Sörös Judit (sorijuci@freemail.hu)

„Ha elindulok egy úton, nem nézek vissza”- vallja Eördögh István, a Szegedi Tudományegyetem egyház- és vallástörténésze

Római katolikus lelkészként kezdte a pályáját, Brazíliában egyházközséget alapított, a Vatikán de Propaganda Fide dikasztériumának titkos levéltárosa lett, ma pedig a Szegedi Tudományegyetem Újkori Egyetemes Történelem és Mediterrán Tanulmányok Tanszékének docense. Eördögh István mesél életéről, sikerekről és gondokról.

- A győri Hittudományi Főiskolán kezdtem a teológiai tanulmányaimat.- vág bele lelkesen a történet közepébe Eördögh István- Azután közbejött két év kötelező katonai szolgálat, ami a teológusoknak sorkatonai kötelezettséget jelentett, diszkriminatív módon. Részt vettem az 1968-as csehszlovákiai hadműveletben, honvédként „rendeztük a közép- kelet-európai állapotokat”. Erre az időszakra viszont már csak azért is büszke vagyok, mert őrmesterként, és Magyarország háromszoros kiváló katonájaként szereltem le. Ez háromszoros hadosztály-bajnoksági győzelmet jelentett, háromtusában. Ezután Szegeden fejeztem be a teológiai tanulmányaimat.

- Hogyan emlékszik vissza a szegedi éveire?

- Szegedet nagyon megszerettem, egy mesés régió. Édesanyám Dunakilitiből származott, én is ott nőttem fel, a Szigetközben. Szeged, a Tisza és a Maros találkozása, rettenetesen hasonlít a szigetközi tájhoz. Emellett a történelmi valóság, a csanádi püspökség, Szeged hányattatott sorsa a szívemhez igen közel állt. Trianon utáni helyzetéből is fel tudott állni: hiszen ez a város karok nélküli, elvették tőle a vonzáskörzetét. Nem is beszélve arról, hogy Szeged Magyarország egyik legszebb újjáépült városa, emberközeli, európai. Egy ilyen helyet csak szeretni tud az ember. Ráadásul itt szenteltek veszprémi- egyházmegyés pappá.

- Ezután egy évig még itthon volt.

- Igen, három kis Veszprém megyei településen, Mernyén, Káptalanfán és Zalakoppányban teljesítettem szolgálatot, mint kisegítő lelkész. 1972-ben pedig Brazíliába sikerült kitelepülnöm az ottani magyar bencés rend meghívására. Abban az időben ez sokkal nehezebben ment, nem úgy, mint manapság. A Sao Paulo-i, illetve a pannonhalmi bencés rendnek az állammal való kapcsolata segített hozzá, hogy egyáltalán bekerüljek a Brazíliából meghívottak közé. A kivándorlásnak szigorú feltételei voltak, azaz nem lehetett ki-be sétálni. Én is, már brazil állampolgárként tértem vissza Magyarországra, először 1979-ben.

- Olyan legendák is keringenek egyetemi berkekben, hogy dél-amerikai hittérítő volt, reverendában, bozótvágó késsel a kezében. Gondolom, ennek fele sem igaz.

- Van bozótvágó késem, de azt már a hallgatóimtól kaptam, amikor tavaly, a történész szakesten, az Év Tanára választáson, a második helyezést kaptam. De Brazíliában nem erről volt szó. A kinn élő magyar kolónia asszisztenciájához kaptam meg az engedélyt a veszprémi püspöktől, Lékai Lászlótól. Ennek ellenére, amikor kimentem, a magyar kolónia pasztorációja mégsem az én feladatom lett. Ebből komoly konfliktus született, ami kihatott az egész életemre. Ebben én is hibás voltam, most már látom, hogy másként is meg lehetett volna oldani a dolgot, de egy ifjú titán még nem keres kompromisszumokat. Mit csinálhattam volna? Vagy hazajövök szégyenszemre, vagy járom a magam útját. Az utóbbit választottam: egy évig civilként dolgoztam a nagy magyar emigráns, Zolcsák István gyárában, mint műszaki rajzoló. Majd 1973 őszén jelentkeztem a Sao Paulo-i érseknél, aki megbízott egy plébánia létesítésével. Ez akkor Sao Paulo perifériáján volt található, az ún. munkásnegyedben, ahol fel kellett építeni egy templomot, s megszervezni az egyházközséget. A munka tulajdonképpen ugyanazt a missziós feladatot jelentette, mint a hittérítőét, amivel általában azokat a külföldi papokat bízták meg, akik felvállalták. Én szívesen vállaltam a kihívást, ha már a magyar kolónia szolgálata nem sikerült.

- Volt- e valaha honvágya, hiányzott-e valami Magyarországról?

- Én azon szodomai tanúk közé tartozom, akik ha elindulnak egy úton, nem néznek vissza. Ha valaki kitűz maga elé egy célt, akkor ne bizonytalankodjon, ne hezitáljon, mert akkor sosem éri el azt. Nekem a Brazíliában eltöltött idő csak örömet okozott, és soha nem éreztem honvágyat. Talán azért, mert a fiatalságban óriási energia van, s az ottani egyházi élet rendkívül emberközeli, tényleg az emberért végzett, elsősorban szociális munkát jelentett. Figyelni az elesettekre, a rászorulókra, valós segítséget nyújtani nekik. Ott a pap mindene volt az őt igénylőknek, s ez a pasztorális stílus számomra teljesen ismeretlen volt Magyarországon. Itthon más volt a szerepünk: egy társadalmi osztály apostolai voltunk, azoké, akik a militáris ateizmus elleni rezisztenciát képviseltük és bíztunk, hogy túléljük a hívők társadalmával. De ez igen sok veszéllyel járt, hisz sokan kerültek börtönbe, sokakat lehetetlenítettek el a megfélemlítés vagy éppen a szellemi prostitúció eszközeivel. Részemről is egyfajta menekülés volt ez elől a brazíliai kivándorlás, ami ismétlem csak örömöt adott. Aktív életem legszebb időszakának mondhatom.

- Rengeteget kellett adnia magából, biztosan sok szeretetet is kapott, s volt miből feltöltődnie nap nap után.

- Adni mindig jobb, mint kapni. Az lenne az ideális, ha mindenki a mások iránti elkötelezettséggel, hivatástudattal tenné azt, amit tesz. Rögtön kevesebb lenne a korrupció. Nem az anyagi hasznon a minden, hanem az, hogy a munkánkat száz százalékosan végezzük el másokért. Máig teljes jogú brazil állampolgár vagyok, s elmondhatom, hogy engem soha, senki, még a legegyszerűbb ember sem bántott meg Brazíliában. Kilenc évig voltam velük testközeli kapcsolatban, s tőlük csak udvariasságot, kedvességet, szeretetet kaptam. Közös erővel építettük fel templomunkat, vagyis ők építették fel, én csupán az öntudatot ébresztettem fel bennük, hogy igenis lesz templomuk, formálódhat egy összetartó, egymásra figyelő közösség, ami hála Istennek, mind a mai napig működik. Az akkori püspökünk, aki szociális érzékenységű ember volt, köszönetképpen egy európai ösztöndíjat ajánlott fel nekem Rómába. Így kezdtem el egy posztgraduális képzést egyháztörténelemből a Pápai Gergely Egyetemen, 1976-ban.

- De visszatért még Sao Paulóba, pár évvel később.

- A római négy év licenciátussal fejeződött be, újkori egyetemes egyháztörténelemből. Miután meglátogattam édesanyámat, visszamentem Sao Paulóba, ahol az ottani érsekség egyháztörténeti levéltárának igazgató-helyettese voltam 1980-1981 között, és meghívott egyetemi előadó. A levéltár egy gyönyörű, koloniális épület a főváros központjában, amelynek helyén Anchieta jezsuita atya alapította – Brazília védőszentje – a 16. századi Sao Paulót, az első redukció, vagyis misszió helyén. Hétvégeken újra a város északi perifériáin dolgoztam, ahol a belső emigráció szülte nyomornegyedek, a favellák vannak. Itt valóban megtörtént olyan, hogy misézés közben bokáig állt az ember a vízben, a fészerszerű „templomban”. Édesanyám nehézzé vált magyarországi életkörülményei miatt azonban el kellett hagynom a várost, és mivel ő nem volt hajlandó kijönni hozzám, visszatelepültem Európába, Rómába. Az Orbán Pápai Egyetemen tudományos munkatársként kezdtem el európai munkásságom, 1981-ben. Mivel az Orbán Egyetem a de Propaganda Fide – a Hitterjesztési Kongregációjának – jurisdikciója alá tartozott, két és fél év után már maga a Kongregáció, azaz a Szentszék alkalmazott. Magát a dikasztériumot, vagy minisztériumot, 1622-ben alapították a katolikus reform korában és épülete a híres Spanyol-téren helyezkedik el. Róma egyik legszebb barokk emléke, Bernini és Borromini művészetét örökíti. Itt dolgoztam 1983-tól 1994-ig, mint a de Propaganda Fide titkos levéltárának ügyintézője.

- Ez mit jelent pontosan?

- Ez nem a történeti levéltárat, hanem a napi történések iratainak rendszerezését, intézését jelenti. A de Propaganda Fide egy rendkívül fontos kongregáció Rómában, mert a Föld több mint egy harmadával van diplomáciai kapcsolatban. Egész Afrika, Közel-Kelet, Távol-Kelet, Kína egyházi ügyeit intézi, vagyis ahol a hit veszélyben van, például egy rendszerváltás következtében. A diplomáciai és egyéb forrásokból értesülve a Kongregáció naprakészen tudta mi történik a joghatósága alá tartozó geopolitikai térségekben. Az egyházkormányzási adminisztrációt mintegy tíz ügyintéző vezette a bíboros prefektus irányításával, mindenféle nyelven. Évente kb. hatezer ügy született, aminek előzményeit, kapcsolódásait a levéltáros intézte egy személyben. Dokumentum nem veszhetett el, hír nem szivároghatott ki.

- Tehát igen felelős vatikáni pozíciót töltött be, ma mégis házasságban él. Mi történt?

-Kétségkívül rendhagyó, de nem rendellenes pályát vallhatok magaménak. Sajnos 1994-ben édesanyám állapota annyira leromlott, hogy már nem maradhatott egyedül. Tehát meg kellett gondolnom, hogy anyám vagy velem jön Rómába, vagy idehaza intézem el cselekvőképtelenné vált állapotának rendezését. Ezért fizetetlen szabadságot kértem fél évre, és hazajöttem a fájdalmas gondnoksági ügyeket intézni. Az igazat megvallva, már azzal a tudattal érkeztem Magyarországra, hogy nehéz lesz visszatérés. Azért is, mert a de Propaganda Fide akkori prefektusával, Jozef Tomko szlovák származású bíborossal, az elöljárómmal, nem éppen felhőtlen volt a kapcsolat. A feszültség egy olasz nyelvű könyvem volt, a címe: „Román expanzió a magyar Erdélyben 1916–1920 között”, amelyben a bíboros kutatásainak egyes, a magyar történelmet sértő pontjait cáfoltam meg. Habár ezek tárgyilagos cáfolatok voltak, sajnos a dolog mégis ellenségeskedéssé fajult, és mielőtt lejárt volna a fizetetlen szabadságom, értesítést kaptam, hogy felmondtak, és a Szentszék munkaügyi rendeleteit megsértve, a veszprémi egyházmegyébe küldtek vissza. A törvénytelen eljárást per követte, amit határidők kijátszásával nem folytattak le. Mivel beteg anyámnak Szegeden sikerült méltóságos körülmények között rendeznem a sorsát 1994-től, ahol a Szegedi Tudományegyetemen, mint tudományos munkatárs már ősszel elkezdtem az oktatást, és a történtek után 1995-ben elfogadtam a docensi kinevezést. A státuszt illetően sokat köszönhetek a jelenlegi köztársasági elnöknek, Mádl Ferenc akkori miniszternek, aki ismerte római tevékenységemet. 1993-ban tőle kaptam Rómában a „pro cultura hungarica” érdemrendet, mint külföldön élő magyar, aki hungarológiai témákat publikált. Így kerültem vissza újra Szegedre. A sikertelen munkaügyi pert illetően fontosnak tartom elmondani, hogy nem a Vatikánt pereltem, hanem Jozef Tomko jogtalan intézkedéseit, a munkaviszony törtvénytelen megszüntetését. A jogorvoslás sajnos mindmáig várat magára, s bár fordulhatnék az Emberi Jogok Bíróságához, azt hiszem, furcsa lenne, ha egy tanár, aki vallás- és egyháztörténetet tanít, nemzetközi szinten indítana pert a Szentszék ellen. A történtek viszont belső fórumon eredményeztek változásokat számomra, azaz elkezdtem élni a magam civil életét. Az Olaszországban, 1996-ban kötött házasság ennek csak egy szükségszerű következménye volt, a kiegyensúlyozottság igénye miatt.

- Ez egy távházasság, hiszen a felesége Olaszországban él a mai napig, igaz?

- Igen, ő középiskolai tanár Dél-Tirolban, s akkor találkozunk, amikor mindkettőnk számára oktatási szünet van. Tudtuk, mit vállalunk, amikor összekötöttük az életünket egy távházassággal, ami egyáltalán nem ritka jelenség. Vannak hátrányai és előnyei. De melyik házasság az, amiből ilyen összetevők hiányoznak?

- Mindig nagyon népszerű volt az egyetemi hallgatók körében. Ez persze azért is lehet, mert igen emberséges a vizsgákon, de ezen felül azért más okai is vannak. Hiszen csak azt a tanárt szeretjük igazán, aki ad is valami pluszt magából a diákjainak.

- Lehet, hogy a papi ember múltjából eredő szemlélettel szimpatizálnak valójában, ami nem más, mint a mások iránti figyelem, megbecsülés, ha tetszik, érdek nélküli szeretet. De azt gondolom, ez a hivatása minden pedagógusnak is, és kollégáim sem tesznek mást, mint én. Esetem azért annyiban kedvezőbb, hogy egyedül élek, több időm van a diákjaimra, nincsenek gyermekeim, a családom távol van, ezért szívesen áldozhatok több időt azokra, akik igénylik. Nem keresem senkinek a kegyeit, de ha valakinek szüksége van rám, nagyon szívesen adom azt a keveset, amit adni tudok. A hallgatóim szimpátiájára nem tudom mennyire szolgáltam rá. Ha van ilyen, azt hiszem azért, mert a diákok pontosan megérzik, hogy kik azok, akik számára fontos a történelmi igazságok elfogulatlan átadása, kik nem politikai rendszerek kiszolgálói, nem puszta haszonkeresésből történészék, hanem képviselnek és vallnak is tételeket, koncepciókat, hoznak akár személyes áldozatokat is az önök képzésének fejlesztéséért, hogy több lehessen a jövőben a tanítvány mesterénél.

- Melyik a legkedvesebb munkája?

- Mindig a legutolsó a legkedvesebb, s ez a: „Jozef Tiso és a zsidókérdés Szlovákiában” című könyvem Ingrid Graziano társszerzővel, ami olaszul jelent meg (Jozef Tiso e la questione ebraica in Slovacchia, Cosenza, Ed. Periferia, 2002) a római La Sapienza Egyetem Új- és Legújabbkori Történeti tanszékének -Antonello Biagini prof. szerkesztette- „Studi e ricerche” sorozatában. Tavaly június 6-án volt a könyvbemutatója, a Római Magyar Akadémián. A Panorama olasz folyóirat, a hónap második legjobb történelmi témájú könyveként méltatta. Azt gondolom, sok magyar vonatkozása van, s habár Magyarországon nem ismert, de Európa és Amerika legtöbb egyetemén, könyvtárában már megtalálható. Jó a nemzetközi visszhangja, amire büszke vagyok. Kétszerzős munka volt, feleségemmel együtt írtuk. Remélem sikerült ezzel a könyvvel is egy tételt megvédeni, és történelmi igazságot szolgáltatni akár az igazságtalanul szenvedőknek, vagy éppen a hamis fényben tündöklőknek.

- Melyek most a céljai?

- Jelenlegi célom itt Magyarországon, hogy a vallás- és egyháztörténelmet honosíthassam a magyarországi felsőoktatásban. A három monoteista vallás (a zsidó, a keresztény és az iszlám) történetének oktatását, kutatását szorgalmazom. Azt hiszem, ez hiánypótló feladat. A speciális képzést –Európa és a Mediterráneum vallás-és egyháztörténete címmel- már beindítottam, ez hat éve működik. Szeretnénk szakká fejleszteni. Hogy ezt meg tudjuk valósítani, igyekeztem egy oktatói team-et létrehozni tehetséges szegedi hallhatókból, ami sikerült is. Genfben, Rómában, Jeruzsálemben, Bogotában, Mainzban tanuló hallgatóim vannak, akik közül a többség már a doktori ciklust végzi. A jelenlegi oktatáspolitika láttán tudom, hogy még sok idő és rengeteg munka kell a cél eléréséhez, de ha ez valaha is sikerülni fog, talán nem volt hiábavaló magyarországi munkásságom.

2004. október 24.