 |
 |
|
Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja |
 |
|
Múlt és jövő – jelen nélkül
|
|
- Hogy lett képregényrajzoló? - Ahhoz, hogy valakiből képregényrajzoló lehessen, három dolgot kell csinálnia: rajzolni, rajzolni és rajzolni. Ez így volt nálam is. Már a gimnázium alatt volt önálló tárlatom, ami rám jellemző módon egy történelmi rajzkiállítás volt. A képregényekkel is viszonylag korán kapcsolatba kerültem a Fülesen keresztül. Eleinte az olvasmányélményeimet próbáltam megrajzolni. A gimnáziumban jelentek meg az első képregényeim is, ezek egyike A három testőr volt. Ezek persze nem jelentek meg a szó hagyományos értelmében, hanem minden héten kiraktam a faliújságra egy oldalt, és ráírtam, hogy folytatása következik. Érettségi után három dolog érdekelt: a képzőművészet, a tanári pálya és a színművészet, de nem vettek fel sehova. Így sok mindennel foglalkoztam akkoriban, voltam segédmunkás, fociztam, kaszkadőrködtem, lovagoltam, vívtam – és közben rengeteget rajzoltam. Aztán megláttam egyszer egy kolléga Fülesben megjelent képregényét, és úgy gondoltam, hogy ennél én jobbat tudok csinálni, és azzal hónom alá csaptam az addig készült anyagaimat, és elkezdtem járni a szerkesztőségeket. Azért nem volt minden anyagom olyan jó, mint ahogy én azt húszévesen elképzeltem, de több emberrel megismerkedtem, akik ide-oda küldtek, míg végül kikötöttem a Magyar Ifjúságnál, ahol a Mikulka úr vett szárnyai alá. Ő volt a lap tördelő-szerkesztője, és őnála készítettem az első megjelent karikatúráimat. Zórád Ernőhöz is ő küldött később. Zórád műhelyében, mint a nagy festők iskoláinál, többen is dolgoztunk. Később kirúgott az öreg, mert egyszer a leadás az ünnepekre esett, és én úgy gondoltam, hogy ünnepek alatt felesleges leadni a rajzokat, mert úgysincs nyomda, amelyik ilyenkor kinyomná, így nyugodt szívvel leutaztam vidékre a szüleimhez. Ő meg már kereste a rajzokat, és annyira felháborodott, hogy azt mondta: végeztünk. Azután nem tudott korhű hajót rajzolni. Abban az időben több művébe dolgoztam bele, például a Bounty lázadóiba, és a hajókat mindig én rajzoltam. Neki mindössze egyetlen hajóról volt fényképe, a Mayflowerről, és az alapján rajzolt meg minden hajót, függetlenül attól, hogy hányadik században játszódott a történet. Mindenestre jó és hasznos együttműködés volt. - Mihez kezdett ezután? - A Pajtáshoz folyamatosan próbáltam bekerülni, és nemsokára sikerült is, így 1972 körül megjelenhetett ott az első saját képregényem, az Újvári kaland. Ez Vak Bottyán egy ifjúkori csínytevését mesélte el, amikor Érsekújvárott ledobott egy törököt a minaretből. Ez a képregény azóta többször is megjelent. Újra is kellett rajzolnom, mert elveszett. - Cs. Horváth Tibor képregény-forgatókönyvíróval is dolgozott együtt. - Tiborral az első közös munkám az volt, hogy amikor az exportra készülő képregényeit vagdalta új formátumra, nekem kellett kiegészítenem Zórád, Sebők és Korcsmáros rajzait. Ezt nagyon utáltam. Amikor aztán a Népszavánál szükség lett egy új képregényrajzolóra, a Tibor szólt nekem, és azt mondta, csináljam főállásban. A Népszavánál naponta kellett rajzolni a folytatásokat, és ennyi rajzot nem lehetett volna más munka mellett elkészíteni. Ekkor indult be igazán a pályafutásom, hiszen azóta is folyamatosan rajzolok képregényeket. Most már a kétszázadik környékén tartok. Volt, hogy egyszerre négy lapnak rajzoltam: a Népszavának, a Pajtásnak, a Fülesnek és a Pesti Műsornak. Aztán jöttek az önálló füzetek, a sportpropagandánál csináltunk egy ilyet Focisuli címmel, majd következett a nagy ugrás: a filmképregények. Óriási sikerük volt az olyan filmadaptációknak, mint a Csillagok háborúja és a Birodalom visszavág. Ezek akkor háromszázezer példányban jöttek ki. - Hogyan készült egy ilyen filmképregény? - Néhány fotó, és a forgatókönyv alapján kellett elindulni a rajzzal, aztán amikor bejött a film, gyorsan megnéztük háromszor, majd újra beültünk a nézőtérre, és lefotóztunk egyes filmkockákat, hogy a jeleneteink nagyjából hasonlítsanak a filmben látottakhoz. Mindezt rohammunkában kellett csinálni, ám ennek ellenére ez nem látszik az eredményen. A Ben Hur és A félelem bére nagyon jól sikerültek, aztán jöttek sorra az újabb és újabb füzetek, köztük a Terminátor, és ezek nagyon jól mentek egészen 1989-ig. Akkor úgy nézett ki, hogy ránk szakadt a mennyország, azonban mégsem így alakult a helyzet. - Mi történt? - Először mindenki telve volt optimizmussal és derűvel, hogy most minden milyen jó lesz. Abból a szempontból tényleg jó volt, hogy a Botondot végre megjelentethettem. Ez már nyolcvanhatban kész volt, csak nem engedélyezték, hogy megjelenjen. A 1983-ban volt Nyíregyházán az első képregény-konferencia, amin rész vett néhány kiadó és rajzoló (ez utóbbiakat csak Zórád Ernő és én képviseltük). Jött a szokásos duma, hogy a magyar képregény gyenge, nincsenek önálló sztorik, nincsenek saját képregényfigurák. Hát ennek semmi akadálya, ha van rá kereslet, pillanatokon belül meg lehet alkotni őket, és így jutottak eszembe Botond, a nyomozó Farkas Győző és Perszeusz kapitány figurái. Később a Botond magazinban ezek meg is jelentek. A Botond nagyon szépen indult, aztán jött a vergődés, és a kilencvenes évek közepére eljutott a tetszhalott állapotig. 2003-ban feltámasztottuk újra egy kiadóval, de ez a kiadó közben fejre állt, így most ugyanúgy, ahogy régen, én adom ki a Botondot. Gyakorlatilag ez egy egyszemélyes lap, mindig is az volt. Az előző számokba beleírtuk, hogy megjelenünk negyedévenként, most már őszintén és becsületesen csak annyit írtunk, hogy: időnként. - Mi ment végbe a háttérben, hogy ide jutott a magazin? - A terjesztéssel sohasem voltam megelégedve. Annak idején ötvenezer példánnyal indult a Botond magazin, de ha elfogyott belőle negyvenötezer, akkor a posta csak harmincötöt rendelt belőle, ha a harmincötből elfogyott harminc, akkor a posta huszonötöt rendelt. Ilyen volt az akkori terjesztés, de a mostaniról sem tudok sokkal több jót mondani, ezért inkább egy alternatív, saját terjesztési hálózatot próbálgatok ismerőseim révén kialakítani. Az aktuális Botond ezer példányban jön ki. Eljutottunk oda, amin annak idején még mi is csodálkoztunk a Tiborral, amikor jöttek a holland kiadók a gyönyörű, színes képregényalbumaikkal. Megkérdeztük tőlük, hogy mekkora példányszámban adták ki, ők azt válaszolták, hogy kétezer. Ledöbbentünk ezen a számon, hiszen nálunk akkor százezer példány alatt semmi sem jelent meg. Mára mi is eljutottunk oda, hogy néhányezer eladott példány már óriási sikernek számít. - Miben látja ennek az okát? - 1989-ig nem engedték nálunk az önálló, nem adaptációs magyar képregényfüzeteket megjelenni. A nyugati képregényeket viszont engedélyezték. Azok gyakorlatilag leterítették ezt a piacot, elszívták a vásárlóerőt, ami miatt a magyar képregény hamar a partvonalon kívül találta magát. A fiatalok zabálták ezeket a nyugati képregényfüzeteket, de az a réteg, amelyik azokat a képregényeket szerette, egyre kisebb vásárlóerőt képviselt, így az eladások fokozatosan visszaestek, és ma már a nyugati képregények is olyan 10 ezer példány körül fogyhatnak. A magyar képregények viszont így is csak elenyésző töredékét jelentik a piacnak, amit változatlanul a nyugati képregények uralnak. - Önnek azért mindig volt munkája. A Füles rendszeresen közli a képregényeit. - Igen, folyamatosan dolgozom a Fülesbe. Gyakorlatilag nincs olyan év, hogy ne jelenjen meg ott valamilyen munkám. Sőt, volt hogy éveken keresztül én rajzoltam egyedül a lapba. A Füles képregényes oldalainak száma azonban az eredeti hatról fokozatosan visszacsúszott a mai kettőre, míg az oldalszáma harminckettőről ötvenkettőre nőtt. A képregényért manapság szerintem nagyon kevesen veszik a Fülest, míg annak idején, a lap saját felmérése szerint a vásárlók harminc százaléka vásárolta a képregények miatt. Sokan kivágták, összegyűjtötték és egybe kötötték a képregényoldalakat, de ma már két oldalért ők sem veszik meg a lapot. Többen mondták nekem is, hogy túl drága, és nem éri meg két oldalért ennyit kifizetni. - Milyennek látja a magyar képregény aktuális helyzetét? - Azt szoktam mondani, hogy múltja van, jövője van, csak jelene nincs. Most van ugyan egy kis mozgás, de úgy látom, hogy ez inkább csak virtuális, és csak a média piszkálta fel azzal, hogy egy kicsit foglalkozik a témával. Ennek hatására néhányan lelkesen elkezdtek képregényeket rajzolni és kiadni, de ez egy rettentő fáradságos és munkaigényes szakma, és nagyon nem fizetik meg, tehát majd kiderül, hogy sikerül-e nekik talpon maradni. A helyzet az, hogy a nyugati képregényekkel több szempontból nem tudjuk fölvenni a versenyt. Ez régen is így volt: a fantasy, az akció és hasonló képregényeket kint, be kell vallani, jobban csinálják. Sokkal nagyobb múltja van, jobban meg van alapozva, azon kívül a hozzáállás is teljesen más, nagyobb a képregényolvasó tábor, így óriási mennyiségben tudják ontani a különféle képregényeket. Ott nagy üzletnek számít. Mi ilyen szempontból nem tudjuk fölvenni a versenyt, viszont Magyarországon van egy olyan hézag a képregények tematikájában, amiből profitálni lehetne. És ez maga a magyar témakör, amiből csak az tud jól képregényt csinálni, aki ebben a környezetben él, dolgozik, és alkot. Én elsősorban a történelmi képregényekre gondolok, hiszen a honfoglalásról nem tudnak az angolok vagy az amerikaiak jó képregényt rajzolni. Vegyük például a Botondot, ami lehet, hogy az Asterix távoli rokona, de annyira specifikusan magyar, hogy külföldön lehet, hogy nem is értenék a humorát. A másik dolog, amiből szerintem szintén jól lehetne profitálni, azok az adaptációk, mert régen nagyon jól mentek, mára viszont hiánycikké váltak. - Minek köszönhet ön szerint az, hogy míg sok országban a képregény a populáris kultúra része, Magyarországon ma szubkultúraként létezik? - Előítéletek halmazának. Az egyik ilyen előítélet az olvasásról való leszoktatás, aminek nem sok alapját látom. Annak idején, általános iskolában olvastam Korcsmáros Nyomorultak című képregényét. Ez folytatásokban jelent meg. Akkor már egy ideje szemezgettem a Nyomorultakkal, és miután elolvastam képregényben az első két folytatást, egyből leemeltem a polcról és kiolvastam. Az igazság az, és szégyen-gyalázat, de bevallom, hogy képregényeket mindössze úgy huszonkét éves koromig olvastam, utána már csak a sajátjaimat, illetve a képregény-forgatókönyveket. Egyszerűen fáraszt az olvasásuk, egy jó könyv többet jelent számomra. Hazánkban emellett fontos kiemelni azt, hogy a szocialista ideológia elítélte a képregényt. Az akkori hivatalos álláspont szerint a Coca-Cola és a képregény a kapitalizmus mételye volt. Cs. Horváth Tibornak mégis sikerült elérnie, hogy ki lehessen adni képregényeket. A kultúrpolitika irányítóinak ezt úgy adta be, hogy a képregényben nem az irodalmi művet rajzoljuk meg, hanem reklámot csinálunk neki, hogy elolvassák az emberek. Beleivódott tehát az emberekbe, hogy ez szemét, és nem művészet. Pedig olyan mértékben művészet a képregény is, mint a többi művészeti ág. Minden művészeti ágban a csúcsteljesítmények művészi igényűek, de mellettük ott van egy rakás szemét. Az irodalomnak és a filmeknek is a többsége szemét, de ugyanígy a képregényeknek is a zöme az. Mindegyiknél akad azonban kiemelkedő alkotás. Megfelelő felkészültséggel, hivatástudattal, elkötelezettséggel és kvalitásokkal képregényben is lehet művészit alkotni. Az tehát, hogy művészetként tekint-e valaki rá, kizárólag az illető előítéletein múlik. - Adódik a kérdés, ön művésznek tartja-e magát, vagy sem? - Én magamat a művészek között helyezem el, azzal a reális szemlélettel, hogy természetesen nekem is vannak gyengébb műveim, de a jó munkáim nyilvánvalóan a legjobbak között vannak. - Melyik műveire a legbüszkébb? - Az első, az Újvári kaland mindenképpen közéjük tartozik. Kiemelkedő művem még a Titkok bolygója. Ezeken kívül elsősorban az olyan történelmi képregényeimre vagyok büszke, mint a Keresztes lovagok vagy a Karvalyos zászló. És persze a Botondra, Perszeusz kapitányra és Farkas Győzőre, hiszen ezek mind saját szülötteim. - Többféle rajzstílusban alkot, a Botond világa nem is hasonlít az önre általában jellemző realisztikus, naturalisztikus stílusra. - Ha valaki tud rajzolni, akkor mindent meg tud rajzolni. A Jankovics Marci mondta egyszer nekem, hogy azért tetszenek neki a rajzaim, mert amikor sci-fit kell rajzolni, akkor a sci-fi stílusában rajzolok, amikor történelmet kell rajzolni, akkor történelmi stílusban, és amikor nyakkendős stílusra van szükség, akkor úgy rajzolok, és nem ugyanazt a fazont igazítom rá mindegyikre. Erre büszke vagyok. Mint ahogy arra is, hogy nálam nem fordul elő az, ami általában a rajzolóknál, hogy beverklizik magukat egy figurára, és minden képregényükben ugyanaz a szem és ugyanaz az arc köszön vissza. Az én karaktereim és figuráim nem ismétlődnek a képregényeimben, csak ha folytatásokról van szó. Törekszem arra, hogy a karaktereim megkülönböztethetőek legyenek. Alapvetően egyébként mindig is a realisztikus, populáris stílust kedveltem leginkább. Az a fontos, hogy világos, olvasható, áttekinthető alkotásokat hozzak létre. Az alternatív dolgok kevésbé kötöttek le. - Képregényeken kívül más alkotásai is születtek? - A karikatúrák voltak az első rajzaim, amiket publikálhattam, a képregények miatt azonban leálltam velük. A karikatúrázásból maradhatott meg bennem az a játékos stílus, ami a Botondban is tetten érthető. Ezen kívül illusztráltam különböző dolgokat, rajzfilmhez készítettem story-boardot, és csináltam egy rajzos videóklippet is a Neo együttesnek. - Régebbi képregényeihez nem könnyű hozzájutni. Gondolt már arra, hogy önálló albumokban jelentesse meg korábbi munkáit? - Hogyne, már többször is fölvetődött bennem az ötlet. Ahogy haladok a korral, és gyarapodnak a képregényeim, egyre inkább foglalkoztat valamiféle életmű kiadás. |
|
2006. január |
