését, elmondhatjuk, hogy a lövészárkok hirtelen várárokká avanzsáltak és feltöltődtek vízzel, a Duna vizével, amin viszont átível a közös használatú híd, mint az összefogás szimbóluma. Hogy az allegória mennyire nem életszerű, az mutatja, hogy ezen három nap alatt a zombi-önállóságú polgári és egyéb körök csupán halovány partizánakciókkal tiltakoztak az újabb sátáni Unió ellen, ahelyett, hogy rendes Matuska Szilveszterként fölrobbantották volna az egészet, úgy ahogy van.

De ha már a három nap alatt nem is valósult meg a "píszenláv" a Fidesz és az MSZP között, legalább az "oldalak" prominens sajtóképviselői találkoztak és beszélgettek egymással a királyi televízióban a forradalom előestéjén – igaz, csak az elfekvő idősávban, éjjel. A híreinek megalapozottságát illetően egyre inkább bulvártermékké silányodó Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese mérhetetlen sérelmeiket sorolta, amellyel a jelenlegi kormány piaci körülmények közé taszította a lapot, míg a Népszabadság második embere a kávéscsészéjét lökte föl a heves gesztikulálásban, amikor azt próbálta megvilágítani, miért is nem befolyásolja a szocialista párt az ő médiumukat.

Egyik szánalmasabb és hiteltelenebb volt, mint a másik.
A farizeuskodás csúcspontját mégis az a gondolat hordozta, amellyel a baloldali főszerkesztő-helyettes megbékélést, a kritikai hév limitálását és a hazugságok tényként való közlésének kölcsönös felfüggesztését ajánlotta jobboldali kollégájának, valamint azt, hogy szakadjanak el a pártpolitikától és forduljanak a mezei élet problémái felé.
Uraim! Kollégák! Eszüknél vannak?! Miből fognak megélni a belpolitikai újságírók és az országos napilapok, ha nem írnak/gyártanak pártpolitikai botrányokat, amelyek nélkül már el sem tudjuk képzelni a napjainkat?! Ha szerencsétlen politikusaink hiába strapálnák magukat vádaskodással meg demagóg hazugságokkal, a kutya nem figyelne rájuk?! Ha a hírnévre és örök revansra szomjazó újságírók csak objektív és ellenőrzött tényeket írnának le?!

Miféle világ, miféle újságírás lenne ez?!
Azt hiszem, éterien tiszta. Kár, hogy nem tudom elképzelni.

2003. március 19.