Azért ez a sárospataki könyvtár zavar kicsit. Nem mintha feltétlenül ki akarnám olvasni valamelyik könyvet –bár a kísértés elfog, hogy a budin ülve, bazinagy neonzöld sorkiemelővel aláhúzkodjak benne jó magyar könyvtárlátogató szokás szerint– , de azért mégis. Állítólag értékes műkincsekől van szó, teológiai témájú könyvritkaságok, majd 1200 mű, Rákóczi György Bibliája, meg hasonlók. Már szinte érzem is a régi, sárgult lapok dohos szagát, leheletnyi vodkaillattal keverve.

–Bocs tovarisi, de ha kiolvastátok, nem adnátok vissza? – szólt a magyar állam még ‘92-ben –kéne a gyereknek. –Keressétek meg –szólt Moszkva, Boris Jelcin egy véletlenül józan pillanatában– fogalmam sincs, hova raktam. Aztán meg is lett a Nyizsnij Novgorod-i megyei könyvtárban majdnem az egész, kivéve persze a cájghoz tartozó III. századi érmékkel feljavított aranypénzgyűjteményt, valamint egy lengyel nemzeti nyelven írt ószövetség-fordítást, ami annyira jelentéktelen, hogy egykoron három vármegyét ígért érte Lengyelhon a patakiaknak. Biztos Fortuna mocskos keze van a dologban, vagy azoké a nyugati könnyűbúvároké, akikkel már Dániel Zoltán is paktált.

Lényegalényeg, megvan a java, ne legyünk telhetetlenek. Na, akkor mos’ má’ jöhetne is haza, nem igaz? Hát, nem. Csakhamar bemakrancosodott a helyzet: Az orosz duma hozott egy törvényt ‘99-ben, miszerint a második világháború alatt orosz “pártfogásba” vett műkincsek nem adhatók vissza, megőrizzük értékeiteket-alapon. Képzelem mekkora örömet okozhatott ez a már hat éve a könyvmatuzsálemeket azonosítgató kutatócsoportunknak. De hogy, hogy nem, a törvény hatálya alól egyszer csak kivették az egyházi művelődéstörténeti értékeket, úgy látszik a purgatóriumtól ők is félnek. Ez azért jelentős, mert a sárospataki könyvtár is a fenti kategóriába tartozik, így az kiadhatóvá vált kishazánk részére. Beköszöntött hát az ezerarcú peresztrojka.

Aztán nemrég olvasom, hogy a muszka kiadási feltételeket szab mostanság, hisz nem úgy van az, ahogy mi elképzeltük. Az egyik feltétel például, hogy a könyvekért cserébe vissza kell adnunk a második világháború során esetlegesen hozzánk került orosz műkincseket, azt viszont még a szakértők sem tudják, léteznek-e egyáltalán ilyenek. Amit mi hazahoztunk onnan, az a második magyar hadsereg maradéka volt, akik nem valószínű, hogy a kabátba rejtett értékes ikonok és szamovárok miatt értek haza olyan lassan, ...és kevesen. Ha meg esetleg mégis elhoztunk volna valamit, hát azt ’89-ig volt idejük visszavinni.

A másik feltétel az, hogy fizessük ki a több mint fél évszázados tárolási költséget. Ez igen! Tehát lenyúlták, **szták visszaadni ötvennyolc évig, most meg csókoljunk kezet, hogy visszaadják, sőt fizessünk is érte, hogy náluk lehetett. Kezd olyan színezetet venni az egész, mintha most, hogy jogi akadályt nem tudott a baráti keleti állam a könyvek kiadásának útjába gördíteni, azért még alázna rajtunk egy utolsót, haveri alapon.

No, akkor, egy a jelszó: tartós béke, nekünk is küldeni kéne egy levet a Kremlbe, a következőkkel: