Búcsú Adrienn

Az én varázshegyem
Dulity Tibor festőművész életéről és művészetéről

Dulity Tibor festőművész ötven évvel ezelőtt rendezte első önálló kiállítását. Ma, túl a hatvanon, több mint száz tárlaton mutatta már be munkáit, melyek országszerte ismertek, és a külföldet is megjárták: Jugoszláviát, Németországot, Ausztriát, Franciaországot. Márciusban munkássága ötvenedik évfordulója alkalmából nyílt retrospektív tárlata Kiskunfélegyházán. A művész most sem pihen. Művésztáborokat szervez, vezeti az első autodidakta képzőművészeti egyesületet, és persze alkot. Rengeteget. Télen kecskeméti lakásában él és fest, míg a tavasz megérkeztével kivonul feleségével a Kecskemét környéki tanyára, a „Szultán-sarokba”, ahol a világ zajától távol, zavartalanul dolgozhat.

- Mindenki derűs embernek ismeri. Miből fakad ez a derű?

- Ha az ember derűsen néz a világra, az is derűsen néz vissza rá. Egész életemben olyan munkát végeztem, ahol emberekkel kellett foglalkozni, és egy mogorva emberrel nem szívesen állnak szóba. Édesanyám volt ilyen nyitott természet. Igaz, ez a róla készült portrén, amely kint van a kiállításon, nem látszik, mert amikor azt festettem, már nagyon beteg volt. Nem sokkal később halt meg. Az ő természetét örököltem. Nagyon szeretem az embereket, nem tudom elképzelni, hogy enélkül hogyan boldogul valaki. Bár így kétségtelenül sérülékeny, fegyvertelen.

- Bácsalmáson született, félig bunyevác származású. Élnek még a családi hagyományok önben?

- Apai ágon bunyevác, anyai ágon magyar vagyok. A régi hagyományokból főleg a gyerekkori emlékeket használom fel, amikor festek. A családi fészek szokásaiból táplálkozom, amelyek körbevettek, és amelyek ma is élnek. Ilyen például a mohácsi busó-járás. Ez egy nagyon szép népszokás, az emberek maskarákat vesznek magukra, és elűzik a telet. Az ünnepség iránt azonban akkora volt az érdeklődés, hogy idővel idegenforgalmi látványossággá fajult. Ez engem elkeserít, mert már ebbe is belép az üzlet, a pénz, a piacgazdaság. Több képet festettem Busó sirató címmel, melyben azt akartam kifejezni, hogy megölték ezt a tiszta forrást, és vásári látványossággá süllyedt ez a szép hagyomány. A képeimet jól fogadta a szakma, tavalyelőtt, amikor országjáró turnén voltam két horvát festővel, mindenütt tetszettek a munkáim. Hogy a játékos oldalát is megmutassam ennek a dolognak, szoborban is megmintáztam az idős busót egy kutyával, és a kisgyereket is egy hatalmas maskarában. Ezeket tartom fontosnak a múltból. De ettől erősebb a festészetem paraszti világhoz való kötődése.

- Kitől örökölte művészeti hajlamát?

- Édesanyám mosónő és mindenes volt, édesapám villanyszerelő. Valószínűleg egyiküktől sem. Állítólag dédnagyapámnak voltak különleges adottságai, de rá inkább a termetemet vezetik vissza. Ő volt ilyen hatalmas, szálkás ember. Rám a tanáraim voltak nagy hatással az iskolában. Rakonczai Miska bácsi és Gellért Sándor fedezték fel, hogy valami „mocorog” bennem. Az ő segítségükkel jutottam hozzá szakkönyvekhez, rajzórákon odafigyeltek rám. Gellért Sándor gyakran megengedte azt is, hogy én foglalkozzam az osztállyal. Sokszor bérmunkát vállaltam: megrajzoltam az ügyetlenebbek helyett a rajzaikat. De a legszebb történetem Ács Józsi bácsihoz kötődik, aki igazi néptanító volt. Amíg mi segítettünk neki lehordani a szenet a pincébe, megrajzolta helyettünk a témát –egy mosófazekat - , és még le is osztályozta. Érdeklődésem a rajzolás iránt tehát már az iskolában elkezdődött, de a fejlődésem nem volt töretlen.

Nagyon nehéz annak a kezdőnek a sorsa, aki, azon kívül, hogy vannak szakkönyvei, komoly segítséget nem kap. Ösztönzést jelentett számomra egy helyi fodrász, aki fényképekről készített nagyításokat, és azokat másolta, gyönyörűen kisatírozva. Ekkor tettem egy kis kitérőt, ugyanis elszegődtem mellé fodrásztanulónak, hátha megtanulok tőle rajzolni. De kitolt velem. Megengedte, hogy a koszosabbnál-koszosabb vendégeket beszappanozzam, hogy megborotválja őket, a rajztudásából azonban egy vonást sem leshettem el. Volt még egy meghatározó élményem. Egy ukrán származású katonatiszt lefestette édesanyámat. Ez az akvarell kép nagyon jól sikerült. Sajnos, már elveszett, de ösztönzőleg hatott rám. Mindaddig azonban csak másolatokat készítettem.

Barátaimmal rajzklubot is létrehoztunk Bácsalmáson. Azután hozzánk került egy elég jó nevű festőművész, Sarkantyú Simon. Hencegve mutattam neki a rajzaimat, gondolván, hogy milyen ügyes vagyok. Tőle azonban mindent kaptam, csak dícséretet nem. Nagyon elvette a kedvemet, és ha nem vagyok ilyen rácz-magyar ötvözet, talán akkor abba is hagyom. De nem tettem, és ma már hálás vagyok neki azért, hogy szigorú volt hozzám. Mert onnantól kezdve megszűntettem a másolást, és saját stílusomat kezdtem keresgélni. Persze, csak lassú építkezés során alakult ki a formanyelvem.

- Első képzőművészeti élményét az egyik régi Pesti Hírlap képes mellékletéhez kötötte...

- Anyám mosónőként járt dolgozni házakhoz. Egyik háznál bementem a hangárba, ahol rengeteg újságot találtam. Az egyik Pesti Hírlapban láttam meg Vastag György „Pipázó cigánylány” című művét. Ez a kép rendkívül nagy hatással volt rám. El is döntötte a családon belüli elismertségemet, amikor lemásoltam, mivel apám valósággal beleszeretett ebbe a képbe. Évekkel később megfestettem neki, és bár elhagyott minket, ajándékba megkapta tőlem. Másik ilyen élményem az volt, amikor a helyi pék, akinek a műhelye tele volt meztelen nők képeivel, arra biztatott, válasszak egyet, vigyem haza és fessem meg. Azt mondta, ha meg tudom festeni, akkor lesz belőlem valami…De ez még szintén a másolós korszakomban történt, 14-15 évesen. Azóta rájöttem, hogy mindenkitől lehet tanulni, csak önmagunktól nem. Ha megtalálsz egy elemet, ne ismételgesd önmagad, ne elégedj meg a már megtalálttal, mindig keress újat.

- Gyerekkora óta foglalkozik a művészettel. Mi volt a nagy áttörés, amely a sikert meghozta?

- Pontosan ötven évvel ezelőtt, 1953-ban történt. A Szabad Föld hirdetett egy pályázatot, és én abban a politikai helyzetben A kulák kizárása a téesz-ből című művemet küldtem fel Pestre. Szegény Vidákovics Gergő bácsi volt a modell, aki a környéken lakott. Sosem értette, miért sürgölődök annyit körülötte, és miért rajzolgatom. Ez a kép egy Munkácsy hatású, véleményem szerint kegyetlenül rossz alkotás volt. Mégis kaptam érte két vég flanel pizsamának való anyagot. Ez olyan sok volt, hogy nemsokára a fél falu az abból készült ruhában járt…Akkor azt hittem, ez az eredmény már a minden. Aztán rájöttem, hogy nem így van. Mert 28 évig mást sem csináltam, mint munka mellett, ha tehettem, rajzolgattam, festettem, és ennyi időnek kellett eltelnie, mire az első önálló kiállításomra sor került. Ez Kecskeméten volt 1971-ben. Persze közben voltak képeim – például a Kapu című, amely sötét, félelmetes udvarba vezető bejáratot ábrázol -, melyeket elismeréssel fogadott a szakma, és ettől kezdve szerepeltem rendszeresen a téli tárlatokon. Az első önálló kiállítást aztán több mint száz követte.

- Vallomástöredékeim című kiállításajánlójában írja, hogy már felnőtt fejjel diplomázott. Milyen iskolát végzett el?

- Alapvetően pedagógus vagyok. Könyvtár szakos voltam a főiskolán. De már a gimnáziumot is felnőttként végeztem el. A nyolc osztály befejezése után ugyanis dolgozni kezdtem. Mivel apám villanyszerelő volt, villanyoszlopokat hordtunk a társaimmal. Egy idő után rájöttem, hogy a kemény fizikai munka nem nekem való. Mezőberényben elvégeztem egy bérelszámolói tanfolyamot, és ezután a gépállomáson dolgoztam. Később, véletlenszerűen kerültem a kultúra területére.

Már akkoriban sokat rajzoltam, festettem, díszleteket is készítettem. A munkám annyira megtetszett a kultúrfelelősöknek, hogy azt mondták, jó lenne, ha részt vennék a színjátszócsoportban és a fotószakkörben. A díszletfestés és maszkírozás odáig vitt el, hogy először csak gazdasági felelős, majd művészeti előadó lettem. Kultúrigazgatónak választottak a helvéciai gazdaságban, és még mindig csak nyolc osztályos végzettségem volt. Könyvtárat vezettem, kultúrintézményt, szociológiai felmérésekben vettem részt, művészeti fesztiválokat csináltam.

Akkoriban még a rádióban is ajánlottak állást, de miután kiderült, hogy nős vagyok, két gyerekem van, és csak nyolc osztályom, elutasítottak. Ekkor jöttem rá, hogy ez így nem mehet tovább. Fogtam magam, és már huszonéves fejjel elvégeztem levelező tagozaton a kecskeméti Katona József Gimnáziumot, majd felvettek a debreceni tanítóképzőbe. Ennek volt egy budapesti kihelyezett tagozata, oda jártam főiskolára. Úgy éreztem, hogy a kultúra területén már nagy gyakorlatom van, de a főiskolán olyan elvont dolgokat kellett tanulnom, hogy ha a tisztesség nem vezérel, biztosan otthagyom. Ma már tudom, hogy a háttértudás szempontjából nagyon is szükséges volt a főiskola. Szegeden tanítottam, egy káderképző iskolában vendégtanárként. Tisztségviselőket oktattam demokráciára, kultúrára, szabadidőre. Szép időszak volt.

- Hogyan került Kecskemétre?

- Helvéciáról a megyei szakszervezethez kerültem Kecskemétre, ahol az akkori szakszervezeti titkár helyettese lettem. Amikor ő visszajött, kiderült, hogy én jobban végeztem a munkát nála, és rokoni kapcsolatainak köszönhetően gyorsan elintézte a megbuktatásomat. Később egy országos pályázat díjazottja lettem oktatásügyben. Közben létrejött a megyei szakszervezeti iskola, és én átkerültem a szakszervezetek megyei tanácsához. Festészetem innentől kezdve teljesedhetett ki. Fél ötig dolgoztam, és délután ötkor már otthon, a mosókonyhában rajzoltam, festettem. Mindig volt véleményem, amit ki kellett adnom magamból.

- Korszakokra tudná-e tagolni a művészetét?

- Nincsenek korszakaim, mert a tartalom és forma nálam egymástól elszakíthatatlan. Előfordul, hogy délelőtt egy modern képet festek, míg délután egy teljesen már stílusút. Korszak az, ha a művész stílusjegyei változnak. Nálam egy napon belül is van változás, mert az adott témához keresem a formai megjelenítést. Sok festő azzal hivalkodik, hogy az ő stílusát messziről meg lehet ismerni. Szerintem az enyémet is meg lehet, függetlenül attól, hogy modern artikulációról van szó, vagy teljesen érthető jelekre építkezem. Vannak bonyolult témák, melyeket csak nagy átírással, absztrakcióval lehet kifejezni. 1984 és ’86 között lírai realizmus jellemezte a festészetem, mely szimbolikus realizmusba ment át, ez például kiolvasható a Parasztpieta vagy a Vajákos asszony című képeimből.

Mindig eszembe jut Thomas Mann és A varázshegy, amelyben a szanatóriumba vitt emberek különös világot építenek. Az én varázshegyem képhegy, különböző lapokból áll össze, azt fejezi ki, milyen sok képem született, és bennem az a remény él, hogy még több fog születni. Még sok mondanivalóm van. Általában az jellemző rám, hogy amikor az egyik kiállításom megnyílik, már a másikba is belekezdtem, esetleg már félig kész is van. Volt olyan is, hogy egyszerre két kiállítás anyagával lettem készen.

- Sosem fogy ki a mondanivalóból?

- Nem. Amíg az ember él, addig mindig újabb és újabb témák foglalkoztatják. Ez a tanyai életvitel, amit most a feleségemmel élünk, serkentőleg hat rám, nincsenek zavaró körülmények.

- Az utóbbi időben főleg tematikus képeket készít, csak egy téma foglalkoztatja hosszú ideig, vagy a képek fokozatosan gyűlnek össze?

- Öt évvel ezelőtt jöttem rá, hogy tematikus képeket kell készítenem, az az igazi erőpróbája egy festőnek. Így született a Színjáték, az Emlékek, a Cím nélküli képek, az Egyszer volt bohóc, a Sorsok és a Velencében jártunk című tematikus összeállítások, utóbbit a menyemmel együtt csináltuk. A tematikus kiállítás akkor jön létre, hogyha az ember már biztosan tudja, mit akar. Ráállok egy témára, és azt csinálom. Fél év, sőt egy, két év is eltelhet, míg összejön a teljes kiállítási anyag, de mellettük más képeket is festek. Tehát nemcsak azt az egy témát látom, de arra vagyok ráhangolva, hogy minél több alkotás szülessen abból az indíttatásból. Egy tematikus kiállítás megmutatja, hogy az ember milyennek látja a világot, és erről milyen festői felfogásban kíván szólni.

- Milyen technikát használ legszívesebben?

- Annak idején Munkácsy, Szőnyi és Rembrandt volt a mindenem. Ők a fontos pillérek, de Kondor Béla volt a telitalálat. A ceruzával kezdtem, majd következett a szén, a pasztell, az akvarell és végül az olaj. Ami technika létezik, azt én végigpróbáltam. Azután jött a vegyes, kombinált technika, amikor a különböző anyagok együttes felhasználásával nagyon érdekes dolgok születnek. A jelenlegi kiállításomon például van akvarell-pasztell keverék, de vannak olajjal, akrillal, betonnal, cementtel, sóderrel, gipsszel, ragasztóval készült képek is. Az anyag is formai elem, de vigyázni kell a mértéktartásra. Ugyanúgy, ahogy az életben. Engem pontosan emiatt nyugtalanít ez a kor, mert nem a tudás, hanem az anyagiak révén osztódnak az értékek. Pénzzel vesznek meg az emberek jogosítványt, bizonyítványt, szerelmet. De az is zavar, ha egy ország lakói rosszul értelmezett szabadságukból adódóan szétdúlják a nemzeti vagyont, a saját értékeiket. Ezt a képeimben is kifejezem: A Valahol Európában például a jugoszláv polgárháború igézete, amikor egy gyönyörű szép országot tesznek tönkre, mert jogosan vagy jogtalanul nagyobb falatot kérnek a politikából.

- Hogyan dönti el, hogy milyen formába önt egy témát?

- A fejemben van, mert az ember valójában az agyával fest. A keze csak közvetíti a szürkeállomány által megfogalmazottakat. Andy Warhol-nak például számos ötlete volt, de mindig a műfaj legjobbjaival készítette el magát a művet. Nem ő csinálta, mégis az ő neve alatt jelentek meg. Ez azt fejezi ki, hogy az ember látszólag a keze nyomát hagyja ott a papíron, az ötlet viszont agyban fogalmazódik meg. De persze van a képcsinálásnak egy visszaható oldala is. Amikor a témát megpróbálod megvalósítani, és úgy akarod csinálni, ahogy lehetetlen, az anyag visszaszól. Ez legalább annyira formálja az alkotót, mint amikor az alkotó használja az anyagot. Az a kép jó, amely nem egy az egyben a valóságot tükrözi, hanem ami a valóságból kiszűri a lényeget. Ezt azután úgy tálalja a festő, hogy az megfogja a tekintetet, hogy a nézőnek eszébe jusson róla valami. Majd pedig lássa a mögöttes tartalmat is, ami a mű mondanivalója. Én olyan formát választok, ami az adott tartalmat a legkézenfekvőbben képes megvalósítani. A szobrászkodással például csak az utóbbi néhány évben foglalkozom intenzíven. A térbeliséget jól ábrázoló szobrok másfajta módon szólnak egy témáról. Mostanában megint sokat rajzolok. Francois Villon műveit illusztrálom.

- Tizennyolc éve csak a festészetnek él. Mikor ment nyugdíjba?

- 1990-ben, korengedménnyel. Még nem voltam hatvanéves. Ez az egészségi állapotommal is összefüggött. 1984-ben találkoztam újra a diákkori szerelmemmel, Benkő Évával, akivel ’96 óta élünk együtt, egymást jól ismerve, értékelve és megbecsülve. Itt találtuk meg a béke szigetét, a tanyán, a „Szultán-sarokban”, ahol a történésektől, az intrikáktól mentesen élhetünk. Jó embereket szívesen látunk, a kapunk jelképesen nyitva áll mindenki előtt. Persze itt is megvannak a teendők, amit a tanya körül el kell végezni. De erre szükség is van, hogy az ember fizikumát erősítse! Nem azt mondom, hogy a szellemi munka nem követel legalább annyi energiát, mint egy kapálás…

- A gyerekekkel mi a helyzet, gyakran látja őket?

- Három fiam van. A legidősebb, a fogadott fiam, Tibor 49 éves. Svédországban él. Legutóbb tavaly volt nálunk. Ő szabadúszó, szintén korengedménnyel már nyugdíjba vonult. A középső, Kálmán a feleségével együtt dekor stúdiót működtet Kiskunfélegyházán. Rádiózik is. A harmadik fiam, Márkó hatodik osztályos. Egy öregkori kalandozásom gyümölcse. Egyszer távol volt a feleségem, Kubában, én pedig nehezen viseltem a magányt. Hagytam magam elcsábítani egy nálam 17 évvel fiatalabb nő által. Nagy küzdelem volt, mire meg tudtam emészteni a helyzetet, Évának is, hogy elfogadja, nagyapa létemre még egy gyerekem született. Mára megbékéltünk a dologgal. A kisfiú az anyjával Pesten él, havonta látom, és a szüneteket is nálunk tölti. Itt a tanyán amúgy is nagyon szeretnek a gyerekek, gyakran jönnek az unokák is.

- Az egészsége hogy szolgál mostanában? Ha jól tudom, gerincproblémával küzd, fiatal korában pedig tüdőműtétje is volt.

- Sosem foglalkoztam azzal, hogy beteg vagyok, a betegség foglalkozott velem. Úgy fogom fel, mint egy nem kívánt társbérletet, és megpróbálok úgy élni, hogy ne legyünk egymás terhére. De vannak nehéz napjaim. A legsúlyosabb bajom a hasnyálmirigyből adódik, nem képes inzulint termelni, ezért járulékos betegségként cukorbeteg is vagyok. Ez nagyon alattomos kór. Bevallom, nem mindig tartom be az Éva által előírt szigorú diétákat, néha egy jó ételért képes vagyok a rosszullétet is kiállni. Az utóbbi két évben már az ízületeim is fájnak, nehezen mozgok. De azt mondják, aki elmúlt hatvan éves, és nem panaszkodik, az nem is élt igazán. Ennek alapján azt mondhatom, akkor én igazán éltem.

2003. június 9.