Mondják,
ha teljes képet akarunk kapni hazánkról, ne felejtsünk el megkérdezni olyan
embereket, akik egy másik kultúrából csöppentek szülőföldünk valóságába.
A messziről jött emberek éleslátásával rendelkezik Thomas Williams, a Szegedi
Tudományegyetem Központi Idegen Nyelvi Lektorátusának amerikai származású
nyelvtanára is.
A 37 éves
Thomas Williamsről első hallásra senki nem mondaná meg, hogy nem magyar
anyanyelvű. Washingtonban született és ott is cseperedett fel. Magyarországon
először 1986-ban járt, 1989-ben került a JATE-ra. Azóta magyar feleségével
itt él és dolgozik Szegeden, és egyáltalán nem vágyik vissza az Egyesült
Államokba.
- Egy átlag amerikai tudja egyáltalán, hol van Magyarország?
- Az amerikaiak többsége nem tud különbséget tenni Budapest és Bukarest
között, sőt, akadnak olyanok is, akik szerint itt németül beszélnek...
- Akkor Ön miért éppen ezt a "fekete lovat" választotta?
-
Ránk, amerikaiakra jellemző, hogy a származásunkat kutatjuk. Édesanyám
'56-os magyar volt, s bár gyerekkoromban nem beszéltem a nyelvet, az ország
iránti kíváncsiság gyökeret vert bennem. Először csak nyelvet tanulni
jöttem ide, később már tanítottam is. A tervezett egy évből mindig több
lett, s végül ittragadtam.
- Gondolom, azért 1989-ben összerándult a gyomra, mikor csomagokkal felpakolva
kilépett a ferihegyi repülőtér várójából...
- Összességében sokkal jobb helyzet fogadott, mint vártam. Akkoriban Magyarországra
nálunk mint egy szocialista országra tekintettek és az egy amerikai számára
furcsának, sőt, veszélyesnek tűnt. Ráadásul édesanyám is egy meglehetősen
szegény országnak festette le szülőhazáját. Az országot az USA-nál valóban
jóval szegényebbnek találtam, az első években mégis nagyon boldog voltam.
- Talán volt valami az országban, ami rögtön megfogta?
- Igen, volt, bár az ok egy született magyar számára furcsán fog hangzani.
Egyszerűen csodálatos volt, hogy egy élő magyar társadalom része lettem
és mindenhol magyarul beszélő emberek vettek körül. Néha azon vettem észre
magam, hogy megyek az utcán és örömömben önkéntelenül is mosolygok.
- Milyennek ismerte meg az eltelt évek alatt a magyar mentalitást?
- Van egy olyan angol szó, hogy "resourceful". Soha nem találtam
a magyar megfelelőjét, de szerintem a magyarok ilyenek. Ha kevés pénzük
van, akkor is sokat ki tudnak hozni belőle. Ehhez egyfajta alkotó szellem
szükséges. Másrészt az itteniek nagyon odaadóak a barátaikkal és a családjukkal
szemben. Viszont az is igaz, hogy néha nagyon cinikusak...
- Visszatérve a kezdeti évekhez: nem emésztette Önt a honvágy?
- Ha néha volt is honvágyam, azt sem az egész ország iránt éreztem, hanem
konkrét helyek és személyek iránt. Itt végül is minden megvan, ami az
USA-ban, talán csak egyik kedvenc fogásomhoz, a Reuben-szendvicshez nem
tudok hozzájutni. Ez egy ínycsiklandó zsidó étel: a besózott marhahúst
vékonyra szeljük, adunk hozzá sajtot, savanyú káposztát, leöntjük egy
különleges mártással, majd az egészet két szelet pirított rozskenyér közé
tesszük es egy kicsit megsütjük, hogy elolvadjon a sajt. Egyszerűen zseniális!
Szóval, ez nincs, de az Államokban meg mákdarálót nagyon nehéz beszerezni...
- Amúgy tényleg semmi nem hiányzik Önnek az óceán túlpartjáról?
- Na jó, van néhány dolog, ami ott megvan, itt még nem igazán. Például
ha rossz a helyzet, akkor egy átlagos amerikai egy magyarhoz képest sokkal
könnyebben elhiszi, hogy az összefogás előbb-utóbb eredményre vezet. Másrészt
az egyéni felelősség tudatosításában is van némi különbség, nézzük például
a környezetvédelmet. Az átlagos magyar azt gondolja, hogy ez ügyben is
az államnak vagy a vállalatoknak kell valamit lépni. Arra már nem mindig
gondol, hogy ő személyesen is tehetne valamit ezért, teszem azt, nem dobja
el a használt papír zsebkendőt.
- Mindezek ellenére esze ágában sincs visszatérnie az USA-ba?
- Nincs, mert jobban érzem magam Magyarországon és már le is telepedtem
itt. Még ha néha furcsák is a dolgok, sok minden nem enged el innen. Például
nagyon fontosnak tartom a családi összetartást, azt a figyelmet és odaadást,
ahogy az itteni szülők a gyerekeket nevelik. Úgy érzem, ez a társadalom
gyermekközpontúbb az amerikainál. Másrészt a magyar oktatási rendszer
sokkal komolyabb az államokbelinél. A kisfiamnak jobb lesz, ha itt jár
iskolába.
- És szívébe zárta már Szegedet?
- Hogyne!
Szeretem a szegedi szecessziós épületeket, a "Lófarát" például
imádom. A feleségemmel pedig szívesen kávézok a Z. Nagyban, s ez számomra
egy kimondottan szép, tökéletesen közép-európai élmény. Ja, és a kedvenc
magyar ételem a gulyásleves, főleg a kedves anyósom által készített módon!
- Végül - az aktuális politikai helyzetet figyelembe véve - nem kerülhető
meg a kérdés: nem fél?
- Nem. Sokkal inkább biztonságban érzem magam, mint mondjuk a jugoszláviai
bombázások idején.
- És mi a helyzet az attitűddel? A szeptember 11-én történtek után hallani
lehetett olyan hangokat, hogy a leomló tornyok maguk alá temették az átlag
amerikaiak - akár felszínes, akár nem - közvetlenségét, naiv jóindulatát,
gyerekes jóhiszeműségét...
- Tény, hogy most nagyon rossz a közhangulat az USA-ban. Mint amerikai
mégis azt hiszem, hogy ez csak átmeneti állapot. Reménytelenül barátságosak
vagyunk, bár tudom, sokaknak ez nem tetszik. Mondják, hogy ez és az állandó
mosolygásunk iszonyúan naivnak, szörnyen igénytelennek hat, és nagyon
fárasztó mások számára. De számomra ez szép, gyermekien szép, mindez még
a történtek ellenére sem fog eltűnni. S szerintem ez a lényeg.
fotó:
Karnok Csaba
Délmagyarország, 2002. január. 5.
|