Fazekas Ágnes (fagesz@freemail.hu)

A régitől a modern magyar irodalomig
Beszélgetés a József Attila-díjas Olasz Sándorral pályafutásáról, a Tiszatájról és a tanításról

Olasz Sándor irodalomtörténész, kritikus, a Tiszatáj című folyóirat főszerkesztője, tizenhat éve tanít az egyetemen, tanulmányokat, kritikákat, monográfiákat ír és szerkeszt, s mint mondja, remekül össze tudja egyeztetni oktatói és szerkesztői tevékenységét. Pályafutásáról, munkájáról a Tiszatáj szerkesztőségében beszélgettünk.

- Kérdezhetném, honnan jött és hová megy, de egyelőre maradok a kérdés első felénél: mit jelent önnek a Tisza tája? Itt született, itt élt mindig?

- Nem itt, hanem Hódmezővásárhelyen születtem, de egyetemista korom óta szegedi vagyok, s 1973 óta dolgozom a Tiszatájnál. Lényegében azóta három év kihagyással folyamatosan valamilyen formában közöm van a folyóirathoz. Ez a három év 1986-tól ’89-ig tartott, akkor ugyanis betiltották a lapot, a szerkesztőséget fölszámolták. Ezt leszámítva itt telt el az életem jelentős része. Az oktatói pályám a főiskolán kezdődött, majd ’88-tól folytatódott az egyetemen.

- Mennyiben más ma a Tiszatáj, mint akkor volt, s egyáltalán miben más most itt dolgozni, mint kezdetben?

- A szerkesztési elvek sok tekintetben ugyanazok, mint amik a hetvenes évek elején kialakultak, de a lap természetesen nem ugyanolyan, nem lehet ugyanolyan, mert közben minden megváltozott körülöttünk: megváltozott az irodalom és a szerzőgárda is, noha van egy olyan magja a szerkesztőségnek, amely már húsz-harminc éve publikál. Nyilván azok a nagy öregek, Nagy Lászlótól Illyésig vagy Kormos Istvántól Pilinszkyig, akik a hetvenes években a bázisát adták a lapnak, ma már nincsenek közöttünk. Jönnek a fiatalabb nemzedékek, jön egy másféle irodalomszemlélet, s ez átalakítja a lapot is. Az, hogy ugyan vidéken jelenik meg, de nem vidéki lap, több folyóiratról is elmondható. Ilyen például az Alföld, a Jelenkor, s a Tiszatáj sem csupán helyi értékrendben gondolkodik, hanem az egész magyar irodalomban, amibe beletartoznak a határon túli írók is. Az volt a specialitása már a hetvenes évek elejétől, hogy először merte bemutatni a határon túli magyar irodalmat. Ez ma is ugyanígy megvan, azzal a különbséggel, hogy mostmár sok folyóirat csinálja ezt, s nagyon jól csinálják. De az, hogy ki mit gondol az irodalomról, hogy mi az irodalom funkciója, milyen irányok vannak, ezek nyilvánvalóan a Tiszatáj másféleségét jelzik.

- Milyen arányban szerepelnek a lapban határon túli magyarok írásai?

- Éves viszonylatban körülbelül tizenöt-húsz százalékát teszik ki a megjelent írásoknak.

- Létezik egy ottani kialakult szerzői kör, vagy mindig változó, hogy kik küldenek írásokat?

- Van egy nagyon jó gárda, ami persze frissül, főleg Erdélyben dinamikus a fiatal irodalom, szinte egymás után jönnek az eddig ismeretlen tehetségek. Ez egyébként máshol nem mondható el, sajnos a szlovákiai vagy a vajdasági magyar irodalomnak nincs ilyen erős utánpótlása, s ennek nagyon sok ismert oka van. De Erdélyben megvan a folyamatosság, tehát frissül, újabb és újabb nevekkel bővül a határon túli szerzőgárda is.

- A ’86-os „Tiszatáj-ügy” ma már történelem. Elmondaná, mi is volt ez valójában?

- Ennek úgy egy-másfél évtizedes előzménye volt. A hetvenes évek elejétől vörös posztó lett a Tiszatáj az akkori hatalom, kulturális vezetés szemében, mert az, hogy a határon túli magyarsággal foglalkozott, eretnek dolognak számított. Ezen kívül is olyan témák jelentek meg benne, amelyeket tabunak tekintettek. A szerkesztőség komolyan vette a szerkesztői szabadságot, és nem futkosott mindig ilyen-olyan engedélyért és jóváhagyásért, hanem úgy gondoltuk, hogy az, hogy mi jelenik meg a lapban, ránk van bízva. Ezt a ’86-os ügyet sok minden megelőzte, szinte félévenként volt valami „botrány”, akár egy lengyel szám, akár Köteles Pálnak egy a magyarságot gyalázó tanulmányra írt válasza, tehát szinte minden évben volt valami izgalom a Tiszatáj körül. Nem a ’86. júliusi számban megjelent Nagy Gáspár-vers volt az egyetlen, már fél évvel korábban ugyanilyen alapon be lehetett volna tiltani a lapot, ugyanilyen retorziók lehettek volna. Egyébként annak ellenére, hogy sokan úgy gondolják, Nagy Gáspárnak nem arról a bizonyos Nagy Imrés verséről van szó, amiben a főnévi igenevek ismétlődnek a sorvégeken, az az Új forrásban jelent meg. A Tiszatájban közölt vers címe A fiú naplójából. Ez nem Nagy Imre-vers, mégcsak nem is Kádár-vers, mert a versben júdásfát emlegetnek, amit nehéz lenne egy személyre vonatkoztatni. Jóllehet, az akkori pártfőtitkár ezt úgy értelmezte. Csakhogy ott júdásfáról van szó, ami egyébként semmit sem javít a helyzeten, hisz azt tényleg nem egy személyre, hanem egyáltalán az ’56 utáni árulásra vonatkoztatja a költő. Végeredményben tehát egy hosszú folyamat végpontja volt a beszüntetés, mondhatni ez a vers volt az utolsó csepp a pohárban. Mindez az 1956-os események harmincadik évfordulója előtt történt. A hatalom nyilván példát akart mutatni, hogy nehogy valaki ugrálni merjen az évfordulón. Azonban elszámították magukat, mert ez a szokatlanul durva dolog a magyar szellemi életet olyan egységbe kovácsolta, amilyen addig nem volt, azután sem, s az óta sincs. És nyugodtan, minden túlzás nélkül lehet mondani, hogy az, ami ezután például az írószövetségben elindult, közvetlen szellemi előzménye volt a rendszerváltásnak.

- A Tiszatáj körül szerveződött az az értelmiségi kör, akik később az MDF-et létrehozták?

- Nem egyértelműen, hisz amikor az írószövetség választmánya tiltakozott, akkor abban nem csak Csoóri Sándor volt benne, hanem Konrád György és Mészöly Miklós is. Akkor még ilyen dolgokban is egység volt.

- Ön hogy élte meg ezeket az eseményeket? Most már nyugodtan beszélgetünk róla, de gondolom, akkoriban nem volt könnyű…

- Nagyon nehéz volt a félelem, az egzisztenciális kiszolgáltatottság miatt, amiből aztán viszonylag simán kikevergőztünk. Azonkívül, hogy akkor nem szerkeszthettük tovább a lapot, meg hogy fölrúgták a szerkesztőséget, különösebb bajunk nem származott a dologból, jóllehet, származhatott volna. Persze emberileg nehéz volt ezt megélni, s hogy az idegsejtekben mi maradt ebből a feszültségből, nem lehet kiszámítani, nehéz is erről beszélni. Ami egyértelműen segített, az az a szolidaritás volt, amire szinte azóta sincs példa. Borzasztó jó érzés volt tudni, hogy a magyar szellemi élet legjobbjai mellettünk vannak.

- Közismert Ilia Mihály tanár úr esete, akinek rendszeresen lehallgatták a beszélgetéseit, minden lépését figyelték, Ön tapasztalt ilyet?

- Mint utólag kiderült, a szerkesztőség is be volt hangosítva, tehát mindazt, amiről ott beszélgettünk, a magnószalag vette. Természetesen, amikor ez a ’86-os ügy kirobbant, nyilván a lakástelefonokat is lehallgatták, amikor beszéltünk, a készülék kattogásából ez pontosan érzékelhető volt. Abban a szituációban ez szinte természetesnek számított.

- Mióta tanít az egyetemen?

- ’88-tól. Előtte két évig a főiskolán voltam, s most már tizenhat éve tanítok az egyetemen.

- Miért ragaszkodik az oktatáshoz? Azért, mert szereti amit csinál, a barátok közelsége miatt, vagy valami más motiválja?

- Is-is. Arra korábban is jó példák voltak, s ezek mintát is jelentettek számomra, hogy milyen jó dolog, ha valaki az egyetemen kapcsolatban tud lenni azokkal, akikkel mondjuk szerkesztőként az élő irodalomban megismerkedett. Ilyen volt Ilia tanár úr, vagy korábban Kovács Sándor Iván, aki most a pesti egyetem régi magyar irodalom professzora, de régen a Tiszatáj szerkesztője, s nekem tanárom is volt Szegeden. Számomra többlet volt az ő egyetemi óráin az, hogy éreztette, napi kapcsolatban áll az irodalommal: nem egyszerűen egy egyszemélyes kutatóműhelyt, vagy egyetemi szobát testesített meg. Egy szerkesztőségnek nagyon sok ága-boga van, itt millió ember fordul meg, rengeteg emberrel lehet ilyen-olyan kapcsolatba kerülni, ami nagyon jó dolog. Ez az egyetemnek se rossz, ugyanakkor a szerkesztőnek is jó, hisz az egyetem az értekező műfajokban egy bázis lehet, tanulmány-vagy kritikaíráshoz azonnal meg lehet találni az embereket. Tehát remekül kiegészíti egymást a kettő.

- Ki szerettette meg önnel a modern irodalmat? Voltak olyan tanárai, akikre szívesen emlékszik?

- Szerencsés voltam az egyetemi években, mert tanított nemcsak Ilia tanár úr, hanem például Tamás Attila, aki azután a debreceni egyetemre ment. A klasszikus magyar irodalmat a Madách-könyvéről ismert Horváth Károly tartotta. Tanított még Csetri Lajos tanár úr is, aki nem zárkózott be a felvilágosodás és a reformkor irodalmába, emellett eleven kortárs irodalmi érdeklődésű volt, s a Tiszatájba is rengeteg új könyvről írt kritikát. Kovács Sándor Iván pedig már akkor is elismert Zrínyi-kutató volt, de legalább annyira érdekelte a legújabb magyar irodalom. Egyébként érdekes módon én régi magyar irodalommal kezdtem.

- Szakdolgozatot is abból írt?

- Még azt is, sőt, a doktorim is részben régi magyar irodalomból volt: Németh László és a régi magyar irodalom kapcsolata címmel. Az Actában jelentek meg ilyen jellegű tanulmányaim is, jó hallani, hogy némelyikre még ma is hivatkoznak, én már rég elfelejtettem, hogy mit írtam például Kálvin művészetfelfogásáról. Ugyanis Kálvin Institutioját, ezt az irdatlan vaskos, emészthetetlen szöveget, amit szerintem Magyarországon senki nem vett kézbe, én elolvastam, s annak irodalmi, művészeti vonatkozásairól írtam egy tanulmányt. Volt tehát egy ilyen előzmény, de nyilván a fölsorolt tanáraimnak is nagy szerepük volt abban, hogy a modern irodalom felé eveztem. Meg persze az, hogy a Tiszatájhoz kerültem, ami egy nagy dolog volt: frissen végzett hallgatóként egy már akkor is nagy múltú szerkesztőségbe bekerülni.

- Kik a kedvencei, akiktől szeret olvasni?

- Főleg a prózaírókkal foglalkozom. A kortárs magyar előadásomon lényegében szinte valamennyi háború utáni prózaíró sorra kerül Ottlik Gézától Esterházy Péterig. Ezek a kortársak kedvenceim is, tavaly könyvet is írtam Mai magyar regények címmel, s a nagydoktori értekezésemnek is ez a tárgya.

- Többször kapott már díjat, jutalmat, mit jelentenek ezek? Például a Magyar Művészetért Alapítvány díja, amit ’90-ben vehetett át?

- Azt kollektívan kaptuk négyen: Ilia tanár úr, Vörös László, aki a tanszékünkön tanított, Annus József és én, tehát az addigi Tiszatáj-szerkesztők. Aminek a legjobban örültünk, az a Magyar Örökség-díj. Ezt ’99-ben kapta az akkor ötvenkettedik évfolyamában járó Tiszatáj, s ez azért nagy dolog, mert magyar folyóirat ilyen díjat még nem kapott.

- De a József Attila-díjat már tényleg ön kapta…

- Igen, azt idén kaptam az irodalomtörténeti, kritikai és lapszerkesztési tevékenységért együttvéve.

- Mostanság min dolgozik?

- Most inkább kismonográfiákkal foglalkozom: Sándor Ivánról jelenik meg egy a Kortársaink sorozatban, Jókai Annáról már megjelent, és Németh Lászlóról készül egy pályakép. Sok tennivalóm akad egyszerre, szabadidőm egyáltalán nincs.

2004. október 2.