Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

„Ha régen láttam egy szobromat, megállok, megnézem - és visszatalálok önmagamhoz”
Portré Tóth Béla szobrászról

A köztéri szobrok élővé teszik a történelmet. Hős volt, vagy a nemzet büszkesége. Ha sokat adott, sokan ismerik, szobrot állítunk neki. A város részévé válik, elmegyünk mellette nap mint nap, mégsem tudjuk, ki készítette. A lovas harcos a gyulai vár tövében, a legendás Kincsem a pesti ügetőn, Feszty Árpád szobra Ópusztaszeren, vagy Zrínyi Miklós alakja Zalaegerszegen mind egy ember keze munkája. Sokat adott, kevesen ismerik. Tóth Béla Csongrádon él és alkot.

Min dolgozik éppen?

A fiamnak segítek, egy Mikoviny Sámuel mellszobrot készít Tatára. Az ott született vagy ott dolgozott hírességeknek csináltatnak egy szoborsorozatot. Megmintázta és bronzba öntötték, de mivel neki most van két másik munkája is, ennek a cizellálását csinálom, segítek neki.

Mennyi időbe telik egy köztéri szobor elkészítése?

Szívesen elrágódnék hosszabb ideig is egy-egy szobron. A gyulai lovas szobor egy évig állt a műtermemben, mert akadékoskodtak, hogy ne a gyulai vár mellé a sarokbástyára tegyük, ahol most van, hanem a vár mögött van egy rét, egy füves térség, annak a közepébe. Az olyan lett volna, mintha futballpályára leteszünk egy lovas szobrot, rögtön ólomkatonának néz ki. Azt a taktikát választottam, hogy nem hívok zsűrit egy évig. Kivárom, hogy új emberek legyenek a műemléktől kezdve mindenhol, és azokat majd meg tudom győzni, hogy annak ott a helye. Készítettem makettet, egy nagy papírládából a várat, piciben a szobrot, részletesen a sarokbástyának a maradványait, így jól nézett ki, és oda is került. Életemben nem sikerült még úgy szobrot csinálnom, mint azt. Csak akkor nyúltam hozzá, ha úgy éreztem, most teljesen fitt vagyok, nem zavar semmi. Általában nem így dolgozom. Mostanában ez úgy működik, hogy van egy szerződés: kéne egy ilyen vagy olyan szobor. Eltelik egy fél év vagy háromnegyed év, eldöntik, hogy megrendeljék vagy ne rendeljék, ez sok alkudozást jelent. Megszületik a szerződés, és benne van, hogy ez egy hónap múlva meg két hét múlva, vagy jövő hétre legyen készen. Ilyenkor azt mondom, hogy profi vagyok, meg tudom csinálni, de elég nehéz magam éjjel-nappal friss állapotban tartani.

Mennyire tudja a saját elképzelését megvalósítani, és mennyire kell a megrendelő igényét kiszolgálni?

Manapság divatos azt mondani a köztéri szobrászatra, vagy bármire, ami megrendelésre készül, hogy kiszolgáló alkalmazott művészet. Ebben egy nagy adag lenézés van, mert van egy csomó művész, aki önmegvalósít. Tehát az övét építi, és nem törődik a megrendelőkkel. Vannak szponzorai, jól meg tud élni. Sokszor még jobban is, mint a szerencsétlen profik, akik megrendelésre dolgoznak. Erre azt szoktam mondani, hogy Michelangelo meg Donatello is kénytelenek voltak a pápával meg az egyéb megrendelőkkel veszekedni. Az egyiptomi szoborfaragó rabszolga is megrendelésre dolgozott. Van egy idevágó Babits idézetem: „Ismertünk egykoron régi faragókat, kik mindent egyforma türelemmel róttak. Nem törődve ki mit lát belőle, s mit nem, tudták, hogy mindent lát gazdájuk az Isten.” A szobor végül is a közönségnek készül, a nyilvánosságnak a köztérre, de a magunk mércéje szerint kell megcsinálni. Nem úgy, hogy a hátulja úgyse látszik. A megrendelőnek vannak kívánságai, de azt meg kell oldani úgy, hogy az művészet legyen. Vagy azt mondom, hogy ezt nem vállalom, mert képtelen vagyok ebből olyat készíteni. Úgy látom, nagyon tévednek azok, akik azt mondják, hogy független életművet építenek. Mert ha a tőkét valakibe belefektetik, azt ki is akarják szedni. Manapság sokszor kreálják a művészeket, felépítik a mesét, a sztorit, a poént, és ha már valakibe ennyit beledolgoztak, akkor a hasznot is ki kell venni. Egy párizsi vagy egy brüsszeli galéria 15-20 % haszonnal dolgozik. Itt azt mondom egy domborműre, hogy százezer forint, akkor kettőszázötvenért teszik ki a kirakatba. Miközben nekem nyolcvanba vagy hetvenbe kerül az elkészítése. A szobrász keresi a legkevesebbet.

Melyik a legkedvesebb alkotása?

Még nem jutottam el odáig, hogy valamelyiket is utálnám. Mert hallottam már olyan kollegát, aki azt mondja, hogy ezt vagy azt már legszívesebben leszedné a talapzatról. Én vállalom őket, de nem mindegyiket egyformán szeretem. Ha régen láttam egy szobromat, van, hogy elautózom mellette és eszembe se jut, hogy ott van. Megállok pár percre, és végiggondolom, hogy ezt mondjuk 10 éve csináltam, körbejárom, nézegetem. Aztán mondja a feleségem, hogy másfél órát ült a padon és várt rám. Végiggondolom, hogy ebből a nézetből ezt mért így formáztam és mért tettem olyan magasra, a kezét mért is fordítottam el és visszatalálok önmagamhoz. Vannak dolgok, amiket másképp csináltam volna. De én szobrot még úgy nem adtam át, hogy még ezt meg ezt meg kéne változtatni, de hát arra már nincs időm.

Más művészeti ágakban is kipróbálta magát? Miért választotta a szobrászatot?

Gyerekkoromban sokat lovagoltam, és a lovardában mindig lovakat rajzoltam. Pesten a Vajda Péter utcai általános iskolába jártam Vörös László tanár úrhoz, aki nagyon szeretett. Hagyta, hogy rajzoljak, amit szeretnék, és mindig halálra dicsért. Azt mondta, hogy Béluskám, te azt rajzolsz, amit akarsz, ne is törődj vele, hogy én miket kérek. Én meg vittem neki a ló-rajzokat, amiktől egészen odavolt, hogy mennyire jók. De nekem eszembe se jutott, hogy szobrász legyek, vagy művész. És aztán a lovardában, ahol 7 éves korom óta minden áldott nap lovagoltam egészen harminc évig, amíg Csongrádra nem jöttem, ott lovagolt Szabó Iván szobrászművész is. Mondták neki, hogy van itt egy gyerek, aki nagyon jól rajzol, megnézte és azt mondta, belőled szobrász lesz. Hogyhogy szobrász, gondoltam talán festő. Á, ezek plasztikus rajzok, ezek szobrász rajzok. Elhívott magához a műtermébe, egy nagy szöget belevert egy deszkába, arra rákötött egy pár drótot, na ez a négy lába, a nyaka, a feje, ez meg itt a farka: csinálj ebből egy lovat. Én meg csináltam. Felvettek a Művészeti Gimnáziumba, aztán tovább a Magyar Képzőművészeti Főiskolára és így aztán szobrász lettem.

Vissza tud emlékezni olyan mesterére aki különösen meghatározó volt?

Többet is tudnék mondani, Szabó Iván egy mérhetetlen munkakedvű, jó kedvű, jó humorú, kemény fickó volt, tőle ezt a szívós munkabírást és kitartást tanultam el, és egy szellemi szabadságot. Nem volt egy erőszakos mester, inkább hagyta, hogy szabadon alkossanak a tanítványai. Nem beszélve arról, hogy mi lovas barátok voltunk és egyszer lógtunk a főiskoláról. Elmentünk Debrecenbe vadászlovaglásra, mén kipróbálásra. Volt neki egy oldalkocsis motorja, azzal döcögtünk le, és ott 30 kilométert rendes nagy terepakadályokon végiglovagoltunk. Szabó Iván volt az első, aki foglalkozott velem. A gimnáziumban Somogyi Józsefhez jártam, aki olyan pótapa is volt, ő borzasztó lelkesedéssel foglalkozott velünk, és mindennel, körülötte égett a levegő. Mint egy görög isten úgy ment mindenhova. Bementünk a gimnáziumba, kérdezte, hol vannak a fejvasak, amikre portrét kell mintázni. Mondtuk, hogy nincsenek. Na, akkor csinálunk. Mentünk az ötvös szakra, nem mertek neki ellentmondani, mert híres-neves szobrász volt. Gyorsan a vasakat előkapkodta, kovácstűzön meghajlította. Akkor mentünk a bútorszakra, ott neki a gépnek, levágta alá a szép vastag fenyőfákból a tartólapokat, azokat rányomta a csiszológépre. Mindennel foglalkozott, rajzolt, mintázott, faragott, vésett, és teljesen fel tudta dobni a társaságot. Ő határozta meg leginkább, hogy a szobrászatom milyenné lett. A főiskola végén Tátrai mesterhez jártam, aki egy hihetetlen bölcs, idősebb mester volt. Hatvanon túl volt, mikor odakerültünk, nekünk ő nagyon bácsi volt. Egészen öregúr, de szellemileg abszolút friss, aki állandóan vitázott mindenkivel, és én nem emlékszem, hogy ő vitában valaha is alul maradt volna. Tőle egy kétkedéses, önmegkérdőjelezős gondolkodást kaptam, hogy mindennek több oldalról, az alapoktól tekintve kell utánanézni.

Pesten született és tanult, mi vitte Csongrádra?

Volt egy pályázat, a csongrádi kubikos emlékműre. Azon én részt vettem és meg is nyertem. Itt van Csongrádon a kubikos szobrom, ez nagyon nagy siker volt nekem. Éppen akkor váltam el, nem volt műtermem, egy istállóban dolgoztam a lóversenypályán, csináltam a Kincsem szobromat, ami a galopp-pályán áll a régi tribün előtt. Szó esett róla, hogy nincs műtermem, mondták, hogy itt Csongrádon már van egy művésztelep, szobrász nincs, pont egy ilyen hiányzik. Megnyertem ezt a kubikos pályázatot, úgy gondoltam, hogy ez nekem már kezd beválni, biztos jó lesz, és hát imádom a vizet, a Tiszát. Mindig vízpartra vágytam, meg a szüleim tulajdonképpen nem pestiek: a papám Szentpéterszegen, Berettyóújfalu mellett született egy kis faluban, a mamám meg Székesfehérváron, igazából én se lettem pesti. Szünidőben mindig mentünk a nagymamához, meg ünnepekkor: amint valami nem kötelező pesti tartózkodás volt, azonnal.

Mibe kerül egy köztéri szobor alapanyaga és elkészítése?

Ezt nehéz megmondani, mert általában a művész megkapja a művészi tiszteletdíjat, és bronzöntést, talapzatot, meg egyéb dolgokat csináltat, tehát az nem az ő pénze. Egy lovas szobor az már különböző, hát én még 18 milliót nem haladtam túl, de mostanában olyan 25-30 milliókról beszélnek. Egy kisebb szobor az olyan másfél, két és fél millió, de hallottam olyan szobrászról, aki 4-5 millióért is készített már mellszobrot. Ez nem azt jelenti, hogy a legjobbak a legdrágábbak, időnként fordítva van. Manapság sokat változott a világ, kinek hol milyen kapcsolatai vannak.

Van olyan szoborterve, amit régóta szeretett volna megvalósítani, de még nem sikerült valamiért?

Hát van egy pár. Gádorosra például egy negyvennyolcas emlékművet csináltam. Meg is mintáztam, itt volt a zsűri, el is fogadták, de nem fizették ki. Arról volt szó, hogy küldik a szerződést a bronzöntésre. Azóta se küldték. Kiderült, hogy egy gádor sincs Gádoroson, úgyhogy úgy terveztem az emlékművet, hogy lesz egy gádor kőből, és azon egy negyvennyolcas huszár, lovon. Azóta elfelejtettek, fizetni is. Alsóörsre is készült egy terv, azt is a lektorátuson végigzsűrizték, elfogadták, a polgármester mondta, hogy majd küldik a szerződést. Ott arról volt szó, hogy nem fontos nekik, hogy Szent István, vagy háborús, vagy hősies, ott halászat van, kő meg szőlő. Formáztam három táncoló lányt, három oszlopon. Nagyon szerettem őket: a mozgásukat, meg a kompozíciót. De nem tetszett a zsűrinek, és elfelejtettek. Így aztán egy csomó helyről tartoznak, de nem ez a fontos, hanem azért jó lett volna ezeket is megvalósítani.

Kap elég nyilvánosságot?

Az utóbbi időben nem. Úgy látszik már kivénültem, 64 éves vagyok. Kilencvenhatban kaptam először meghívót a Párizsi Szalonba. Kiderült, hogy egy magyar kapott, nem a Kossuth-díjasok Pesten, hanem én. Volt Franciaországban magyar év, amikor Magyarország volt a vendég ország, és akkor több magyar is kiállított, úgyhogy ezzel nem dicsekedhetek, hogy egyedül én. Az idén is kellett volna menni, de amit elterveztem, tízmillióba került volna kiöntetni. Annyi pénzem meg nem volt. Volt már Brüsszelben egy kiállításom, Buenos Airesben, onnan hívtak New Yorkba. Jó kritikát kaptam, és talán ezért hívtak meg a Párizsi Szalonba. Sajnos köztéri szobrom nincs külföldön, egy-két kisplasztikát, érmet, kisebb szobrot vettek. Például Tatán van a lovas szobrom, egy sólymot a kezében tartó Diána, ezt meglátta egy külföldi. Kiderítette, ki az a Tóth Béla, hogy Csongrádon lakom és készítetett egy kutyaszobrot bronzból. Ott állt a kertemben, poénból kötöttem rá egy nyakörvet, a postás meg nem volt hajlandó bejönni. Egy idős hölgy csináltatott velem egy érmet, mondta, hogy valami lovas témában, mindegy mit. Aztán mondták a többiek, hogy a Nemzetközi Érem Biennálén ki volt állítva az érmem belga színekben. A lektorátus igazgatóhelyettese be is ment az irodába, és mondta, hogy micsoda dolog ez, hiszen ez egy magyar. Mondták, hogy ezt egy brüsszeli éremverde hozta kiállítani, az alkotó pedig Tóth Béla belga szobrász.

Vannak szobrász barátai?

Sokan is, nincs semmi harag köztünk, csak azért az számít, hogy az ember elment Pestről, és nem nyugatra, hanem keletre került. Vannak szobrászok, akiket nem tartok nagyra, de kicsit nyugatabbra jobban élnek. Ebben a megyében Szegeden él egy csomó szobrász, meg Hódmezővásárhelyen. Itt Csongrádon is van vagy öt szobrász, szerintem a legjobbak. De Csongrád eléggé kiesik. Munkára nem hívtak Szegedre, de zsűrizni igen. Leginkább olyan helyekre, ahol valami kínos szituáció adódott, hogy hát a Béla majd megmondja. És ez nem egy kedves dolog. Én úgy tanítottam a tanítványaimnak, hogy a kritika segítség, de hát ezt nem így veszi egy művész, akit nagyon megbánt, ha az ő elképzelése nem találkozik a zsűriével. Az utóbbi évben már zsűrizni se hívnak. Nagyon jó szobrász barátaim vannak, csak sajnos már fogyunk. Borbás Tibor meghalt szegény autóbalesetben, nagyon kiváló szobrász volt. Mikor Pesten jártam, őt mindig felkerestem. Tanítványaim kiállítanak világszerte, nem csak szobrászok, üvegesek, kerámikusok is. Lukácsi László, Szmetana Ágnes, Pogány Gábor Benő, Tóth Sándor, Lipovics János, ők fölhívnak sokszor, megmutatják a terveiket, meg elhívnak megnézni, mit szólok hozzá. A fotók Tóth Béla szobrait bemutató, Szűcs Sándor és Tanács Gábor tervezte katalógusból származnak. Fényképezte: Cser István, Koltay Károly, Koncz Zsuzsa, Lakatos Imre, Meszlényi János, Takács Andrea, Tóth Béla, Vincze László.

2006. január