Farkas Éva Réka

A magyar Rambó

Novák Emil új filmje a bakonyi betyárról, Sobriról

Sobri Jóska történetéről az időbeli távolság és a hozzá fűződő mendemondák miatt bátran állítható, hogy mese. Lehetne a film a betyárélet realista ábrázolása is, de a rendező nem akarta lerántani a leplet az évszázados betyárromantikáról. Ha ezt tette volna, valószínűleg nem lenne a film körül ekkora hírverés, és a plazák fotocellás ajtajai sem nyílnának meg előtte. Persze mesét sem írni, sem megfilmesíteni nem könnyű. Sőt!

Törőcsik Mari – a film Mari nénije – úgy mesél, ahogyan csak idős asszonyok tudnak. A mesélős, keretes szerkezet jó megoldás. A színésznő hangját hallgatva hasonló érzésünk támad, mint amikor az álomba merülés határán állunk és a fejünkben a gondolatok egyre inkább leszakadnak a valóságtól. A mozgások lassítása is ezt segíti. Aztán az életerős csecsemő-Sobri hirtelen belevisít ebbe az álomba. Vitathatatlan, ahhoz hogy betyár lehessen, meg kellett születnie, de a történet szempontjából talán fontosabb lett volna azt bemutatni, hogyan vált gazdagok által rettegett nehézéletűvé a főhős. Illés István regényében, a Bakonyi betyárokban például Pap Jóska (alias Sobri) elköt egy malackát, hogy az érte kapott szép gúnyában pompázzon, tehát nem valamiféle “megélhetési bűnözővel” állunk szemben. Persze az író, a néphagyománnyal összhangban, fölmenti a főhőst – a filmben azonban még a felmentéssel sem kell bajlódni, hisz’ a főhős itt szeplőtelen.

Szimpatikus szokásaik vannak a film betyárjainak, a Sobrival az élen. Roppant illemtudók, tisztességesek, szegényt nem fosztanak ki, embert nem ölnek, még gazdagot, vagy zsandárt sem. Sajnos a tettek mögötti világkép homályban marad, legfeljebb a Milfajt Ferkót alakító Eperjes Károly vallásos megnyilvánulásaiból érthetnek a “vájtfülűek”.
A néphagyományban élő betyárok viselkedésében sincs kivetnivaló és ez érthető is, hiszen a jobbágyok élete aligha volt élvezetes a feudális Magyarországon. Nyúzták őket a földesurak, majd az osztrákok is bekapcsolódtak, s a férfiak még a katonai sorozástól is retteghettek. Miért ne kedvelték volna ellenségeik ellenségét? A nép emlékezetében élő betyárlegendák két színnel jellemezhetők: feketével (zsandárok, urak) és fehérrel (betyárok). A filmben azonban a fekete szürkévé oldódik, így a fehér sem érvényesül. A film urai, zsandárjai csak a dolgukat teszik, s eközben inkább nevetségesek, még a banda végső felszámolásakor sem gyűlöletesek. A trükkös képi megoldások, a gyorsítások és a vágások is inkább az ellenfél nevetséges voltát emelik ki. Sobrit gigantikus hősként próbálják beállítani, de ez kisszerű ellenfelek mellett erőltetett. Még a főhős dezertőr öccsének halálra vesszőzése utal a leginkább arra, hogy a csendőrök, a katonák és az urak akkoriban nem voltak olyan viccesek. De ez a kép is inkább a Sobri elleni hajsza egyik motívuma, nem itatja át a filmet, hiábavaló a remény, hogy valamiféle sűrített képpel van dolgunk.

Érthető, ha a rendező ódzkodott az üldözők leegyszerűsített ábrázolásától, amelyet a hagyomány és az írott források többsége is igazolna, de a mérleg másik serpenyőjéből is ki lehetett volna venni némi súlyt. Például el lehetett volna kerülni a szereplők már megjelenésükben is túlzó idealizálását: ropogós frissesség, hímzett kalap, daliás figurák, patyolatfehér gatya. (Bár az utóbbiból a film végén felbukkan egy, a hajsza során besározódott darab.) Az is igaz persze, hogy az egykori betyárok sokat adtak a külsejükre, például valamennyi életrajzírója valóságos divatdiktátort kreált a híres betyárból. Olyanok tehát mindnyájan, mint akiket skatulyából rántottak elő.

Ám Sobri idealizálása nemcsak külsőségekben nyilvánul meg: beszéde szomorúsága, szelídsége már-már Jézus Krisztusra emlékeztet, és ennek ellenére, vagy talán éppen ezért (?), eleget kell tennie a betyár ismérveinek is. Ebben nincs is hiba. A film elején a rettegett betyár, megpillantva a szegény juhásztől zsákmányolt húst, rendet csap, kinyilvánítva, hogy a szegény ember jó ember. Olyan ez, mint amikor Robinson megtanítja Pénteket, hogy nem szabad emberhúst enni. A szerelmi szál pedig nem csupán idealizált – maga a megtestesült giccs. A Répa Rozival és Répa Marival való találkozás ilyen, különösen amikor a főhőst alakító Szarvas Attila megpörgeti a két lányt, s varkocsuk repülését lassított felvételen követhetjük.

Fokospárbajok, pergő cimbalomszólamok: a magyar Rambó megszületett. Valószínűleg sok embert becsalogat a mozikba, noha a plakátokon szereplő, díszes stukkerekkel felszerelt és izmait mutogató Sobri csak mézesmadzag.

rendező: Novák Emil
szereplők: Szarvas Attila, Eperjes Károly, Törőcsik Mari








Hökkentő (valamikor)

2003. március 11.