Mohai Zsuzsa

Nem az a feladatunk, hogy tetszelegjünk
A szabálytalan színművész, Cserna Antal a pályájáról

"Szabálytalan színész vagyok" - vallja magáról Cserna Antal, aki immár harmadik éve a Szegedi Nemzeti Színház vendégművésze. A Salemi boszorkányok premierjére készülő színésszel a próbák előtt beszélgettünk.

- Mit értsünk azon, hogy "szabálytalan színész"?

- Miközben egyfajta elvárás, hogy már a próbák elején sejthető legyen, hogyan fogjuk megfogalmazni a szerepet, gyakran én magam sem tudom előre, mi lesz a munkám végeredménye. Sok kolléga ugyan éppen azért szeret velem játszani, mert nem sablonok alapján dolgozom, a vezetőségnek azonban a kiszámíthatóság mindig kedvezőbb.

- Netán épp toleranciából remélt többet a fővárosban, amikor a főiskola után - egy friss diplomástól talán kevésbé várható módon - valamely vidéki társulat helyett a Vígszínházhoz szerződött?

- Több lehetőségre számítottam. Úgy gondoltam, megéri kisebb szerepeket játszani itt, hiszen olyan emberektől tanulhatok, akiktől vidéken nem. Aztán később megbántam ezt a döntésem, mert mindvégig a második sorban maradtam.

- Mégis közel egy évtizedig kitartott a társulat mellett. Mi marasztalta?

- Szerettem a társaságot, de a legerosebb motivációm más volt. Azt gondoltam, várnom kell, előbb-utóbb úgyis kapok egy olyan szerepet, amiben a színészetem értékei előtérbe helyeződnek. Aztán jött három év, amelyek mindegyikében szakmai díjat kaptam, olyanokat, amikre nem a színház terjesztett fel. Azt hittem, ettől majd mozdul valami, de semmi sem történt, így nekem kellett lépni.

- Csalódott volt, amikor eljött?

- Sokáig igen, mert annyi időt töltöttem el a színháznál anélkül, hogy olyan feladatot kaptam volna, amire vágytam. Késobb rájöttem, hogy vádolhatom ugyan őket, de valójában én hazudtam magamnak évekig azt, hogy nekem az a biztonság, ha ott maradok. Megértettem, hogy bármikor eljöhettem volna.

- Azóta sem csatlakozott állandó társulathoz.

- Mindig nagyon erősen törekedtem arra, hogy megfeleljek a külső hatalomnak, legyen az szülő vagy tanár, színházigazgató vagy rendező. Hamar odaadtam magam az akaratuknak, s nem arra hallgattam, amit a szívem diktált. Amikor már kilenc éve voltam a színháznál, tudatosult bennem, hogy azok a dolgok, amelyek nem vagy nem jól muködnek, ennek köszönhetők. Amióta szabadúszó lettem, úgy alakul az életem, ahogy szeretném, mert a döntéseim azóta a sajátjaim.

- Bár nem kötelezte el magát, mégis harmadik éve láthatjuk a szegedi színházban. A Gyalog galopp és a Bakterház után idén a Salemi boszorkányokban játszik. Mennyire kedvesek ön számára ezek a darabok?

- Amikor a Gyalog galoppot még a Kisszínházban játszottuk, az előadásoknak fantasztikus hangulata volt, többnyire még a lépcsőn is ültek. Hosszú tapsot kaptunk, ami az előadás sikerén túl annak is köszönhető, hogy egy vidéki városban igazán a magáénak tekinti a közönség a színészeket és a produkciókat is. Szakmai szempontból azért fontosak nekem ezek a szerepek, mert teljesen különbözo hangvételűek. Úgy szeretek színész lenni, ha eltelik egy bizonyos idő, míg valaki rájön, hogy én alakítom a figurát. Itt nem a külsőség a lényeg, hanem az, hogy olyan indulatok, érzelmek munkálkodnak bennünk a színpadon, amelyek a sajátjainktól idegen gesztusokat is kicsalnak belolünk.

- Az őszi kulturális fesztiválon alkalmi társulatukkal Szegeden is bemutatták Az ötödik Sally című darabot. Ez az elso önálló rendezői munkája, s máris több helyütt láttam, hogy nem csupán színészként, de rendezőként is jegyzik a nevét.

- Erre egy tanárom azt mondta: attól még nem óvónő valaki, hogy kijárta az óvodát. Nem tartom magam rendezőnek, bár vannak olyan dolgok, amiket akként, másokat színészként szeretnék még megfogalmazni.

- Korábban azt mondta magáról, nem intellektuálisan végiggondolva, "utánaolvasva" oldja meg a feladatait, azaz nem ön dolgozik a szerepen, hanem az önben. Ám azt is elmondta, a Sallyre készülve felvették a kapcsolatot egy terapeutával, aki a darabban alakított pszichológushoz hasonlóan, hasadt személyiségekkel foglalkozik. Ezek szerint alaposabban jár el, ha egy szerepen túl az egész darabért is ön a felelős?

- Szerettem volna, ha egy terapeuta a tapasztalatairól mesél. Az ő elmondása számomra hitelesebb, mint a könyvek. Az pedig, hogy érjen a szerep, azt jelenti, hogy keresnem kell magamban olyan helyzetet, ami analóg arra, ami a színpadon játszódik. El kellett azt felednem, hogy akivel a jelenetekben beszélgetek, az az én feleségem, hogy én őt nagyon ismerem, s találnom kellett magamban egy emléket arról, amikor hosszabb távon segítettem valakit.

- Hamarosan a Salemi boszorkányokban láthatjuk. Ezen túl milyen tervei vannak a közeljövőre?

- Drogprevenciós céllal egy olyan improvizatív musorra készülünk, amit részben színpadra, részben televízióba szánunk. Ellentétben azokkal a kiadványokkal, rendezvényekkel, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy a drog veszélyes, mi arra mutatnák rá, hogy hogyan jut el egy gyerek odáig, hogy azt gondolja, ez megoldás lehet a feszültségeire. Mi a szerepe ebben a szülőknek, a családnak, hogyan tudnák megbeszélni, kezelni azokat a problémákat, amelyek elol a drogokhoz menekülnek a fiatalok. Tudom, hogy egy előadással nem lehet mindenkit megváltoztatni, de azzal már elérjük a célunkat, ha sikerül rávilágítanunk arra, hogy egy probléma több szemszögbol is vizsgálható, s a néző elgondolkodik ezen. A színháznak komoly feladata, hogy lelkileg megmozdítsa az embereket. Eddig is ez volt a funkciója, de most különösen nagy szükség van az intimebb hangvételre, ami megteremthető azzal is, hogy bevonjuk a közönséget a játékba. Nemcsak az a feladatunk, hogy tetszelegjünk egy szerepben, hanem az is kötelességünk, hogy ezen egy kicsit túllépjünk.

2002. január 12. Délmagyarország

2002. október 20.