Windisch Judit

"Nehéz már a múltamban vájkálni"
Beszélgetés Bächer Ivánnal

Bächer Iván. Író, újságíró, pályaelhagyó történelemtanár, mellékszakács. Zongoraművész apa, építész anya gyermeke. Állandóan nőkkel élt együtt. Egy idő után hárommal. A szám maradt, a szereplők változtak.

- Most jól vagyok. Tulajdonképpen az első harminc évemre sem panaszkodhatok. Közte viszont olyan volt, mint egy háború. Először az apám, aztán a feleségem, majd az anyám betegedett meg. Tizennégyszer álltam különböző műtők ajtaja előtt. Agyműtét, súlyos szenvedések, hónapokig fekvés, pelenkázás, fájdalmak… Temetések.

- Utána?

- Leköltöztem Tolna megyébe, egy kis faluba. Nagyszékelyre. Új életet kezdtem, új emberekkel ismerkedtem meg, az időm felét ott töltöttem.

- Nagyszékelyről – is – írtál egy könyvet: Az elhagyott falu. Végleg elhagytad?

- Igen, mert az új családom nagyon nehezen viselte el a kétlakiságomat.

- És abba a házba költöztél, amelyet édesanyád tervei alapján építettek át Kurtág Györgynek.

- Igen. Szerették volna, ha közelebb vagyok, én meg szerettem volna vidéken maradni. Mindkét szempontnak megfelelt ez a Verőcei ház – egy óra vonattal Pestről. Kurtág Márta nagy olvasóm, mindig beszámolt arról, hogy élnek, így első kézből tudtam meg, hogy nem tudják tovább fenntartani ezt a házat. Megvettük, és 2000-ben beköltöztünk.

- A családodról írsz, ez mennyire terápiás jellegű?

- Részint terápiás oka van, de ugyanúgy beszélhetünk történelmi, társadalmi vonatkozásról is. Nagyjából az előző 100-120 évet átlátom. Rengeteg dokumentum, fénykép, feljegyzés, napló maradt rám, ezeket mind itt őrzöm a szobámban, dobozokban.

- Minden író egy könyvet ír egész életében – mondják. Nem nehéz kitalálni, neked a célod, hogy a teljes családot papírra vesd. Mikorra készülsz el?

- Néhány éven belül, szerintem. A magam időszaka még hiányzik.

- Melyiket szeretted?

- Egyiket se. Másokat szeretek olvasni.

- Egyik tárcanovelládban leírod, hogy édesapád szinte megtiltotta, hogy róla írj. Aztán tessék. Voltak nagy sértődések?

- Gyakran neheztelnek a megjelent írások miatt. Az egyetlen vérrokonom, a húgom sem szereti, ha róla írok. Általában megmutatom neki a kéziratot, csóválja a fejét, de azután úgyis megjelenik. Még így is elég sok mindent nem írok meg tapintatból. Magammal szemben viszont nem leszek tapintatos.

- Az írásaiban Gold Jenő, vagy Ló Taszilóként szerepelsz. Úgy tűnik nekem, már a névválasztással sem voltál tapintatos.

- Valóban nem ünnepélyes nevek! Magamat "Jenőnek" tekintem, aki csak téblábol, de ő maga nem tesz semmit, csak hagyja, hogy történjenek vele a dolgok. De most már úgy vagyok vele, hogy szívesebben írnék bármi mást, mint ezt. Például könyvrecenziót. Mindent jobban szeretek már írni, mint a történetemet.

- Akkor miért nem azt írod, amit szeretsz?

- Most már be kell fejezni! A végére akarok járni, de nagyon nehéz folyamtosan a múltban vájkálni. Bár mindig lehet rajta mit javítani, de azért a vastagja meglesz. Aztán meg kell nézni, hogy összerakható-e a négy könyv egybe. Nagy munka.

- Biztos összeáll?

- Biztos.

- Kénytelen leszel mindet végigolvasni?

- Az a legrosszabb benne.

- Ez az első, hogy Bächer Ivánt olvasol?

- Azért nem. Például felolvasóestre össze kell állítani az anyagot, akkor is átdolgozom előtte kicsit, vagy mikor újságcikkekből kell összerakni egy könyvet… (könyvcím: a Zongora helye)

- Ha már itt tartunk, hol a zongora helye?

- Az ágyam mellett. Sajnos most a nappaliban van. Sokáig tanultam zongorázni, édesapám zongoraművész volt. Még most is gyakorlok. Egyébként szükség is van rá, hiszen a felolvasóestemen lényegében magamat kísérem. Pontosabban az írásaimat. A Gyabronka olvassa fel. Legalább nem nekem kell.

- Ha elégedetlen vagy azzal, amit írsz, hogy tudsz elmenni egy író-olvasó találkozóra? Kritikától rettegve?

- Általában dicsérnek. A kritikának jobban örülök, csak visszamenőleg nem tudok vele mit kezdeni. Meg én is tudom, mi a gond.

- Mi?

- Az elmélyülés hiánya, az, hogy szétforgácsolom az időm, fölös publicisztikák írása…

- A publicisztikáidat dühből írod?

- Igen. Az ilyen írásaimban a származásbeli megkülönböztetés ellen küzdök. Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni.

- Ha lehiggadsz, megbánod, hogy megjelent az írás?

- Igen. Majdnem az összessel így vagyok. Volt, hogy visszadobták. Nem szeretik ugyanis, ha politikával foglalkozom. De publicisztikáért nem harcoltam soha. Másért igen. Ott volt is sértődés, mikor az egyik írásomat nem akarták megjelentetni.

- Annyit írsz ételekről, nem akarsz főszakács lenni?

- Nem, ez egy szakma. De lehet, hogy beállok egyszer egy étterem konyhájába, mert érdekel a szimultán főzés.

- A fotósokhoz fűz valamilyen különleges kapcsolat, vagy egyszerűen megtaláltak? Hiszen több fotókiállítást nyitottál már meg, írtál kísérőszövegeket…

Megtaláltak a fotósok mostanában, pontosan nem tudnám megmondani, miért. Általában nem utasítok vissza semmilyen felkérést. Nem értek a képzőművészethez, meg az ilyesmikhez, úgyhogy az alanyról, meg a korról olvasok valamit, erről tudok azután beszélni. Ez olyan nekem, mint a PhD. Az újságírással meg a hiányzó magyar szakomat pótolom. Régen tudtam fotószerűen, aprólékosan írni. Most már elfogyott a türelmem.

2003. december 12.