Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

Átlépés a Másodkézből rovatba

 

Wéber Balázs

Egy amerikai magyar Szegeden
Magyarország közép-európai élmény - mondja Thomas Williams


Mondják, ha teljes képet akarunk kapni hazánkról, ne felejtsünk el megkérdezni olyan embereket, akik egy másik kultúrából csöppentek szülőföldünk valóságába. A messziről jött emberek éleslátásával rendelkezik Thomas Williams, a Szegedi Tudományegyetem Központi Idegen Nyelvi Lektorátusának amerikai származású nyelvtanára is.

A 37 éves Thomas Williamsről első hallásra senki nem mondaná meg, hogy nem magyar anyanyelvű. Washingtonban született és ott is cseperedett fel. Magyarországon először 1986-ban járt, 1989-ben került a JATE-ra. Azóta magyar feleségével itt él és dolgozik Szegeden, és egyáltalán nem vágyik vissza az Egyesült Államokba.

- Egy átlag amerikai tudja egyáltalán, hol van Magyarország?

- Az amerikaiak többsége nem tud különbséget tenni Budapest és Bukarest között, sőt, akadnak olyanok is, akik szerint itt németül beszélnek...

- Akkor Ön miért éppen ezt a "fekete lovat" választotta?

- Ránk, amerikaiakra jellemző, hogy a származásunkat kutatjuk. Édesanyám '56-os magyar volt, s bár gyerekkoromban nem beszéltem a nyelvet, az ország iránti kíváncsiság gyökeret vert bennem. Először csak nyelvet tanulni jöttem ide, később már tanítottam is. A tervezett egy évből mindig több lett, s végül ittragadtam.

- Gondolom, azért 1989-ben összerándult a gyomra, mikor csomagokkal felpakolva kilépett a ferihegyi repülőtér várójából...

- Összességében sokkal jobb helyzet fogadott, mint vártam. Akkoriban Magyarországra nálunk mint egy szocialista országra tekintettek és az egy amerikai számára furcsának, sőt, veszélyesnek tűnt. Ráadásul édesanyám is egy meglehetősen szegény országnak festette le szülőhazáját. Az országot az USA-nál valóban jóval szegényebbnek találtam, az első években mégis nagyon boldog voltam.

- Talán volt valami az országban, ami rögtön megfogta?

- Igen, volt, bár az ok egy született magyar számára furcsán fog hangzani. Egyszerűen csodálatos volt, hogy egy élő magyar társadalom része lettem és mindenhol magyarul beszélő emberek vettek körül. Néha azon vettem észre magam, hogy megyek az utcán és örömömben önkéntelenül is mosolygok.

- Milyennek ismerte meg az eltelt évek alatt a magyar mentalitást?

- Van egy olyan angol szó, hogy "resourceful". Soha nem találtam a magyar megfelelőjét, de szerintem a magyarok ilyenek. Ha kevés pénzük van, akkor is sokat ki tudnak hozni belőle. Ehhez egyfajta alkotó szellem szükséges. Másrészt az itteniek nagyon odaadóak a barátaikkal és a családjukkal szemben. Viszont az is igaz, hogy néha nagyon cinikusak...

- Visszatérve a kezdeti évekhez: nem emésztette Önt a honvágy?

- Ha néha volt is honvágyam, azt sem az egész ország iránt éreztem, hanem konkrét helyek és személyek iránt. Itt végül is minden megvan, ami az USA-ban, talán csak egyik kedvenc fogásomhoz, a Reuben-szendvicshez nem tudok hozzájutni. Ez egy ínycsiklandó zsidó étel: a besózott marhahúst vékonyra szeljük, adunk hozzá sajtot, savanyú káposztát, leöntjük egy különleges mártással, majd az egészet két szelet pirított rozskenyér közé tesszük es egy kicsit megsütjük, hogy elolvadjon a sajt. Egyszerűen zseniális! Szóval, ez nincs, de az Államokban meg mákdarálót nagyon nehéz beszerezni...

- Amúgy tényleg semmi nem hiányzik Önnek az óceán túlpartjáról?

- Na jó, van néhány dolog, ami ott megvan, itt még nem igazán. Például ha rossz a helyzet, akkor egy átlagos amerikai egy magyarhoz képest sokkal könnyebben elhiszi, hogy az összefogás előbb-utóbb eredményre vezet. Másrészt az egyéni felelősség tudatosításában is van némi különbség, nézzük például a környezetvédelmet. Az átlagos magyar azt gondolja, hogy ez ügyben is az államnak vagy a vállalatoknak kell valamit lépni. Arra már nem mindig gondol, hogy ő személyesen is tehetne valamit ezért, teszem azt, nem dobja el a használt papír zsebkendőt.

- Mindezek ellenére esze ágában sincs visszatérnie az USA-ba?

- Nincs, mert jobban érzem magam Magyarországon és már le is telepedtem itt. Még ha néha furcsák is a dolgok, sok minden nem enged el innen. Például nagyon fontosnak tartom a családi összetartást, azt a figyelmet és odaadást, ahogy az itteni szülők a gyerekeket nevelik. Úgy érzem, ez a társadalom gyermekközpontúbb az amerikainál. Másrészt a magyar oktatási rendszer sokkal komolyabb az államokbelinél. A kisfiamnak jobb lesz, ha itt jár iskolába.

- És szívébe zárta már Szegedet?

- Hogyne! Szeretem a szegedi szecessziós épületeket, a "Lófarát" például imádom. A feleségemmel pedig szívesen kávézok a Z. Nagyban, s ez számomra egy kimondottan szép, tökéletesen közép-európai élmény. Ja, és a kedvenc magyar ételem a gulyásleves, főleg a kedves anyósom által készített módon!

- Végül - az aktuális politikai helyzetet figyelembe véve - nem kerülhető meg a kérdés: nem fél?

- Nem. Sokkal inkább biztonságban érzem magam, mint mondjuk a jugoszláviai bombázások idején.

- És mi a helyzet az attitűddel? A szeptember 11-én történtek után hallani lehetett olyan hangokat, hogy a leomló tornyok maguk alá temették az átlag amerikaiak - akár felszínes, akár nem - közvetlenségét, naiv jóindulatát, gyerekes jóhiszeműségét...

- Tény, hogy most nagyon rossz a közhangulat az USA-ban. Mint amerikai mégis azt hiszem, hogy ez csak átmeneti állapot. Reménytelenül barátságosak vagyunk, bár tudom, sokaknak ez nem tetszik. Mondják, hogy ez és az állandó mosolygásunk iszonyúan naivnak, szörnyen igénytelennek hat, és nagyon fárasztó mások számára. De számomra ez szép, gyermekien szép, mindez még a történtek ellenére sem fog eltűnni. S szerintem ez a lényeg.

fotó: Karnok Csaba
Délmagyarország, 2002. január. 5.

 

2002. október 20.