Dobos Sándor

"Mint a gyermek nézzél szerte,
máris nem vagy vakság verte"
Bodolay a Színházról, Szegedről, a Premodernről és Castorf-ról

"Szeretettel várjuk a nézőket. Az öreg rockereket és az ifjú tudósokat, a frissen mosdott eladólányokat és a nyugdíjas folyamhajó-kapitányokat. Hedviget, Lédát, Csinszkát, Bandit, Lajost, Vilmost, Joszifot, Billt- mindenkit."
Bodolay Géza, a kecskeméti Katona József Színház direktorának invitálása a 7 évad 70 bemutató című most megjelent összeállítás előszavában. A Rokonok Nagyváradon, Bulgakov, Taviani és egy 2008. július 31- ig újra elnyert direktori poszt, Best of POSZT = KOSZT (Pécs után a Kecskeméti Országos Színházi Találkozó), fordítások, átírások, megírások, kiírások, zöld óriásgömb karosszék-forgószék helyett (Karlsruhéban a színházban mindenki ilyenen ül, - mondta), tizenhárom bemutató, és egy interjú. Próba után. Előre hát fiúk…!

- Lehet egy próba után mérleget vonni?

- Efrosz írt egy híres könyvet: Szerelmem a próba. A próba az a tevékenység, amiért a színházat csináljuk. Miután "készen van" a mű, egy másfajta próbasorozat kezdődik, kipróbálódik, hogy a közönség mire jut az egyes esténkénti "próbák" során. Élő kapcsolat ez a kész produkcióval. Ilyenkor még minden megtörténik, értelemszerűen vannak hullámzó részei a teljes eufóriától a teljes elkeseredésig. Nekünk ez egyfajta narkotikum.

- Mitől jó egy próba?

Ha fontos dolgok születnek meg adott esetben olyanok, amelyeket nem lehet egy íróasztalnál ülve kitalálni, amihez kellenek a társak, akik a saját idegrendszerüket, a saját agyukat adják hozzá. Az a dolga az embernek, hogy ebből válogasson.

- Ez egy tudatos folyamat, mennyire volt tudatos az, hogy erre a pályára került? Az, hogy az egyetemen irodalomtörténész szakra járt, feltehetően édesapjának (Bodolay Géza-irodalomtörténész) köszönhető.

- Teljesen tudatos volt, tudni kell, annak idején feltétel volt a Színművészeti Főiskolára a diploma, és kétségtelenül hatottak az apai szavak is, igaz el kell ismernem, nem mindig éreztem olthatatlan vágyat egy-egy kurzus befogadására. Édesapám magyar irodalmat tanított a varsói, a szentpétervári és a berlini egyetemeken, így megismertem az ottani színházakat is. Apám itthon nem kapott katedrát, úgy gondolták, akik ezeket a helyeket elosztották, hogy az a jó, ha minél messzebb van. Ha 20-30 magyarul tanuló diáknak magyar irodalmat tanított az nem tűnt igazán veszélyesnek.

- Ádám Ottó volt mestere. Mennyire volt nehéz akkoriban a ma már sokak számára csak elérhetetlen célként lebegő Színművészeti Egyetemre bekerülni, és elvégezni?

- Mi akkoriban ezt nagy elánnal kezdtük el, Ádám Ottónak pedig nagyon sokat köszönhetek, s ezzel nem vagyok egyedül. Mind a mai napig találkozom vele, mert az ő bölcs kívülállása vagy máshogy állása a világgal szemben sokat segít az ember problémáin. Fel lehet vele töltekezni. Nagyon örülnénk, hogyha újra aktivizálni lehetne, mint rendezőt, erre most már több mint 10 éve nem volt hajlandó.

- Miért nem?

- Ő volt az egyetlen, aki méltósággal tudott felállni a Madách Színház igazgatói székéből, és egyúttal abbahagyta a rendezést is. Ahogy ő abban az időben mondta: "Ebben az országban mindenki lop, én most időt fogok lopni!" Biztos vagyok benne, hogy munkál benne az a régi vágy, ami annak idején a 70-es években komoly színházi sikereket hozott neki. Mi semmiben nem értettünk egyet esztétikailag Ádám Ottóval, folyamatos vitákról szólt a három évünk a főiskolán.

- Ez akár gyümölcsöző is lehet…

- Ő bölcs türelemmel bírta elviselni az én ifjonti másként gondolkodásomat. Azt az igazságot, hogy: "Színészek nélkül, uraim önök nem léteznek!"- Ádám Ottótól lehetett érvényesen megtanulni. Nekem kifejezetten szerencsém volt, elég sok német színházat is láttam kamasz fejjel, és az esztétika felől érkeztem a színházhoz. Így fontos volt az, hogy ennek ez a gyakorlati, érzelmileg átélhető része kellő hangsúlyt kapjon, amikor megpróbáltunk rendezővé válni. És utána nagyon nagy szerencsém volt a Szegedi Nemzeti Színházzal is, hiszen az ottani színészekkel eltöltött évek során az ember tényleg azt érezhette, hogy köze van valamilyen módon a színházcsináláshoz.

- Budapestről került vidékre. A szellemi központból Szegedre, majd Kecskemétre. Jelentett-e ez valamilyen problémát, visszavágyott-e a fővárosba tovább pezsegni?

- Az igazi ifjúságom nagy részét külföldön töltöttem és nem Budapesten. Egy helyet akkor lehet igazán szeretni, ha az ember oda időről időre visszamehet, hazamehet, mert ha folyton ott kell lenni, akkor nem feltétlenül érzékeli, hogy mi is jó az adott helyben. Én ezt elég korán megszoktam. Persze van provinciális és nem provinciális gondolkodás. Talán. De… hogy ez hol történik az nem helyhez kötött. Széphalmon Kazinczy vagy Niklán Berzsenyi teljesen európai tudott lenni, Nagyváradon Ady Endre nem attól volt az, hogy vidéken volt vagy nem volt vidéken, hanem attól, amit gondolt. Ezek a távolságok szerencsére sokkal kisebbek ma, mint mondjuk száz éve. Vidéki, a szó negatív értelmében, nagyon is lehet valaki akár Bécsben is, és adott esetben Péterváron sokkal européerebb lehet valaki, mint mondjuk Párizsban.

- Az, hogy ma a szegedi Kortárs Balett Kecskeméten is szerepelhet, köszönhető-e annak, hogy megmaradt Önben a valaha volt szegedi érzés?

- Juronics Tamás két évvel később kezdte ugyanott a pályáját, még táncos korából ismertük egymást, ő az ottani előadásaimat látta. Én utána később is, időről-időre visszatértem Szegedre. Nekem onnan el kellett jönnöm egy igazgatói-főrendezői váltás kapcsán, amiért tulajdonképpen nagyon hálás lehetek. Annyira jól éreztem magam, hogyha rajtam múlik nyugdíjig elüldögéltem volna, szerencsére viszont mozdulni kellett. Fontos, hogy időről időre az ember mozduljon. Juroniccsal újra akkor találkoztunk, amikor Szegeden a Kisszínház bezárásakor a Próbababák bálját rendeztem. Többen úgy gondolták, akik külön-külön ismertek bennünket, hogy mi ott azonnal át fogjuk harapni egymás torkát, nem ez történt. Azóta sem volt talán olyan darab, ahol ennyire meghatározóan együtt dolgozott a Juronics-féle táncszínházi társaság és a Nemzeti Színház társulata, mint akkor ebben a Jasienski darabban. Nagyon örülök, hogy ezt ott, és akkor érvényesen tudtam színre vinni.

Juronicsék alatt egyszer csak nem volt színpad, vagyis nem annyi, amit ez a társulat megérdemelt volna, így örömmel hoztam át teljes sorozatra az ő színházukat ide Kecskemétre. Ahhoz, hogy egy színház a saját közönségével párbeszédbe kerüljön, éveknek kell eltelnie. Így volt ez az ő esetükben is. Az előadásoknak van valamiféle egymást támogató jellege, talán attól, hogy az ott megnyilvánulóknak van valamiféle közös, vagy hasonló elképzelésük a világról, azon belül a színházról és az úgynevezett művészetről.

- Az együttgondolkodás fontosságát hangsúlyozta. Volt-e már komolyabb problémája ennek hiányából fakadóan?

- A színháznak ez a lényege, konfliktusokon keresztül gondolkodik, helyzetekben gondolkodik, és normális is, ha a próbafolyamatban különböző elképzelések összecsapnak. Ez a kívülállók számára esetleg ijesztő intenzitással történik és gondolhatják: itt valami súlyos veszekedés, vagy háború tört ki. Ha az ember ezt már tizennyolc éve csinálja, akkor nyilvánvalóan ezek között van súlyos is. Nekem korábban a színházigazgatókkal akadt ilyen konfliktusom, de egyik sem vált brutálisan előadás-meghatározóvá. Tény és való, hogy innen Kecskemétről is azért kellett elmennem a kilencvenes évek elején, amikor Lendvay Ferenc után új igazgató jött, mert az első perctől kezdve evidens volt az, hogy nem tudunk majd együtt gondolkodni.

- Akkor került Kecskemétre (1989), amikor a politikában igen labilis időszak volt. Hogyan élte meg ezt a színház és Ön? Mennyire volt eszköz a színház?

- Mi akkor Mrozek: A nagykövet című darabját próbáltuk, az volt az első kecskeméti rendezésem, a Kamarában. A színházból akkor tömegesen léptek be a rendszerváltó pártokba, a színészek vezetésével. Én pártnak soha nem voltam a tagja, bár több helyre hívtak. Amikor a pályámat kezdtem 1984-ben, nyilvánvaló meggyőződésem volt, hogy a diktatúra ellen kell színházat csinálni. Esténként pár száz embert a hatalom ellen lehetett izgatni. A szegedi évek alatt többször fel is jelentettek, Sándor János részben ezért kellett, hogy otthagyja a főrendezői állását- amit persze utólag nagyon sajnálok. Vállalta az előadásainkat, az én előadásaimat és az 56-os Hamletet, vagy azt a Házassági szerződést, ami miatt még Budapestről is levonult a belügyminisztérium úgynevezett szakembere, mert a feljelentés szerint szovjetellenes volt az opera. Kétségtelenül a jaltai szerződésről szólt. Földgömbbel ott táncikolt az asztalon Urbán János nagy kanadai juharleveles tiszti sapkában és orosz katonakabátban.

A szegedi Hamletünk egyébként fergeteges sikert hozott a Vidéki Színházak Találkozóján, Pesten, amit aztán egy bértollnok úr erősen megkritizált (18 felkiáltójel volt az úgynevezett kritikájában). Többek között így írt: "Ráadásul ez a Hamlet Bodolay színpadán olyan hőzöngést csaphat, amiről az utcán randalírozók szerencsére csak álmodozhatnak." Ezt a mondatot meg kellett jegyeznem. Ez volt '88-ban, mikor még senki nem gondolta volna, hogy másfél évvel később meg fog történni a rendszerváltás, amit én egyébként elsikkasztott forradalomnak nevezek. A mai napig élnek azok a régi reflexek, hogy: "Ne szólj szám, nem fáj fejem."

- Az aktuális politika?

- Most, hogy ilyen határvonalszerűen két oldallá próbálták választani az ország gondolkodóit, azt gondolhatnánk, aki ebbe nem fér be, annak esetleg adott esetben nehezebb lehet a sorsa. A politika ilyen értelemben, főleg itt Kecskeméten, nem szól bele, a képviselőtestület saját harcait persze nyilvánvalóan így bonyolítja.

- Felhasználják a színházat?

- A színházat nehéz. Minket nyugton hagynak. Persze nincs olyan politikai párt, amelyikkel nem próbáltak volna így vagy úgy összefüggésbe hozni. Az emberek nagyon szeretnek dobozokban látni másokat: na itt van, te most angol vagy te meg orosz.

- Kecskemét után a Nemzeti Színházba került. A nemzeti szónak - főleg manapság - van valami lelki, erkölcsi terhe, legalábbis egyesek szerint.

- Sík Ferenc vitt oda, aki akkor ott a főrendező volt, az igazgató pedig egy korábbi kritikus úr, akivel igen komolyan másképp láttuk a világot. Becsületükre legyen mondva, hogy nem likvidáltak azonnal. Az Úri murit Móricztól vagy Weisstől a Marat/Sade-ot rendezhettem a Várszínházban azelőtt, hogy újra Kecskeméten, de már igazgatóként dolgoztam.

- Jelent-e valami rangot az, ha valaki a Nemzetiben rendez, különösen akkor, ha teljesen át van itatva politikával az egész jelenség?

- Én a Wesselényi utcai Nemzetiben voltam kamasz. Napközis általános iskolásként oda vittek el először egy Shakespeare előadásra és 16 évesen is oda jártam. Akkor rendezte Tovsztonogov a Revizort Kállai Ferencékkel. Egészen kitűnő előadás volt, korábban láttam Péterváron is. Akkor 6 forintért lehetett venni egy jegyet a kakasülőre. Oldalról nagyon jól lehetett mindent látni, számomra egészen különös, misztikus hely volt a Wesselényi utcai Nemzeti.

Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy kétféle színház van: jó színház és rossz színház. Bármiféle külső jelzővel meg lehet ezt határozni: vidám színház, zenés színház. Ha valódi színházról, drámai színházról beszélünk- amit valami különös oknál fogva Magyarországon prózai színháznak szoktak nevezni-, melyek tragédiát és komédiát játszanak, akkor már egészen másról van szó. Már ez a terminológiai tisztázatlanság is számos félreértést hoz, az ún. magyar, ún. színházi, ún. életben. Mindig lesznek színházcsináló emberek, akik különböző zászlókkal, esztétikailag, vagy politikailag felvonulnak, a tisztességesebbje talán a saját elvei, vagy az otthonról hozott elvei, vagy a könyvekből elsajátított, már halott elődök elvei alapján próbálja ezt tenni, - megint mások a mindenkori széljárás szerint. Mivel a színház kollektív műfaj, adott esetben nagyon sokszor létrejöhetnek olyan helyetek, ahol színházcsinálók, akár színészek, de különösen rendezők nagyon méltatlan helyzetbe kerülhetnek, mert ez nem mérhető rőffel, hogy Weöres Sándort idézzük: "A kritikusi szabó/ Értekezleti beszédemet/ Rőffel a fenekemhez méri."

- Csak néhány megjegyzés a Mozgó Világ novemberi számából, ahol egy Kossuth Rádióban elhangzott színházi vitaműsort közölnek: Székhelyi József: "ez a nemzet színháza"; Koltai Tamás: "Nemzeti Színházra nincs szükség!" Azért a szakma tekintélye nem áll jelenleg magasan…

- Ostobaság volt az esztétikai és kenyérharcokat megideologizálni, igaz ez történt az elmúlt években is. Nekem eszembe sem jutott, valaha is főrendező leszek valahol, - azon egyszerű oknál fogva, hogy 1989 előtt ehhez az MSZMP tagjának kellett volna lenni.
Ma kicsit össze vannak zavarva szegény színházi emberek, mert nem tudják, ki az aktuális Napkirály, aki még a tetejébe 4 évenként változik is. Ettől egy részük el van bizonytalanodva, egy részük harcosan kitart valamelyik irány mellett, másrészük össze-vissza forog. Alapvetően ez nem tesz jót a színháznak. A színháznak az tesz jót, - ezek voltak a legszebb korszakai is - , amikor létezik a cinkos összebeszélési lehetőség a mindenkori nézőközönséggel, akik között mindig ott ülnek a Tartuffe-ök, a színpadon meg szerencsés esetben a Napkirály támogatásával egy pimasz komédiás, mint például Moliere, vagy az orosz birodalomban Bulgakov. (Akiről két jó sort le nem írtak soha életében, és minden előadását betiltották.)

- Egy színházi embernek lehet példaképe, és ha igen, akkor Önnek Bulgakov az?

- Nem tudom, hogy jó szó-e ez, de rengeteget foglalkoztam vele és nagyon érdekes az ő egész pályája, tudása, életútja. Írtam is ebből egy darabot: Mihail és Margó címmel. Diktatúrában csinált színházat, ami nem azt jelenti, hogy mi a diktatúrát vágynánk vissza. A hülyeség diktatúrája örök, függetlenül attól, hogy egy személyben jelenik meg egy trónuson, mint a Napkirály vagy Sztálin Józsi bácsi tették, vagy pedig más úton módon fejti ki azt az elviselhetetlen nyomást, adott esetben elnyomást, amit egy látszólag demokratikus gyarmati nagyhatalom, bármilyen militáns erő, a pénz ereje, stb. létre tud hozni. Ez lehet vallás is és még sok más. Lehet választani, hogy az ember csatlakozik a mindenkori többségi osztrák rendcsináláshoz, mondjuk a 19. század elején, vagy a görög szabadságharcban hősi halált hal sántán, mint tette ezt Lord Byron. S akkor ezek közül választhat ki-ki magának példaképet, s ezzel el is lehet tölteni azt a pár évtizedet, ami nekünk itt adatik. A szabadság-szerelem témakörnél számomra sem létezik izgalmasabb. Ilyen értelemben vállalta lám Esterházy Péter is Petőfi Sándort. Miközben úgy hiszem, hogy a példakép szótól egyikük se lenne elragadtatva.

- A televíziós szakmai beszélgetés egyébként azzal ért véget, hogy többen kimentek a stúdióból. Ha Kecskeméten összehívnánk a magukat színházkritikusoknak nevező egyéneket, és a…

- …és a magukat színházrendezőknek nevező…

- … rendezőket, vajon kialakulhatna-e egy hasonlóan parázs vita?

- Célunk az, hogy ne egyszerűen gálahelyszín legyen a színház, ahol megjelenünk, mintegy házasságkötő teremben, protokollból, függetlenül attól, hogy mit gondolunk, mondjuk a feleség családjáról. Vagy viszont: ők mit gondolnak rólunk. Legyen egy olyan izgalmas szellemi központ, ahol nem muszáj egyetérteni egy csomó kérdésben. Senkit nem akarunk kereszténnyé, hinduvá, keresztyénné, ökumenikussá tenni. A színháznak az a dolga (Shakespeare pontosan fogalmazott a Hamletben), hogy érvényesen próbálja meg a kor lenyomatát adni. Igazán érvényes előadások csak akkor születnek, ha azok valamilyen módon gerjesztik azt a lehetőséget, hogy az emberek elkezdenek gondolkozni.

- Kecskemét alapvetően konzervatív város. Mikor Ön idekerült, kicsit közhelyesen fogalmazva, sajátos stílusával úgy robbant be, mint az elefánt abba a bizonyos porcelánboltban.

- Csínján bánnék ezzel a fogalommal: Konzervatív. Konzerválni ugyanis lehet Voltaire-t is, és az a gondolkodás 300 éves lassan. Egy voltaire-iánus ma konzervatív vagy progresszív? Vagy hogy van ez?

- Stílusa megosztja a közönséget, a mindig is botrányszagú kecskeméti színházi életben ez csak olaj volt a tűzre…

- 1984-ben Magyarországon még alig néhányan tudtak arról, hogy Nyugat-Európában a posztmodern fogalma már alapvető és működő esztétikai kategória. Mi tudtuk ezt, és akkor találtuk ki Mira János barátommal a premodern fogalmát, ami persze hiba volt, mert nyugodtan nevezhettük volna magunkat posztmodernnek, és akkor később utolért volna bennünket a teljes magyar esztétika. De érzékeltetni akartuk, hogy itt nem arról van szó, hogy az 1920-as évek modern, ha úgy tetszik avantgárd, progresszív színházi irányzatait akarnánk valamilyen módon újraéleszteni. Követni Palasovszkij Zöld Szamár Színházát vagy Mejerhold fantasztikusan izgalmas konstruktivista színházát, hanem mindezeket ismerve, próbáltunk úgy színházat csinálni, mintha ezek nem léteztek volna, úgy, mint ahogy a preraffaeliták tették a 19. század végén. Színházat nem lehet azzal az elgondolással csinálni, hogy majd 20, 30 vagy 50 év múlva valaki rájön, hogy : "Óh, ez anno milyen jó volt!" Nem tud és nem is akarhat a jövőben hatni egy előadás. Egy színházi előadás ott és akkor tud hatni, amikor ezt nézik vagy nem nézik. Ha nem nézik, az baj. Azt az arányt kell megtalálni, hogy a néző még bennmaradjon, de ugyanakkor ne azt a megnyugvást kapja, hogy az ő főnöke a legjobb angyal a világon, hanem esetleg azt a kérdőjelet, hogy: Biztos, hogy a főnököd a legjobb angyal a világon? Ezzel a kérdőjellel menjen haza, miközben nevessen vagy sírjon.

- És ha a szünetben megy haza?

- Nálunk ez nem öltött soha katasztrofális mérteket. Ez amúgy éppen a progresszív színházaknak a kísérőjelensége, olyannyira hogy Berlinben Frank Castorf - pillanatnyilag az egész világot meghatározó - színházában, a színpad mellett van az ajtó, így mindenki látja, ha valaki elmegy. Sőt ezek a távozások gyakran részévé válnak az előadásnak. Kecskeméten nem ez a cél. Kodály Zoltán a maga részéről nem nagyon bírt végigülni egy-egy operettet, ami persze nem jelentette azt, hogy a többiek nem ülhettek ott tovább és nem élvezhették volna Latabár bácsi vicceit. Lehet pontosan tudni előre, hogyha elmegyünk például egy jazzkoncertre, ott alapvetően jazzt fogunk hallani és nem orgonamuzsikát.

- Viszont, ha elmegyünk mondjuk Madách: Az ember tragédiájára nem biztos, hogy egy osztályteremre gondolunk úgy elsőre…

- Valaki az angyalokat csak szárnyakkal képzeli el, amint tollakkal verdesnek, és be vannak kötve egy zsinórba, lelógnak és úgy hozsannázzák az Urat. Ez lehet X-nek vagy Y-nak a konkrét elképzelése Az ember tragédiájáról. Költői műről van szó, amit úgy vittem színre, ahogy ott és akkor gondoltam. Azt szerettem az előadásban, hogy bebizonyította, hogy annak idején a több évtizedes várakozás felesleges volt, - elvégre ez remekül játszható lett volna a költői mű megírásának másnapján. Nyilvánvalóan a 19. században senki nem gondolta volna, hogy ezt egy osztályteremben lehet játszani. Pedig nem a nagyszínpadi masinéria okozza Az ember tragédiájának az izgalmát, hanem azok az elképesztően jó aforizmák, ha tetszik, konyhabölcsességek, populáris életbölcsességek, amelyeket Madách Imre ott, legalábbis a magyar kultúrterület számára nagyon érvényesen tudott megfogalmazni. Legkedvesebb idézeteink onnan vannak, a gondolkodásunkat alapvetőene határozza meg. Mondjuk a bizánci színből : "Tragédiának nézed, - nézd legott komédiának, s múlattatni fog." Az embernek eszébe jut, s máris jobban érzi magát...

- Sok ellensége van, vagy rossz akarója?

- Minden színházi embernek van bőven. Nyilván nekem is akad. Én őket is szeretem. Hogy Jevgenyij Svarc érzelemügyi miniszterét idézzem a Király mezetelenből: "Egyébként én kedvelem az ostoba embereket. A hülyékkel vidámabb az élet."
Általában veszélyes az, ha tekintélyként kezdünk működni. Magam is, kezdem észrevenni, hogy a fiatal korosztályok számára mi már így negyven felett, mint egyfajta orákulum jelenünk meg, mikor bizonyos dolgokat kijelentünk. Pedig Weöres Sándornak volt igaza, aki 70 évesen is azt mondta: "Még halálomban is azokkal vagyok, akik majd túllépnek a bearanyozott hülyén - itt saját magáról beszél - , olyan magaslatok felé, amelyekről én még csak nem is álmodhatok." Ő mondta:
"Beszélhetnek a kortársak, hogy így lássak, meg úgy lássak
Falon vakon kaparásznak, ezt nevezik ők látásnak.
Egy-egy irányba mutatnak, ezért mondom őket vaknak.
Mint a gyermek nézzél szerte, máris nem vagy vakság verte." Ezt a Csalóka Péterben is beidéztük.

- Szóval ezzel együtt is meglepett, hogy direktori pályázatában elnézést kért a túlprovokálásért!

- Az igazság az, hogy a rejtett iróniát nem mindenki veszi észre.

- Ezek szerint én sem.

- Pont ez a lényege a rejtett iróniának, hogy rejtett, ha explicit, akkor már nem irónia. Például ez a mondat is, így visszamenőleg elég sokféleképpen értelmezhető.
Olvassuk fel azt a bizonyos részt: itt elég vakmerő előadásokról van szó, és felsorolom, amik voltak: A bohóc, Don Juan. Utóbbi például Magyarországon eddig mindenkor megbukott, több jóakaróm megpróbált lebeszélni róla. Valóban ez a helyzet. De ezek nélkül nem lettünk volna ott az országos találkozókon. Több száz előadásból bekerülni a legjobb hétbe, az azért nem rossz eredmény, főleg egymás után háromszor. Ami önmagában persze túlélhető lenne- s valóban, lehet anélkül élni, hogy az ember ott legyen az országos találkozókon, sőt nem is feltétlenül ez a legfontosabb, csak éppen nagyon sokan vannak Kecskeméten is, akik az ilyen előadásokért járnak hozzánk. A fiaimat küldjem haza, vagy a nagynénikéimet, ez a kérdés, és persze nem kell ezt eldönteni, mert alapvetően senkit sem küldünk haza, hanem legyenek együtt itt, és legyen véleményük. Ez a cél. Az évadonkénti 13-ból kettőt az ő kedvükért még azoknak is meg kellene bocsátani, akiket esetleg túlprovokáltunk- ezúton kérem elnézésüket.

Ha toleranciát várunk egymástól, akkor az is elvárható, hogy két előadás miatt ne kiabáljon Máglyát! vagy Feszítsd meg!-et senkire valaki azért a kettőért, ami éppen nem az Ő ínyére keletkezett.

- Egy fórumon idézi az 1984-es Premodern Kiáltványt, melynek utolsó tíz sora: "Mindenkit szeretünk!" Ez is rejtett irónia?

- Valószínűleg igen, - ez akár az összeverekedtetés szinonimája is lehetne. Már a 19. században megrendezték: ha 10 ember beül a nézőtérre és elkezd ordibálni valamit a darabról, másik 10 pedig annak az ellenkezőjét, akkor egy idő után a gyanútlan közönség is bekapcsolódik. Ennek a vége ismét szék- és fejtördelésbe torkolhatna, mint Jókainál. - Viszont nem biztos, hogy az ilyenfajta hagyományőrzésnek lenne máig ható értelme.

- Mennyire hat a közönség a színházra, amellett, hogy a színház hat a közönségre?

- Gondolom "hatna". Ez társasjáték, - ez a lényege. A kölcsönhatás pedig, mint minden társasjátékban nagyon sokféle lehet. A tanár-diák viszony éppúgy kölcsönös lehet, mint a szerelemben a két fél kölcsönhatása. E hatások rendkívül sokféle módon működhetnek.

- Azt mondta csak jó és rossz színházról lehet beszélni. A kecskeméti milyen?

???

- Elismerem a kérdés rossz.

- Nem, - a kérdés jó, csak nekem nem lehet rá válaszolnom. Persze sokat kell még fejlődni. :-)

- Kell-e hiúság ahhoz, hogy valaki direktor legyen?

- Többen mondták már, hogy minden színházrendező primadonna is egyúttal. Valószínűleg igaz, s nem valószínű, hogy éppen én lennék a kivétel. A kérdés már csak az, hogy ki mire és miképpen hiú. Alapvetően rendkívül mulatságosnak tartom, ha valaki komolyan veszi önmagát, vagy a pozícióját, amit éppen betölt.

- Elégedett?

- Ha az lennék, akkor nem csinálnám.

A beszélgetés véget ért, - négy-öt éve nem adott hasonló interjút. Szavaival élve: nem szereti, ha szájába adnak olyan dolgokat, amelyeket ő soha nem mondott. Kifelé menet rámutat egy plakátra: Schimmelpfennig: Push Up-ját Hamburg és Berlin után Kecskeméten mutatták be harmadszor a világon, - s azóta mindenfelé játsszák.

Elköszön: "Isten óvjon meg bennünket magunktól!"

2003. február 11.