Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

Végső István

„A tudományos gondolkodás hiánya életminőség rontó tényező”
- beszélgetés Szabó Gábor egyetemi tanárral, az Optikai és Kvantumelektronikai tanszék tanszékvezető-helyettesével

Ultragyors lézerspektroszkópia, lézeres anyagmegmunkálás fotoablációval, femtoszekundumos impulzusok előállítása – ezek olyan, TTK-s szitokszavak, amelyeket egy BTK-s soha nem fog, vagy talán nem is akar megérteni. Pedig szegedi egyetemistaként jó, ha tudjuk: az SZTE természettudományos tanszékein nemzetközileg elismert kutatómunka folyik. Az egyik ilyen tudományos műhely, az Optikai és Kvantumelektronikai tanszék, amelynek professzora Szabó Gábor, aki egyebek mellett a lézeres gáz analizátorok terén folytatott kutatásai révén szerzett magának hírnevet. Az ötvenegy éves, nagykanizsai születésű egyetemi tanárt, aki 2004 óta az MTA levelezőtagja, a „Fizika évében” életéről és munkásságáról kérdeztük.

A Mindentudás Egyeteme - Szeged címmel elindított sorozat keretében tartott előadása zárásaként azt mondta: a tudomány művelőjének és kutatónak lenni intellektuális élmény. Ön hogyan került erre a pályára?

Eredetileg nem erre a területre készültem. Édesapám orvos volt, nagy természetbarát, és ezért nagyon sokat kirándultunk, túráztunk, jártuk az erdőket és a mezőket. Ezért én elsősorban orvos vagy biológus akartam lenni. Nem is gondoltam eleinte a fizikára úgy, mint olyasmire, amivel lehet valamit is kezdeni. Ám annak köszönhetően, hogy nem voltam épp példás magaviseletű diák, a sors mégis erre a pályára sodort. Fizikaórákon én oldottam meg leghamarabb a példákat, és onnantól kezdve az osztálytársaim „szórakoztatásával” voltam elfoglalva. Ez persze nem tetszett a tanáromnak, és ezért plusz feladatokat adott nekem. Így hetedikesként egyszer csak azon kaptam magam, hogy megyei fizika versenyt nyertem. Az országos döntő a csillebérci úttörőtáborban volt, ami nagy dicsőségnek számított. Nagyon utáltam, mert nem tudtam elviselni a kötöttségeket. Egyetlen jó dolog volt ott: a fizikafoglalkozásokat Öveges professzor tartotta nekünk. Hatalmas élmény volt. Dedikáltattuk is vele az általa írt könyveket. Nekem azt írta a kötetébe, hogy a „vasakarat sikert arat”. Innen számolom én azt, hogy a fizika irányába léptem. Aztán középiskolásként fizika tagozatra mentem, attól kezdve csak a sporttal és a fizikával foglalkoztam egész nap. Nem véletlenül, hiszen gimnáziumi- fizika és matematikatanárom csak annak adott jeles osztályzatot, akinek a neve megjelent a KÖMAL-ban, a Középiskolai Matematikai Lapokban. Ezért nagyon keményen meg kellett dolgozni. Azonban ennek is meglett a haszna, hiszen az egyetem első éve számomra abszolút nem volt megerőltető, mert a hozott tudásommal simán letettem a vizsgákat.

Mintha itt éles határvonalat húzna, miért?

Ez érdekes dolog, mert itt döbbentem rá, hogy a fizika nem az, amire számítottam. Én középiskolás olvasmányaim alapján csak az elméleti fizikát tekintettem fizikának, de itt rám kényszerítették a kísérleti fizikát, ami abszolút taszított. Még azon is elgondolkoztam, hogy inkább átmegyek matematikus szakra. Azonban ismét következett egy fordulat, ugyanis az akkor fiatal oktatóként kezdő Bor Zsolt és Rácz Béla laboratóriumi gyakorlatot tartottak nekünk. Felfigyeltek néhányunkra, és mint másodéves hallgatót meghívtak diákköri munkára. Harmadévben egy társammal a lézerekben fellépő ingadozások vizsgálatában olyan eredményeket értünk el, amelyből tudományos dolgozat született, és egyúttal megnyertük abban az évben az OTDK-t. Ettől kezdve, 1975/76-től a mai napig kutatok. Ekkor értettem meg, hogy nincs külön elméleti és kísérleti fizika. Ez azt jelenti, hogy van egy probléma azt meg kell érteni, és utána gyakorlatban meg kell oldani. Ennek a gyakorlati megvalósítására a szakterületem kiváló terep. Kezdettől a lézerekkel foglalkoztam, de akkoriban az még teljesen más volt. A ’70 és ’80-as években valaki készített egy olyan lézert, amilyet még más nem, akkor az önmagában elegendő volt ahhoz, hogy publikálják. Az utóbbi 10-15 évben azonban ez már nem elegendő, távolabbi céljának is kell lennie a munkának. Azaz kell egy probléma, aminek a megoldása egy speciális lézer elkészítése. Ez sok esetben nagyon érdekes tud lenni. Mi a ’90-es évektől elsősorban orvosi, ipari és környezetvédelmi területre koncentráltunk. Ennek egyik igen látványos eredménye lett az az alkalmazott lézerfejlesztés, aminek keretében különféle gázok szennyeződését is ki tudják már mutatni. Jórészt ebbe a körbe tartoznak azok az eredmények, amelyekért 2004-ben Gábor Dénes-Díjat kaptam. Egyébként kutatómunkám központjában a lézerek fejlesztése mellett az optikai módszerek ipari és orvosi alkalmazásainak tanulmányozása is áll.

Külföldi útjai során ön tanult, vagy öntől szereztek tapasztalatot?

Először is meglehetősen jó diplomát kaptam Szegeden. Volt néhány jó tanárom, és Bor Zsoltnál jobb mesterrel nem nagyon találkoztam. Így itthon sokkal többet tanultam. Diákként nem voltam külföldön. Viszont a későbbiekben nagyon jó volt tapasztalatszerzésnek és sok kutatót megismerhettem. Mint kutató mentem ki Németországba, Göttingenbe a Max Planck Intézetbe. Nagyon szerettem, és 1980-as években többször visszatértem oda. Aztán amerikai és japán egyetemek után Jénában voltam utoljára hosszabb külföldi tanulmányúton. Azért tartom ezeket az utakat fontosnak, mert így első kézből szereztem tapasztalatokat arról, hogy ott hogyan mennek a dolgok. A magyar felsőoktatás belterjessége miatt különösen fontos az, hogy legyen összehasonlítási alapunk, el tudjuk magunkat helyezni a világban. Nem tudom, hogy hogyan alakult volna az életem ezek nélkül az utak nélkül, de mindenképpen hasznos volt világot látnom, és úgy gondolom, én sem vallottam szégyent. Ha nagyon elengedem magam, és dicsekedni akarok, akkor például elmondhatom, hogy Houston-i Rice egyetemen a hallgatói értékelés szerinti sorrendben az egyik tanulmányutam alkalmával első, egy másik idején harmadik lettem. A magánegyetemeken – mint a Rice – nem utolsósorban a nagyon magas tandíjak miatt a hallgatói értékelést igen komolyan veszik. Miután a tanítást igen fontosnak tartom, ezért a hallgatók megbecsülésére különösen büszke vagyok.

Életcéljának tekinti, hogy a laikusok számára is prezentálja a fizika eredményeit, mert úgy tűnik, hogy szívesen vállal az egyetem falain kívül is tudományt népszerűsítő előadásokat?

Egyszerűen arról van szó, hogy a tudomány furcsa helyzetben van. Sok mindent várnak tőle, de az elfogadottsága közben folyamatosan romlik. Az adófizetők gyakran elégedetlenek és gyanakvóak, hogy mi is történik a kutató laboratóriumokban. Sokan egyenesen feleslegesnek, pénzkidobásnak érzik ezek fenntartását. (Hogy ebben milyen szerepet játszanak a média, sőt időnként politikusok felelőtlen megnyilatkozásai azt ne firtassuk.) Ezért úgy érzem, hogy meg kell mutatni a társadalom minden tagjának, hogy mit is csinálunk. Ez borzasztó nehéz, de ha nem próbálkozunk megmutatni magunkat és az eredményeinket, akkor a társadalom még inkább tudomány-ellenes lesz, és tévtanokban keresik a megoldásokat, amik sehova nem vezetnek. Azt kell belátni, hogy csak rendszerben lehet gondolkozni, és ennek egyes elemeit meg is kell érteniük az embereknek. Például itt van a környezetvédelem, ahol rendkívül nagy szélsőségek húzódnak. Vannak olyan csoportok, akik extrém eszközökhöz nyúlnak, eltúloznak dolgokat, és azzal, hogy butaságokat beszélnek, csak ártanak. Mások meg nem is foglalkoznak az egésszel, holott az emberiség egyik legfontosabb problémája. Olyan apró elemekből áll össze a megoldás, amihez meg kell érteni egyes szakterületek alapvető fogalmait és folyamatait. Ezt nehéz átadni olyanoknak, akik elfordultak a természettudományoktól, sőt talán még büszkék is arra, hogy nincsenek képben. A tudományos gondolkodás hiánya életminőséget rontó tényező. Mindenkinek el kellene jutnia egy olyan általános műveltségi szintre, amivel megérti a világban zajló folyamatokat. Ha ez nem történt meg fiatalkorban, akkor felnőttként kell elsajátítani, ezért is örülök a Mindentudás Egyetemének, ahol mindenféle tudományág képviselője kifejtheti véleményét, és megfelelő ismeretanyagot szolgáltathat az érdeklődők széles körének. Az előadásokkal még talán azt is bebizonyíthatjuk az embereknek, hogy mi jót akarunk, tehát ránk bízhatják a tudományt.

Amikor 2000-2002 között helyettes-államtitkár volt, akkor sikerült az elképzeléseit gyakorlatban is megvalósítania?

Elsősorban nem az oktatásügyi kérdések voltak rám bízva, hanem a kutatás-fejlesztési támogatási rendszer kialakítása volt a feladatom. Ezzel kapcsolatban jó emlékeim vannak, „jó mulatság férfimunka volt”. A külföldi útjaimhoz tudnám hasonlítani. Kitekintettem egy más világba, ami nem áll tőlem távol, de mégis eltért egy szegedi kutatói életmódtól. Azonban azt el kell mondanom, hogy utólag visszagondolva az oktatási minisztériumra túlságosan visszafogtam magam. Túl sportszerűen viselkedtem, és azért, hogy nehogy az a látszat keletkezzen, hogy bele kívánok szólni helyettes államtitkár kollégáim munkájába, nem mondtam el a véleményemet pl. a közoktatással kapcsolatban. Ez hiba volt. Pedig már a mundér becsülete szempontjából is bele kellett volna szólnom az ott folyó ügyekbe. Itt konkrétan a természettudományos tantárgyak drasztikus óraszám csökkentésére gondolok, ami már a ’70-es évek vége óta tart. Lassan teljesen kiszorulnak ezek a közoktatásból, ami önmagában is igen nagy baj. Ráadásul a tananyag revíziója nem történt meg, így a gyakorlatban megtaníthatatlanná vált mára ezeknek a tantárgyaknak az ismeretanyaga. De nemcsak ez a baj. Az egész oktatási rendszer és a tanítás módszertana is komoly fejlesztést igényelne. Az ugyanis nem létezik, hogy a mostani gyerekek, diákok kevésbé barázdált aggyal születtek volna, mint mi. A körülöttünk lévő világ megváltozott, és ez reformokat kívánt volna. Ezeket az oktatásügyi illetékesek elmulasztották végrehajtani, és most már látszik is, hogy ez milyen problémákhoz vezet. Egyszerűen elfogyott a magyar társadalomban az az utánpótlása a tudománynak, amely még húsz éve, vagy régebben méltán világhírű volt. Nincs meg az a szellemi tőke hazánkban, amivel annak idején rendelkezett, és ez már most érezteti a hatását. Gazdasági versenyképesség szempontjából hátrányba fogunk kerülni nemcsak az EU-ban, hanem a térségben is. Nem lesz szakember gárdánk, ahhoz hogy az országban tartósan megtelepedjen a csúcstechnológia. Ráadásul még egy probléma van a közoktatásban, amiről valamiért nem igen szokás beszélni. A Pisa-jelentésből általában csak azt szokták idézgetni, hogy a magyar gyerekeknek az olvasott szöveg megértésében hiányosságai vannak. Pedig ennél sokkal fontosabb dologra is rámutat a Pisa. Arra, hogy Magyarország az utolsó helyen áll egy kényes társadalmi kérdésben. Konkrétan, a szülők végzettsége és a gyerekek tanulmányi előrejutása között nálunk van a legnagyobb összefüggés. Ez azt jelenti, hogy a hazai iskolák nem esélyteremtők, a társadalmi szakadékokat egyáltalán nem szűkítik. Az iskolarendszer rossz és ez kihat a felsőoktatásba belépők felkészültségére, de arra is, hogy bizonyos társadalmi csoportok kiszorulnak és nincsenek jelen az oktatás ezen szakaszában.

Arról mit gondol, hogy az idekerülőknek sem könnyű, hiszen sokak szerint a képzés színvonala is csökkent és a diploma értéke is?

Bár egyre többet hallunk a diplomás munkanélküliekről, azért felsősoktatásban részt venni még így sem rossz. A diplomások többsége még mindig nagyobb arányban el tud helyezkedni, mint az alacsonyabb végzettségűek. Valamilyen szinten még akkor is felkészít az értelmiségi életre, amikor észre sem vesszük. A hallgatók megtanulnak tanulni, és kezelni bizonyos szituációkat. Például azt, hogy időnként furcsa, habókos professzorok állják az útjukat, és a vizsgára való felkészülés azt is jelenti, hogy ki kell ismerniük az illető bogarait. De ki garantálja azt, hogy hasonló emberekkel majd a valóéletben nem kell szembenézniük. Alkalmazkodniuk kell, fel kell találniuk majd magukat akkor és most is. Nem ez a fő probléma, hanem a tömegképzés buktatói. Ennek egyik találó megfogalmazását Bor professzor mondta tavaly egy megnyitón. Eszerint, mindenkinek joga van a képességeinek megfelelő oktatáshoz. Azaz a gyengébb képességűeknek is fejlődniük kell, de nem lehet miattuk „helybenjárásra” kényszeríteni az igazán tehetségeseket. A tömegképzés egyik legnagyobb veszélye a tehetség kibontakozásának akadályozása. Erre nagyon oda kellene figyelni a mostani átalakuláskor. Én nem vagyok biztos benne, hogy jó döntést hozott Európa akkor, amikor aláírták a Bolognai szerződést. Nem láttam olyan hatástanulmányokat, amelyek meggyőzően igazolnák a többciklusú képzés egyértelmű előnyét. Mindegy, most már megvan, és alkalmazni kell. Nagy kérdés, hogy hogyan tudjuk majd adaptálni a magyar viszonyokra. Sajnos eddig sok szakszerűtlenséget látok. Az oktatási minisztérium sodródik az eseményekkel ahelyett, hogy irányítaná a folyamatokat. Ezt egy egyszerű példán keresztül érzékeltetném. A rendszer fejtetőn állva indul, miután a BS szakokat úgy akkreditálták, hogy az MS szakok nem voltak meg. Nem fordítva lett volna logikus? Ha már az MS szakoknál tartunk, van egy rettenetes félelmem. Az benne van az egyelőre parkoló pályán levő felsőoktatási törvényben, hogy a BS-t megszerző 35%-a mehet tovább állami finanszírozással MS szintre. Ezt meg hogyan kell érteni? Szakonként nem lehet, mert az nonszensz. Ha ugyanis egy pénzügyi főiskolás elvégzi a hároméves BS képzést nem akar majd ott maradni az MS szakon, mert már lesznek állásajánlatai. Ott például alig kell MS-t indítani. Az is nyilvánvaló, hogy mondjuk a matematika szakosok döntő többsége tovább akar menni MS-re. Ráadásul igazuk is van, mert mit kezd majd egy BS matematikussal a munkaerő piac? Ebben egy olyan káosz magvát látom, ami végveszélyben sodorhatja egyebek mellett azt is, amit a valamikori tudományos képzésből még sikerült megőrizni.

Egy ennyire materialista tudományág képviselője hogyan áll a képletekkel nem megfogható dolgokhoz, mint például a vallás?

Egy szegedi Pax Romana előadássorozat keretében egyszer elmondtam, hogy nagy hibát követnek el a természettudósok, amikor azt mondják, hogy a modern tudomány álláspontja szerint nincs Isten. Ugyanakkor az is világos, hogy egy tudományos kérdés eldöntésében nincs helye teológiai érveknek. Valójában a két dolog nagyon másról szól. A tudománynak nem az a dolga, hogy cáfolja, vagy hogy igazolja az ezekben a vitákban megnyilvánuló hipotéziseket. Nem ezt kutatja, és nem erre kell válaszolnia. De a vallás is másról szól. Édesapám egyik barátja, egy jezsuita atya azt mondta nekem egyszer erről, tudod Gábor, a vallásosság olyan, mint a zenei érzék, nem több vagy kevesebb tőle az ember, de annak, akinek ez megvan, nagyon jó. Valami több van annak az embernek az életében, amitől kiegyensúlyozottabb lesz. Úgy gondolom, ez nagyon találó és igaz.

Ha éppen nem a tudománnyal foglalkozik, akkor mivel kapcsolódik ki?

ajnos mostanában egyre többször úgy alakul, hogy a sportot hanyagolnom kell. Nagy baj, hogy nem mozgok eleget. Pedig iskolás korom óta rendszeresen kosárlabdázom. Másik kikapcsolódásom, hogy szeretek olvasni, mindig restanciáim vannak. A lányaim és a kollégáim ajánlanak nekem nagyon jó szépirodalmi írásokat. Szakmából és érdeklődésből adódóan oktatás módszertani dolgozatokat is forgatok mostanság. Másfelől az utóbbi időben botcsinálta borosgazda kezdek lenni az Esztergom melletti Bajnán, ahol apósomék élnek. Egyre inkább igénylik, hogy segítsünk nekik a szőlőben, gondozzuk és műveljük azt. Bár a távolságok miatt nem tudunk rendszeresen ott lenni, de oda elmenni valóban kikapcsolódásnak számít. A borkészítésről még nem mondanám, hogy túl otthonosan mozgok benne. Ellenben a borkóstolásban és borokkal való foglalkozásban most már egyre profibb vagyok, és igénylem is a minőségi italokat. A baráti társaságom is egyre inkább megbecsüli, hogy tudom, hogy a vacsorához milyen bor illik.

Családja is hasonló pályán van, mint ön?

Csak részben. A gyermekeimet nem kívántam befolyásolni. Ez abból is látható, hogy ők döntötték el, hogy melyik középiskolába jelentkeznek. Ennek köszönhetően hárman, háromfelé mentek Szegeden. Végül a legidősebb lányom bölcsész szakon végzett. A középső most tanul mérnöknek. A legkisebb pedig az érettségijére készül. A feleségemmel az egyetem alatt ismerkedtünk meg. Ő ma matematika-fizika tanár egy itteni szakközépiskolában. Ám róla sem lehet azt mondani, hogy szakbarbár lenne. Hallgató korában a méltán legendás Pál Isti-féle egyetemi színpad tagja volt, és szíve szerint magyar-fizika szakos lett volna, de akkor ezt még nem lehetett megcsinálni. A házasság is egy igen bonyolult rendszer, és apró kényes elemekből áll össze. Szerencsére hasonló az érdeklődési körünk, de persze nem arról van szó, hogy egész nap fizikáról és tudományos kérdésekről beszélünk. Az mindazonáltal jó, hogy van kivel megbeszélni a szakmai dolgainkat.

2005. november 10.