Vissza a címlapra!

Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja



Somogyi Gábor

Így múlik el a világ dicsősége
Család kontra iskola



Mint ahogy azt már az előző részben („Sic transit gloria mundi”) is kijelentettük, a gyermek életében a család és az iskola játssza a legfontosabb nevelő szerepet. A családban a mindennapi élet gyakorlatiasságát, míg az iskolákban elméleti tudást, általános műveltséget szerez. Az egyén freudi hármas felosztásában a szocializáció (nevelés) mind az „ego”-t („én”-t), mind a felettes ént, a szuperegot módosítja, mialatt a gyerekben az otthon és az iskolában szerzett elméleti és gyakorlati tudások internalizálódnak (elsajátítódnak). Tekintet nélkül arra, hogy mindez jó vagy rossz irányba tolja a gyerek személyiségét, az internalizálás folyamata a tudatalatti énre (alterego) is hatást gyakorol.

A liberális szellem, az alkotmányok által garantált szabadságjogok és az iskolarendszer az általános műveletlenség irányába tendáló reformjai a demokráciák – és a kapitalizmus – törvényszerű velejárói. A hetvenes évek Amerikáját sok bírálat érte a társadalmi morál felfeslése, a szigorú közerkölcsök enyhülése, a szexuális forradalom tabunélküli kirobbanásának nem kívánt mellékhatásai és az iskolarendszerből egyre butábban, műveletlenül kikerülő tömegek miatt. Csupán szocialista múltunk miatt alakulhatott ki Magyarországon harmincéves csúszással szinte ugyanez a helyzet.

Christopher Lasch szerint a nyugati civilizáció válságát – amely tagadhatatlanul hazánkban is tapasztalható – jól tükrözi az a kapitalista politikai rémület, amelyet annak a ténynek a kétségbeejtő felismerése szült, miszerint a modern történelem menetét még a világ első számú gazdasági-katonai szuperhatalma sem képes kontrollálni. Általános a bizalmatlanság a hatalmon lévőkkel szemben, a politikusban manapság már nem azt a személyt látják, aki tudásával az ország gazdaságát és fellendülését segíti, hanem médiapolitizálást folytató közéleti hazudozót. Lasch „önimádó társadalma” (society of narcissism) vajmi keveset ért meg a világból, és nem képes átlátni a társadalmi-politikai mozzanatok kusza szálait. Mint írja, a ma számos konfliktusa egyszerűen kezelhetetlen, és mint azt Woody Allen megjegyzi az Alvó című filmjében, „a politikai megoldások nem működnek”.

A nárcisztikus társadalom – nemcsak az USÁ-é, a miénk is az – fő jellemzője a függőség és az egyéb beteges, állandósult önviszonyítása a többi egyénre. Manapság nem az a jelszó a munkahelyeken, hogy „Légy kreatív!”, hanem hogy „Légy jobb mindenkinél!”. Az egyén teljesítményét nem a tényleges munka határozza meg, hanem eme teljesítmény aránya a többiekéhez képest. Ez a munkamorál nemcsak a profitorientáció és az extraprofit üldözése mint vállalati stratégia miatt alakult ki, hanem legfőképp azért, mert az iskolák manapság nem művelt, tanult embereket ontanak magukból, hanem a kapitalista gazdaság által igényelt munkarobotot. Hogy miért?

Amióta az oktatást kiterjesztették az abból eleddig kizárt tömegekre (a tanuláshoz való jogot az Alkotmány garantálja), a tudást, szakképzettséget igazoló papírok (diploma, oklevél) értéke rohamosan zuhanni kezdett. A liberalizáció nem várt hatásának eredményeképp nem vált közkinccsé az Ismeret. A demokratizálásnak emelnie kellett volna a kulturális színvonalat és csökkenteni a szegények és gazdagok közti hasadékot, de mindezek ellentéte következett be. Az intézményekben munkára képzik a tanulókat, és eme tudás elsajátításához nincs szükség általános műveltség megszerzésére. Terjed a szakbarbarizmus. Manapság az egyes tudományágak a technikai forradalmak és a nagyarányú, gyors fejlődés révén hatalmas szakirodalmat halmoztak fel, és elsajátításuk egész embert kíván. Az egyes tudományágak avatottjai úgy merülnek bele adott területük legapróbb részleteibe, mint a kódexmásoló szerzetesek a középkori apátságok könyvtáraiban. Az embernek nincs ahhoz kapacitása, hogy a rengeteg tudást, lexikális ismeretet igénylő szakmája mellett más tudományágakat is behatóbban tanulmányozzon. Erre az iskolák is rájöttek.

Az Egyesült Államokban sokan azonosultak azzal a nézettel, miszerint a tömegek nem is vágynak a széles ismeretanyag és a magasabb műveltség elsajátítására. Számos egyetemen az oktatás színvonalának általános romlása figyelhető meg. Manapság az dívik, hogy a tudást pontokban, óraegységekben, kreditekben mérjék. A diákok tesztjeinek, zárthelyi dolgozataiknak pontszámai az előző évfolyam hallgatói által elért pontszámokat rendre alulmúlják. Sok tanár panaszkodik hallgatói gyenge íráskészségére, a rengeteg helyesírási és stilisztikai hibáira. Sokszor elég egy adott témát úgymond vázlatosan leírni, és nem muszáj azt kerek, logikusan felépített mondatokkal kifejezni. A diákok nagy része – legyen szó elemi vagy felsőoktatási intézmény növendékeiről – egyre kevesebbet olvas, gyakorlatlanok a fogalmazás és a logikus gondolkodás terén, szabadidejüket sem építő jellegű kikapcsolódással, hanem tévézéssel vagy állandóan szórakozóhelyre való járással töltik. A televízió, mint ahogy azt bárki tapasztalhatja, csak kontrollált feltételek mellett nevelheti a nézőt, mert egyébként az információk kibogozhatatlan áramlatát zúdítja a befogadóra. A tévé nem válhat a szocializálás nélkülözhetetlen elemévé.

A fiatalok szegényes általános műveltségüknek köszönhetően vajmi keveset értenek meg a világ működéséről, nincsenek tisztában azzal, mi szabad és mi nem, nincsenek tudatában az alkotmány által garantált jogaiknak és kötelességüknek, így például sokan képesek akár emberkísérletek alanyaivá, gyakorlatilag kísérleti patkányokká is változni, ha az intézményben kifüggesztett hirdetés erre buzdítja őket –hogy egy aktuális példát említsek.

Félve az iskolai bukások számának hirtelen megnövekedésétől, az Egyesült Államokban bevezették a teszt- és vizsgarendszert, az alacsony pontszámot elérőket pedig speciális szakoktatási projectekbe vonták be. Itthon az alsó osztályokban eltörölték az érdemjegyes minősítést, és helyette csupán szöveges értékelésből informálódhatnak a szülők gyermekük teljesítményéről.

A családok eközben sosem látott válságsorozaton esnek át. Könyvek tömkelegei szólnak a helyes gyermeknevelésről, és a szülők, attól rettegvén, hogy rosszul nevelik utódaikat, görcsösen próbálnak a könyvek által leírt „tökéletes sablonszülőkké” válni, miközben ez a beteges próbálkozás mindössze lelkiismeret-furdalást és bűntudatot váltanak ki belőlük. Folyton attól rettegnek, hogy a legkisebb hiba is visszavonhatatlan komplexusokat szül a gyerekben. A szigorú fegyelemben nevelt gyermek elfojtódott dühe és alaptalan bűntudata felnőttkorában betör az énjébe, és szülőként hajlamos lesz ugyanolyan autoriter szülővé válni. Az elkényeztetett, sosem büntetett csemete viszont a későbbiekben képtelen lesz venni az élete elé görgetett legegyszerűbb akadályt. Pedig a kudarcélmények és a kihívások edzik az embert a problémák sikeres megoldására.

Az alternatív iskolák, a nehezen kezelhető gyerekek nevelésére alapított intézetek, a javítóintézetek és az iskolák bizonyos reformjai burkoltan azt sugallják, hogy a szülők nem értenek a gyerekneveléshez, és ezért azt intézményesített formában, távol az otthontól kell megvalósítani. A gyakorlati órák, az illemtanórák, a biológiaórákon a szexuális felvilágosítások mind a szülők kötelességeit vállalják át önmagukra, vagyis a gyermekek szocializációja egyre intézményesítetté válik. Az USÁ-ban bevezették a sütés-főzés és háztartástan órákat. A szakemberek úgy vélik, hogy a gyerekek hajlamosak otthon szüleik előítéleteit, negatív véleményeit és sztereotípiáit is internalizálni. „A férfiak nem izgatnak fel, mert gyerekkoromban belém sulykolták, hogy a homoszexualitás betegség.” [Rubin, Jerry: Growing (Up) at Thirty-seven.] Azt sem lehet csupán az öröklött génekre fogni, hogy a túlsúlyos szülők utódai nagy valószínűséggel ugyancsak túlsúlyosak lesznek. Ám az a kérdés is felmerül, hogy egy intézményesített nevelés, amely minden, csak nem bensőséges és szeretet-teli, vajon milyen pszichés rendellenességeket (pl. szociofóbia) fog produkálni. Vajon tényleg az a legjobb megoldás, ha bármilyen probléma esetén rögtön pszichológushoz és pszichiáterhez küldik a gyerekeket? Úgy látszik, véli Marcuse Az egydimenziós ember című könyvében, a Casanovák, Don Juanok, Rómeók és Júliák és egyéb hősök ideje lejárt, mert manapság minden apró tudati-viselkedési rendellenességgel pszichiáterhez szaladunk.

A szülő, ahelyett, hogy saját maga próbálná megoldani nevelési problémáját, szakemberért kiált. Sokan a kamaszkorral együtt járó nárcisztikus lázongásokat fenyegetőzésekkel, tanácsadókhoz való járással kezelik le. A szocializáció intézményei ennyire aláásták volna a szülői szocializáció elsődlegességét?

Irodalom:

Elliot Aronson: A társas lény (Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1978)
Lasch, Christopher: Az önimádat társadalma (Európa, 1984, 1991)
Marcuse, Herbert: Az egydimenziós ember (Kossuth, 1990)
Pratkanis–Aronson: A rábeszélőgép (Ab Ovo, 2001)

 

2005. október 20.