 |
 |
|
Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja |
 |
|
A Playboss |
|
- Kicsit fáradtnak tűnsz, nem vagy egy kicsit túlfeszítve? - Nekünk minden hónapban az első két hét nagyon nagy hajtás, akkor sokáig vagyunk mindig. Ilyenkor kell összerakni mindent: meg kell küzdeni a szerzőkkel, hogy beküldjék a határidőre az anyagokat, és a fotósokkal, hogy minden képet úgy készítsenek el, ahogy mi szeretnénk, és így tovább. Ez most egy lapzártás hét, szóval most ugyan péntek este van, de nem csak én, hanem az egész szerkesztőség itt van. - Akkor nincs túl sok szabadidőd… - Ez relatív. Úgy próbálom beosztani az életemet, hogy azért legyen. Mondjuk a korábbi televíziós munkáimhoz képest a hétvége általában szabad, tehát nem panaszkodhatom. Amikor mondjuk a Big Brother volt, akkor gyakorlatilag egy éven keresztül minden szombat este bent ültem az élő adás alatt a vezérlőben, de hát, az is hozzátartozott az életemhez. - Visszatérve egészen a kezdetekhez, te mindig újságíró szerettél volna lenni? - Mindig is nagyon szerettem utazni és érdekes, izgalmas emberekkel találkozni. Egyszer olvastam az újságíró Sugár András könyvét, még gimnazista koromban. Nyílt titkaim volt a címe. Ebben arról írt, hogy milyen hihetetlen helyeken járt, és milyen érdekes, izgalmas emberekkel találkozott. Én akkor megfogadtam, hogy ez egy jó állás, az ember jó helyekre tud elmenni, és izgalmas dolgokat tud csinálni. Szóval ez volt az egyik indító dolog, hogy ezzel foglalkozzak. Már egészen fiatalon, általános iskolás alsós koromban azt hiszem, a telkünkön mindenféle riportokat készítettem a horgászokkal, hogy milyen a fogás. Az volt az első alkalom életemben, amikor a későbbi szakmámmal foglalkoztam. Körkérdést tettem fel a Balatonon, hogy van-e kapás. Szóval így kezdődött. - Újságíróként végeztél Moszkvában, mégis inkább komoly, televíziós műsorok fűződnek a nevedhez, mint az MTV Híradója, vagy a Frei Dosszié. Kaptál elég neves nemzetközi elismeréseket is… - Kettő, de abból az egyikhez semmi közöm, de büszkén mindig beleírom az önéletrajzomba. Tagja voltam az Egyenleg című műsor stábjának, ami Pulitzer-emlékdíjat kapott. Ebből nekem nincs, tulajdonképpen egy olyan stábban dolgoztam, ami kapott egy ilyen díjat. De ami valóban elismerés volt, hogy 1995-ben készítettem egy riportot Moszkvában az Objektív című műsornak. Egy olyan moszkvai pasiról, aki abból él, hogy teljesen úgy néz ki, mint Lenin, és különböző külföldi embereknek jó pénzért úgy is beszél. Lehet vele fényképezkedni, a pofa nagyon jól élt belőle. Erről csináltam egy kis filmet, és a kollegák tanácsára, elküldtem a CNN World Reportnak, ahol leadták. Sajnos ezért nem fizetnek, tehát ilyen szempontból ez egy önfinanszírozó történet volt, de mindenestre nagyon tetszett a CNN-esek, összesen azt hiszem tizenhét anyagomat adták le. Ezeket én mindig Moszkvából küldtem, és mindig el lehet dicsekedni, hogy stand upot mondtam a CNN-en meg ilyesmi. Egy évvel később szóltak, hogy benne van a '95-os best feature, tehát ez a kisfilm kategóriában a nomináltak között. Aztán kaptam egy hívást, hogy nyert. Volt egy hivatalos díjátadó, amin én nem voltam ott, hanem a Magyar Televízió egyik illetékese vette át helyettem. Én az MTV az egyik folyosóján kaptam kézbe, egy nejlonzacskóban. Azóta is kinn van a szobámban, nagyon büszke vagyok erre. Az a baj, szoktam mondani, hogy azóta visszafejlődtem, tehát ez volt a csúcspont. - Az elismerés ellenére eltértél ettől a műfajtól, kicsit könnyedebb műsorokra váltottál, mint a Találkozások, amit gyakorlatilag te találtál ki… - Ezért ez így sajnos nem igaz. Bárcsak így lenne, de a Balatoni találkozásokat én találtam ki. A Találkozások elején én nagyon-nagyon erősen benne voltam, sőt mi több, hosszú ideig én voltam kiírva, mint főszerkesztő. Én akkor az RTL Klub a vezető műsorgyártójának voltam a főszerkesztője. Tudomásom szerint a történet hátterében az áll, hogy a T-Mobile, akkor még Westel szeretett volna a valamilyen módon megjelenni a televízióban, és volt egy ötlet, hogy televízióműsort kéne csinálni. Amikor elkezdődött a tv-műsor kitalálása, abban valóban résztvettem. De nem igaz, hogy én találtam ki, ezzel nem is kérkednék, mert ez nem így volt. De hogy ilyen legyen maga a műsor, ahhoz azért már volt közöm. - Viszont a Big Brothert és a Nagy Őt azt nehezen tudnád letagadni… - Én nem szégyellek semmit a múltamból, ezeket teljen büszkén vállalom. Amikor egy új menedzsment jött létre a TV2-ben, és úgy döntött, hogy pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve beruháznak egy nem keveset, s a Big Brothert, az akkor nagyon sikeresnek számító projektet elhozzák Magyarországra. Erre kerestek egy embert, aki ezt össze tudná rakni, és erre találtak meg engem. Volt egy svájci tanácsadó, akivel együtt dolgoztunk, s gyakorlatilag mi ketten raktuk össze a semmiből a műsort. Ez egy team volt, de például az én találmányom volt, hogy ki legyen például a hang, aki azt mondta, hogy hello, hello itt Brother. Vagy a heti feladatoknál egy csomó olyan feladatnál felismerték az ismerőseim, hogy ehhez van közöm, mert az én ízlésvilágomat tükrözte. Az első csapat kiválasztásánál a végső szó kimondásánál én voltam az egyik. Például a Renato, az Évi, a Pongó mai napig is jól hangzó nevek, sokan emlékeznek még rájuk, ezekhez azért volt közöm. A Nagy Ő szintén olyan volt, hogy a TV2 megvette a The Bachelor című műsor licenszét, és nekem kellett megpróbálnom átvariálni magyarra. Például a Nagy Ő randevúk jelentős része olyan hely volt, ahol James Bond is járt, mert azokat nagyon jó helyeknek tartottam. Vagy volt egy-két hely, ahol én jártam. Azért voltak Kaprunban például, mert én azon a nyáron voltam, és tudtam, hogy egy nagyon szép hely. De mindegyik csapatmunka volt. Van egy olyan elvem, hogy megpróbálom olyan emberekkel körülvenni magam, akik a maguk területén mind-mind jobbak, mint én, és akkor én abból nem tudok rosszul kijönni. - Miért pont téged választottak ki ezekre a feladatokra? - Ez mindig bizalmi kérdés és a TV2-nek vezérigazgatója, Kereszty Gábor, illetve a műsorgyártó Interaktiv nevű cég vezetője, a Sváby András, valószínűleg úgy gondolták, hogy én erre alkalmas vagyok. Nem értem, őket kell, megkérdezni, hogy miért… Lehet, hogy már megbánták, nem, csak nem, jóban vagyunk a mai napig is. - Viszont sok támadás ért… - Persze. - Ezt jogosnak tartod? - Igen. A tévéműsort mindig támadni fogják. De a tévéműsoroknak általában jó, ha támadják. - Jó reklám? - Persze. Egy ilyen iparban, ha van valami balhé valaki körül, az nem mindig negatív, nem mindig magától történik. - Ez motivált abban, hogy újból műfajt válts, és elfogadd a Playboy főszerkesztőségét?
- A kollégáid inkább irigyelnek ezért a váltásért, vagy inkább kritizálnak, hogy egy férfimagazin élére álltál? - Ez is meg az is. Amikor megkaptam ezt a felkérést, felhívtam néhány embert telefonon a baráti körömben. Olyanokat is, akik híresek, meg olyanokat is, akik nem híresek, csak adok a véleményükre, hogy szerintük ez szakmailag előrelépés, visszalépés, nagyon dehonesztáló dolog vagy komoly presztízsű állás. Nyolcvan százalékban azt a bíztatást kaptam, hogy a Playboy főszerkesztői pozíció, és maga a Playboy az egy vállalható, sőt mi több egy jó rangnak számít az újságíró ranglétrán. Nem bánom, nem bánom egyáltalán. Ha a kérdésed arra vonatkozik az irigykedésnél, hogy itt jó nők vannak, akkor ez nagyon jó dolog persze, én nem tagadom, de inkább az a jó nekem a Playboyban, hogy olyan szerzőkkel kerülhettem ismét kapcsolatba, és olyan emberekkel tudok megint munkaügyben beszélni, akikkel a realitys időszakomban nem tudtam. Az elmúlt négy hónap Playboyában, amióta itt vagyok, számos olyan ember írt a lapba, mint például a Verebes István, Balázsi Panna, Megyesi Gusztáv az Élet és Irodalomból. Én úgy gondolom, hogy ezek nagyon jó nevek és természetesen számomra ez egy nagyon megtisztelő dolog, hogy az általam jegyzett lapba írnak. Vagy nagyon jó fotósok készítenek képeket. Természetesen a Playboy az Playboy, és én nem tagadom meg. De szerintem a Playboy nem csak a jó nőket, meg a szép fotókat, hanem a jó írásokat is jelenti. Ha azt veszzük számba, hogy volt a Szilágyinak egy jó írása, de természetesen nagyon klassz, hogy ilyen jó csajok vannak itt, ettől Playboyos. Nyilván eladhatóság szempontjából nagyon jó, hogy Michelle Wild szerepel most a lapban, de nagyobb dicsőség, hogy a szakmában jó nevek írnak a lapba. - Nem kerültél most sokkal inkább a középpontba? - Voltam már egyszer középpontban, főleg '95-'96-ban, amikor volt ez a CNN-díj. Amikor egy televízió volt, abban jó sokat beszéltem minden este a Híradóban vagy az Objektívban. Az emberek jobb híján nézték ezeket a műsorokat, amik sokszor sokkal jobbak voltak, mint a maiak. Ha ezt vesszük középpontnak, akkor voltam. De most valóban, ebben a munkában az is benne van, hogy fontos, hányan veszik meg a lapot, s ebből az következik, hogy nekem többet kell nyomulnom a különböző médiumokban, s következésképpen jobban középpontban kell lenni. - Ez inkább fárasztó, vagy élvezed? - Van egy része, amit szeretek, és van egy része, amit gyűlölök. Voltam egy-két tv- és rádióműsorban, ahol amúgy nem biztos, hogy ott a helyem. De bizonyos szempontból fontos, hogy ott voltam. Konkrét példa: a Csáó Darwin első műsorában az egyik zsűri voltam. Ültünk a Gundel Takács Gáborral és azon gondolkodtunk, hogy ez kicsit messze van a mi stílusunktól, de jó műsor, és sokan megnézik, és forog az ember neve. Ha ebben a szakmában szeretnél dolgozni, akkor ezt el kell fogadni. De van az mondás, én ezt vállalom, aki elmegy kurvának az ne szégyelljen szeretkezni, ezt majdnem így szokták mondani. Ha valaki elvállal egy munkát, és azért felvesz pénzt, akkor azt ne szégyellje, azt mindig is utáltam, aki úgy áll hozzá, hogy ezt szégyelli. - De azért a Playmate Gálát élvezted? - Azt élveztem, de arról azok a problémák jutnak eszembe, hogy a táncosoknak nem volt jó a ruhájuk előtte, meg hogy jó lesz-e a világítás. Nekem ilyenek is eszembe jutnak Playmate Gáláról. Természetesen kellemes dolog, amikor az ember a színpadon áll tizenegy bombázóval, és átad különböző díjakat, de az is a munkának a része. - Mennyire van beleszólásod az újság tartalmába? - Ideális esetben rám van bízva, nem ideális esetben a külföldi tanácsadók mondanak véleményeket, s azt az ember vagy megfogadja, vagy nem, és megpróbálja elhárítani, de mindegyikre volt példa. Természetesen, ha az ember egy külföldi tulajdonú cégnél dolgozik, akkor vannak bizonyos szabályok, amiket kénytelen tudomásul venni, még ha azokkal nem is mindig ért egyet. Nem tagadom, hogy voltak konfliktusaim olyan emberekkel, akik a tulajdonosi jogkört gyakorolja, de azért arra büszke vagyok, hogy olyan szerzők jöttek ide vagy tértek vissza, akik egyáltalán nem, vagy nagyon régen írtak a Playboyba. A lap tartalmának nagy részéhez van közöm, de vannak bizonyos formák, amiket nekünk is tartanunk kell, de alapjában véve sok beleszólásom van nekem és a nagyon jó szerkesztői brigádomnak. - Te döntesz arról, hogy melyik hölgy kerül be a lapba? - A hölgyek kiválasztásánál is van beleszólásom. Korábban nem nagyon, vagy keveset dolgoztam lapban, ezért ezt a világot meg kellett vagy még mindig meg kell tanulnom. Persze van egy szubjektív ízlésem, de azért próbálok azokra az emberekre hagyatkozni, akik tudják, hogy mi mutat tényleg jól egy ilyen újságban. Nekem címlappal kapcsolatban voltak vitáim a tulajdonosokkal, mert én más szempontok alapján választanék címlapot. Azt gondolom, hogy a legfontosabb szempont az eladhatóság, ezért hajlamos vagyok arra, hogy érdemes néha formabontóbb címlapot csinálni. A többi hölgy kiválasztásában is van szerepem, de van egy kolléganőm, aki ebben nagyon profi, az ő véleményére hagyatkozom. Nagyon illúzióromboló, amit fogok mondani, de az első két lapszámnál még ott voltam egy-két fotózáson, mert szerettem volna megtanulni, hogy milyen, de azóta nem mentem. Bármilyen illúzióromboló, hogy a főszerkesztő nincs ott a fotozáson, de azt gondolom, hogy ott nincs dolgom. Azért nem megyek oda, mert az olyan jópofa, mert nem jópofa, az a munka egy része. Ha úgy csinálnám, hogy ez milyen izgalmas, akkor nem tudnám munkaként kezelni. Szerintem cukrászdában sem állandóan dobostortát esznek. - Nem szokatlan, hogy valaha Gorbacsovval vagy Pavarottival készítettél interjúkat, most meg olyan gyönyörű nőkkel foglalkozol, akikről általában nem az intelligencia jut az eszünkbe? - A hölgyek nevében ezt visszautasítom! Persze, az életem korábbi részében volt egy csomó dolog, ami bizonyos értelemben sokkal mívesebb volt. Sajnos az a műfaj, amit akkor csináltam, kicsit kihalóban van. Egyszerűen más az emberek érdeklődése, a kereskedelmi televíziók megjelenésével gyakorlatilag olyan külföldi tudósító, amilyen én voltam, nem létezik. Nagyon jó lenne, ha tudnék olyan jellegű műsorokban dolgozni, nagyon boldog lennék. Nem véletlenül mondtam, hogy a kereskedelmi tévékhez képest, amit most csinálok, az visszalépés abba az irányba, ami az volt. Mert ebben a lapban lehetne Gorbacsov-interjú, lehetne Pavarotti-interjú, sajnos nincs, de lehetne. Ezért ez már közelebb áll ahhoz, amiről beszéltünk. - Korábban médiaiskolában tanítottál… - És az elmaradhatatlan kérdés a feleségeddel kapcsolatban… - Mondom… Amikor jött ez az egész, akkor a feleségemmel, Barbarával beszélgettünk pontosan ő volt, aki a legjobban rábeszélt erre. Pontosan azért, mert tudta azt, hogy jól jönne egy váltás az előző munkához képest. Ő egy okos nő, és szerintem tudta azt, hogy amikor az ember tömény mennyiségben látja ezeket a lányokat, akik itt vannak, akkor tényleg munkaként tekintem. Ez most illúzióromboló, de nagyon helyes csajokat ismertem meg, legyenek azok híresek, vagy nem híresek, de ez a munka része. Nekem most bárki, aki a lapban szerepel, az aktuális számnak része. - És amikor kiszabadulsz a munkahelyedről… - Akkor megyek haza a gyerekemhez, de erről többet nem akarok beszélni, mert utálom, amikor az emberek mutogatják a gyereküket és eladnak vele CD-ket. Milyen vicces lenne, ha a gyerekemmel akarnám eladni a Playboyt! - De azért csak szakítasz időt a kikapcsolódásra? - Amióta itt vagyok a Playboynál, azóta van a fiam is, azóta nem utaztunk. Előtte, minden lehetőséget megragadtam, hogy elmenjek valahova, és jól érezzem magam. - Ez egy jó buli, nyaralás? - Nyaralás. Azon már túl vagyok, hogy nagyestélyis, vagy hajnalig tartó otthoni banzájokra mentem, de úgy vagyok, mint mindenki. Rém lusta vagyok, szeretek otthon lenni. És veszem fel mindig az Elnök embereit, de sosincs időm megnézni. |
|
A képeket Tajti Andrea készítette |
|
2004. december 28.. |
Radnai Péter sokoldalú személyiség. Egykoron az MTV moszkvai tudósítója volt, dolgozott az Egyenlegnek, az Objektívnak. Később a Reggeli és a Találkozások főszerkesztője, és két a két valóságshow, a Big Brother és a Nagy Ő producere. Most új szerepben próbálja ki magát, július óta az egyik legnevesebb férfimagazin, a Playboy főszerkesztője. Péntek este fél hatkor még mindig dolgozott, s szűkös idejére való tekintettel ekkor beszélgettünk a munkahelyén. Bár fáradt volt, de azért humorát ekkor is megőrizte.
- Persze. Nem tagadom meg, amiket eddig csináltam, de olyan értelemben motivált, hogy eljöhet egy pont az ember életében, amikor azt mondja, ennél tovább már nem szeretne vinni. Ez a két reality, amihez volt közöm, nagyon tisztességes, korrekt realitynek tartom ahhoz képest, amik például most vannak. Az én műsoromban, amihez az én nevem volt kiírva, a legritkább esetben tettünk pókot az ember fejére, például soha. Nem voltak veszélyhelyzetben, nem is nagyon operáltuk át őket. Úgy gondolom, nagyon helyénvaló dolgok ezek, hozzátartoznak a műfajhoz, csak én már nem szerettem volna ezekhez asszisztálni. A másik, hogy közben teljesen véletlenül kaptam egy lehetőséget a Playboyra, és kíváncsi voltam, milyen, ilyet nem csináltam még, és most ezt próbálom. Aztán majd kiderül, hogy tizennégy év tévézés után ez a kaland csak egy rövid vagy egy hosszabb kirándulás az írott sajtóban. 
- Amikor én tanítottam, és remélem még fogok is, ha bárkit érdekel, amiről én beszélek, akkor meg kell tanulni, hogy nem működik, hogy az ember csak olyat csinál, amit szeret. Ez illúzió. Aki ezt a pályát választja, annak tudomásul kell vennie, hogy vannak igények, meg elvárások, amik nem mindig klappolnak a saját ízléseddel. Amikor odakerültem a Reggeli című műsorba az RTL Klubba, akkor az elődöm azt kérte illetve javasolta, hogy ne hívjam meg minden reggel a Zoránt, mert tudta, hogy nagyon szeretem azt a zenei világot, amit ő, illetve a generációja képvisel. De a fiatal célcsoportban sajnos lényegesen népszerűbb az MC Haver és a teknő, mint Presser Gábor. Ezért elnézést kérek az MC Havertől és a teknőtől, nem kevésbé Presser Gábortól. Számomra ő a legnagyobb név a szakmájában, és amit alkotott, az maradandó. De ha nagy nézettséget akartunk hozni, akkor pillanatsztárokat kellett hozni.
