Sarnyai Tibor

"Esterházy nem székely"
Beszélgetés nyelvről, identitásról és pályázatokról

A nép-nemzeti kánon hanyatló, de még pusztulásában is erőteljes vonulata a magyar irodalom térképének. Fennmaradását, továbbélését több tényező is elősegíti. Az egyik ilyen "tényező" lehet(ne) például a Miniszterelnöki Hivatal Országimázs Központja és a Millenniumi Országjáró szerkesztősége által 2000-ben kiírt, "Haza, ahol a szív lakik" elnevezésű novellapályázat, melyen dr. Szakács Réka, az SZTE Anatómiai Intézetében kutató orvos fődíjat nyert.

- Doktornő, ha Ön egy Ki kicsoda-szerű könyvben szócikket kaphatna, mit írna be?

- Székelyudvarhelyen születtem, azaz székely vagyok. A középiskolát is Erdélyben kezdtem el matematika-fizika szakon, de már itt Szegeden, a Radnótiban végeztem, ugyanezen a szakpáron. A pályaválasztás során gondot okozott, hogy egyszerre vagyok humán és reál beállítottságú, ezért választottam az orvosi pályát, melyről azt képzeltem, hogy a kettő ötvözete. Mint kiderült, se nem egyik, se nem másik, hanem egy teljesen más világ. 1998-ban végeztem a SZOTE-n, és leginkább a neurológia és a neuropszichiátra érdekelt. Aztán úgy alakult, hogy az Anatómiai Intézetben kaptam állást, e mellett pedig taníthatok, ami kompenzálja annak a hiányát, hogy nem találkozom nap mint nap betegekkel. Meglepetésemre van bennem pedagógusi véna, és szeretek okos diákokkal foglalkozni.

- Ebbe a szócikkbe még nem került bele az írás eddig...

- Igen, mert a szócikkekbe csak a legszigorúbb tények férnek bele, ez pedig nem az. Elég régóta írok, az irodalom szinte minden műnemébe belekóstoltam már, írtam művészettörténeti esszéket, kritikákat, prózát és verseket. A verseim kötetbe rendezése például most nagyon foglalkoztat. Számomra ugyanis nagyon fontos a nyelv, a haza, a vallás, a tradíciók. A nyelv jóval több, mint csupán eszköz.

- Ezek számomra kissé anakronisztikus gondolatoknak tűnnek a jelenkor irodalmában.

- Tudja, Esterházy nem székely. Amit Esterházy elmond, én azt nem mondhatom el. De azt meg Esterházy nem mondhatja el, amit én mondok el. Egy erdélyi embernek mást jelent a nyelv, nagyon sokat jelent.

- Mit gondol, mi egy prózaíró legfőbb erénye?

- Szerintem a lényeg az.

- A lényeg? Mit ért ön ezen?

- Nehéz ezt igazán jól megfogalmazni. Talán az alázatot jelenti a nyelvvel, a kultúrával és a tehetséget adóval szemben. A bennem és a külvilágban lezajló történések erkölcsös tolmácsolását.

- Ha engem kérdeznének, én azt mondanám, hogy a látás az. Erről Ön mit gondol?

- A lényeg csak a látó ember számára elérhető. Egyetértek.

- Az alázatnál nem említette az olvasókat. Velük mi a helyzet?

- Bár bizonyos mértékig szól az alázat a közönségnek is, szerintem nem ez a döntő.

- A "K. Jakab titokzatos átváltozása", azaz a díjnyertes munka kimondottan erre a pályázatra született, vagy már készen volt előtte is?

- Talán mind a kettő igaz. Minden írásom magva megvan bennem, hiszen minden külső és belső történésből alkotható novella. A "K. Jakab" maga azonban a novellapályázatra született.

- Meg szokta mutatni az elkészült írásait másoknak?

- Igen, a szűkebb baráti körömnek.

- Ők rajongók, vagy szigorú kritikusok inkább?

- Én azt mondanám, hogy művelt, nyitott, olvasó emberek. Semmiképpen nem rajongók. A legszigorúbb kritikusom én magam vagyok. Úgy írok, mintha Kincses Emesének, volt magyartanáromnak szánnám minden írásomat, aki maga is íróember.

- A pályamű az én olvasatomban az identitásról, annak fontosságáról szól. Ön szerint megőrizhető az identitás a huszonegyedik században is? Egyáltalán létezik még ilyesmi?

- Létezik az identitás, sőt, ez az egyetlen dolog, amiben biztosnak kell lennünk. Ha ez nincs, széthullunk. Széthullik az egyén, aztán a szellem, és végül maga a társadalom is.

- Megint bujkál bennem a kisördög, aki azt mondja, hogy ezek anakronisztikus gondolatok...

- Igen, ezek valóban maradi elvek. Pontosabban annak tűnnek, de én azt hiszem, hogy a szellem ocsúdni fog, s fellép ezzel az uralkodó kozmopolitizmussal szemben.

- Mit jelentett Önnek az, hogy elnyerte ezt a díjat?

- Megtiszteltetés volt...

- Nekem is ezt mondta, amikor arra kértem, hogy beszélgessünk. Szerintem ez
meglehetősen keveset mondó szó.

- Igen, erről kicsit nehéz beszélni...

- Ez mintha ellentmondana a nyelv mindent bíró erejének...

- Látja, most megfogott... Ez a díj, azt hiszem, egy pozitív visszajelzés volt. Annak örültem, hogy megkeresett a Magyar Orvosírók Köre (tudja, kedvelem az orvos írókat, mint például Illés Endre, Maugham és Bulgakov). A külső visszajelzések mindig támogatnak. De arra nevelem magam, hogy ez ne befolyásoljon túlságosan. Remélem, nem veszítem el önmagam. Nem lettem más ember e díj után, azt hiszem.

2002. október 15.