Bábtervezőnek készült, majd tanárnak tanult. Évekig rajzfilmesként dolgozott,
és végül az ország legismertebb - és egyetlen - női karikaturistája lett
belőle. A szegedi születésű Szűcs Édua ma már Budapesten él, számos újságban,
mesekönyvben, nyelvkönyvben jelennek meg rajzai. Eddig két albumot adott
ki, kiállításai sikert arattak Pekingben és Új-Delhiben is. A többszörös
díjnyertes művész házimunka és villamosozás közben találja ki a világ
minden táján érthető karikatúráit.
-
Eredetileg bábtervezőnek készült. Hogyan lett karikatúrista?
- A bábtervezés közel áll a karikatúrához. Ugyanúgy karaktereket formálunk
meg, karikírozunk, mint amikor bábokat tervezünk. Ez volt az első lépcsőfok
ahhoz, hogy karikaturista lettem. Bár valóban bábtervező szerettem volna
lenni, de nem vettek fel a prágai főiskolára.
- Csak Prágában lehetett ilyesmit tanulni?
- Igen. És minden második évben csak egy magyar diák mehetett ki. Részemről
ez nagy és merész lépés lett volna. Naiv voltam, azt hittem, enyém a világ.
Jó kis pofon volt, de ezek mutatják meg, mennyire kemény is ez a szakma:
bele kell tanulni. Ma már nem bánom, hogy annak idején nem vettek fel.
Általában nem szoktam megbánni semmit. Amikor visszagondolok valami kevésbé
jóra, ami történt velem, később mindig rájövök, ez is kellett ahhoz, hogy
értékeljek dolgokat, melyeket egyébként nem értékeltem volna ilyen előzmények
nélkül. Minden egyes lépés, kudarc fontos az ember életében, mert irányítja,
pofozgatja az útján később, és ellenállóbbá teszi.
- Végül a szegedi tanárképzőre jelentkezett.
- Elvégeztem a biológia-rajztanár szakot. De sosem tanítottam. Úgy érzem,
hogy egy osztályra való, harminc vagy több gyereknek nem lehet átadni
a művészeteket. Esetleg azoknak, akik nem kötelező jelleggel tanulják,
akikkel egymásra tudunk hangolódni. Viszont a főiskolán kezdtem belekóstolni
a rajzfilmezésbe. Volt egy szakkörünk, ahol kezdetlegesen próbálkoztunk
a rajzfilmkészítéssel. Így találtam rá az animációra, ami, angolról lefordítva
- animated cartoon - megmozgatott karikatúra. Talán ez volt a második
lépcsőfok, mely jelenlegi pályámhoz vezetett. A főiskola után elszegődtem
a kecskeméti rajzfilmstúdióhoz.
- Miért éppen oda?
- Pesttől féltem. Nem volt ott senkim, rokonok se, 22 évesen nagyon-nagy
városnak éreztem Budapestet. Kecskeméten egy kicsit önállóbb lettem, terelgetett
az élet, másfelől pedig egy kisebb műteremben dolgozhattam. Kellemes volt
a légkör, saját filmeket is lehetett készíteni a megszokott munka mellett.
Mire úgy éreztem, már volna bátorságom a fővároshoz, megismerkedtem a
férjemmel, Föld S. Péterrel. Ő odavalósi, így felkerültem Budapestre.
Tudom, hogy vízfej, de a karrier szempontjából biztos, hogy fontos. Úgy
döntöttünk, ott folytatjuk együtt az életünket. A Balatonon, fiatal művészek
táborában ismerkedtünk meg. Volt egy zenekara, én pedig mint rajzoló vettem
részt ott.
- Mihez kezdett a fővárosban?
-
Egy ideig még a kecskeméti stúdiónak dolgoztam, ingáztam a két város között.
Azután amikor jött az első gyerek, abbahagytam a filmezést. Két hónapig
nagyon jól éreztem magam, mert nem kellett naponta 30-50 fázisrajzot megcsinálnom.
De aztán meguntam a semmittevést, elkezdtem újra rajzolni. Nem akartam
tudatosan karikatúrista lenni, szatirikus rajzokat készítettem saját szórakoztatásomra.
Férjem újságíró, így baráti körünket is elsősorban a sajtó munkatársai
alkották. Fantáziát láttak a rajzaimban, és felajánlották, hogy beteszik
a lapokba. Tulajdonképpen ők vezettek be ebbe a világba...
- Milyen rajzokat készített akkoriban?
- Ugyanolyanokat, amilyeneket ma is látni tőlem. Az első az Ifjúsági Magazinban
jelent meg. Sosem politizáltam a rajzaimmal, úgy gondolom, az a férfiak
dolga, készítsenek ők politikai karikatúrákat…Azután váratlanul megkeresett
az Élet és Irodalom, a Népszabadság is. Ezen meglepődtem, hiszen akkoriban
még nem volt olyan kiforrott a stílusom. De valami miatt talán új színfoltot
jelentettek a munkáim. Magyarországon a karikatúra akkoriban főleg a Ludas
Matyit jelentette: a bejáratott stílus az volt, hogy illusztráltak egy
párbeszédet. Esetleg címmel ellátva. Az enyém az utóbbi: rajz, ami magában
is karikatúra, poén, legfeljebb van címe is. Lehetséges, hogy az újdonság
miatt találtak rám a lapok.
- A rajzain még a cím sem feltétlenül szükséges.
- Nagy részének valóban nem kellene, de néha erősíti a rajzot. Amolyan
kis összekacsintás az olvasóval, amikor címet is adok a képnek...
- Női karikatúristaként hogyan tudta elfogadtatni magát? Nincsenek sokan
ebben a szakmában.
- Valóban egy van Magyarországon, az én vagyok. Először a szakma legnagyobbjai
fogadtak el. Sosem publikáltam a Ludas Matyiban, mivel a férjem a lapnál
dolgozott, nem akartam, hogy azt mondják, azért kerültem oda, mert ő bevitt.
De Brenner György, Sajdik Ferenc, Balázs-Piri pillanatok alatt befogadtak.
Sőt, Kaján Tibor is, akinek a rajzain felnőttem, és nagyon szerettem a
munkáit. Ő képviselte azt a fajta karikatúra-vonalat, amit én is művelek.
Két évvel ezelőtt Munkácsy-díjra terjesztett fel engem. Azóta is harcol
értem, kifejezetten szereti a képeimet. Most, a rendszerváltás után más
nehezíti a boldogulást: rengeteg a bulvárlap. Olyan alacsony színvonalúak,
hogy egy nívós karikatúrának nincs helye bennük. Azzal a jelmondattal,
hogy Mari néni nem érti. De nem vagyok én Don Quijote, nem akarok szélmalomharcot
vívni. Nagyon sok helyen jelennek meg a rajzaim, ha nem is mindig karikatúrák,
de illusztrációk, például a Nők Lapjában és különböző könyvekben.
- Melyik lap áll önhöz témájában a legközelebb azok közül, amelyeknek
dolgozik?
-
Legszínvonalasabb magazinnak a Nők Lapját tartom. Ők meg is találtak engem.
Valóban egy női újságban kell igazán megmutatkoznom. Pontosan azért, mert
az olvasóközönséggel elég jól "megértjük egymást". Itt is megvan
az összekacsintás. Nagyon sok visszajelzést kapok, hogy mennyire kedvelt
a Vekerdy-oldal, ahová karikatúrákat készítek. Az olvasók elolvassák a
címet, és utána megnézik a rajzot. Számukra ez egy rejtvény, hogy miről
is szól maga az írás. Örülök neki, hogy minden héten szerepelek ebben
a lapban. Volt három vagy négy hónap, amikor a Playboy is közölte a karikatúráimat,
sőt, egyszer még a fényképemet is. Az egyetlen nő vagyok Magyarországon,
aki egymás után négyszer jelent meg a Playboy-ban…Ezek egyébként nem voltak
annyira szókimondó rajzok, mint amilyeneket a férfiak csinálnak. Ez maradjon
is az ő dolguk. Én mindig olyan képeket adtam be, amelyek kicsit finomabbak,
lágyabbak, nőiesebbek.
- ’97-ben jelent meg könyv formájában karikatúráinak gyűjteménye.
- Már előtte is próbálkoztam kiadni a rajzaimat. Több helyen is azzal
utasítottak el, hogy túl intellektuálisak a munkáim. Ezért végül magam
jelentettem meg az első, majd 2001-ben a második karikatúragyűjteményt
is. Sok százezer forintba kerül egy ilyen könyv kiadása. Nem tudtam támogatókat
szerezni hozzájuk, mivel a lehetséges szponzorok mindig azt kérdezték,
melyik életkort, csoportot célzok meg a munkáimmal. Azt mondtam: gondolkodó
embereket. Persze nem segítettek. Az irodalmi alapítványnál azt mondták,
ez nem irodalom, a művészeti alapítványnál azt, hogy nem művészet. Maradt
a saját kiadás, hogy meg tudjak jelenni.
- Megérte?
- Anyagilag nem, mert sok pénzt kellett kifizetni, és csak nagyon lassan
csordogál vissza valami belőle. A könyvterjesztők egyharmada nem is veszi
át a könyvemet. A Vad Angyalból meg Jáksó Lászlóból 1200-1500 darabot
átvettek, a második albumomból egyet sem. Ez csak abból a szempontból
elkeserítő, hogy nem jutok el az olvasókhoz. Legtöbben az interneten találnak
meg, több esetben, mint az újságokban. Vagy látják a könyvemet, amiben
benne van az e-mail címem. Már rengetegen vásároltak tőlem albumot a világhálón
keresztül. De az is előfordult, hogy a Nők Lapjától kérték el a telefonszámom,
és vették fel velem a kapcsolatot.
- Hol kapható egyáltalán a könyv?
- Könyvesboltokban azért meg lehet találni a legalsó polcon…Onnan tudom,
hogy szoktuk járni a férjemmel a boltokat, és láttuk már valahol eldugva,
vagy a többi könyv közé besüllyesztve. Ráadásul nem egy vastag, hivalkodó
kötet. De hát minden könyvnek megvan a maga sorsa.
- Jobbat érdemelne.
- Azért megtaláljuk egymást az olvasóimmal. A második album után még többen
tudják, hogy létezem, és a harmadik után még annál is többen fognak értesülni
róla.
- Mennyire lehet megélni a karikatúrából?
- Egyáltalán nem. De a könyv-, illetve újság-illusztrálásból már igen.
Nem
panaszkodhatom, mert sokan keresnek fel megbízásokkal: tankönyveket, nyelvkönyveket
illusztrálok, készítettem rajzokat egy zsidó vicc gyűjteménybe, a nyáron
pedig két evangélikus hittankönyvbe. Legutóbb egy történelmi játszóház
munkafüzetét illusztráltam, ami elég kelendő volt.
- Mellette dolgozik valahol?
- Szerkesztő voltam a Praktika magazinnál, de otthagytam, mert már nem
tudtam összeegyeztetni a könyvillusztrálást, a gyereknevelést és az újságszerkesztést.
Így jobb, hogy jönnek a feladatok, amit otthon is el tudok készíteni,
és jut időm a családra is. Úgy is mondhatnám, szabadúszó vagyok. Egy hátránya
azért van: csak utólag tudom meg, mennyit kerestem.
- Legszívesebben bohócokat és mesefigurákat rajzol. Gyermeki beállítottság,
vagy általuk tudja legjobban kifejezni a témáit?
- Mindkettő. Mai napig nagyon szeretek játszani, szerintem maga a karikatúra
is egy agyjáték. Először az én örömöm, amikor kitalálok valamit és megrajzolom.
Másfelől, a bohóc nagyon jó figura. Szerencsétlen, mindig mosolygó ember,
csak a külsőségeket látjuk rajta, kinevetjük a cirkuszban, mindig felrúgják.
De ha kicsit mögénézünk, hogy ezt egy emberrel teszik, ezen el lehet gondolkodni.
A másik a bolond és a király viszonya. A bolond furfangos kisember, aki
a hatalomnak mindig betesz egy kicsit. Az megpróbálja legyőzni őt, de
a kisember az eszével győzedelmeskedik. Mindkettő nagyon jó gondolatokat
ébreszt.
- Legutóbbi, szegedi kiállításán meglepett, hogy a fekete-fehér karikatúrák
helyett sok, színes bohócot és bolondot láttam.
- Alapvetően karikatúrista vagyok. Amikor azonban festőművész édesanyám
meghalt, apám nekem ajándékozta a festődobozát. Úgy éreztem, hogy használnom
kell, ezek az olajfestékek nem száradhatnak be. Szerencsém volt, pont
meghívtak egy művésztelepre, ahol kipróbálhattam magam. Azt terveztem,
festek pár bohócot. De miközben csináltam őket, újabb és újabb jutott
eszembe. A kiállításon 130-nál több van ezekből a képekből, és ez csak
a válogatás. Valójában több mint 150-et festettem. Évente egy-kétszer
megyek művésztelepre. Összeírtam a gondolataimat, mit szeretnék, és ott
gyorsan megfestettem.
- Hogy jönnek a témák? Eszébe jut valami mondjuk egy szituációról?
- Ritkán jut eszembe valami szituációról, például ha valaki megbotlik
az utcán. A karikatúristák és a humoristák általában visszahúzódó emberek.
Társaságban nekik mesélik a vicceket, ők csak hallgatják. De a közeg inspiráló:
ha valaki fals dolgot mond, vagy úgy viselkedik, arról eszembe jut pl.
egy karakter. És hogy arról a karakterről mit tárolok magamban. Van, hogy
egy karikatúra évek munkája, de egyszer megérik, és poén lesz belőle.
- Társasági ember?
- Nagyon szeretek társaságba járni, nevetni, sőt, röhögni, de jól megvagyok
a sarokban üldögélve: elnézem, ki mit csinál.
- Az a típus, akinek a vicceket mesélik?
- Egyértelműen! Ilyen szempontból én is humorista vagyok.
- Több lapban olvastam az éduizmusról, amit úgy definiáltak, hogy az "élni
tudás művészete", "varázsputtony" és egyebek. Ön szerint
mi az éduizmus?
- Még nem hallottam róla! Remélem, hogy nincs ilyen és nem is lesz, mert
az már baj lenne. Szeretnék önmagam maradni és saját munkámnak élni.
- Több díjat is magáénak mondhat. Csalódott volt, amikor nem kapta meg
a Munkácsy-díjat?
-
Kaján Tibor felhívott, és - bár nem a saját gondolataiból - azt mondta,
ne keseredjek el, nem kell, hogy egy karikatúrista okvetlenül díjat kapjon.
Ez tényleg így van, nem feltétlenül kell díjat nyerni. A díjat adják.
Az én első négy elismerésem különdíj volt, aminek nagyon örültem, mert
a különdíj azt jelenti, hogy én más vagyok. Nő vagyok, másként gondolkodom.
Azután megnyertem a Nők az Unióért pályázatot, az volt az első nem különdíj,
amit kaptam. A karikatúránál szubjektív, hogy kinek mi tetszik. Van akinek
az, amin nevet, másnak az, amin elgondolkodik. Szerintem nem szabadna
mérni a karikatúrát. Talán közhelyesnek hangzik, de az olvasónak kell
eldöntenie, mennyire díjazza a karikatúristát.
- De azért jól esik az elismerés.
- Természetesen, remek dolog, ha felkerül az ember a jelöltek listájára.
Amikor azonban Kaján Tibor beszámolt arról, hogy felterjeszt engem a Munkácsy-díjra,
számomra az volt az igazi ajándék. Hogy ő, akit a legjobb karikatúristának
tartok Magyarországon, méltat engem erre az elismerésre.
- Rengeteg helyen volt kiállítása. Hogy jutottak el a rajzai Pekingbe
és Új-Delhibe?
- Egy delegáció ment ki Pekingbe az ottani művészeti alaphoz, és nem tudom,
mi miatt, de tőlem kértek munkákat és azt vitték ki bemutatni. Új-Delhibe
pedig úgy kerültek a rajzaim, hogy a helyi Magyar Kulturális Központ vezetője
itthon járt Magyarországon, és az én könyvemet kapta ajándékba valakitől.
Kinyomozta, hol vagyok, és meghívott Új-Delhibe. Mindig úgy éreztem, hogy
a képeim nemzetköziek. A butaság, az esetlenség általános emberi dolgok.
A képeim címe is lefordítható, egyszóval abszolút érthetőek. Nagyon sok
helyre eljutottak, és jó érzés, hogy Indiában a megnyitó résztvevői mind
értették a rajzaimat. Féltem attól, hogy nem fogják érteni a Mona Lisát,
az istenes rajzokat, a bohócot, a bolondot, mert nem az ő kultúrkörük.
Ezek a dolgok valahol mégiscsak az európai, az amerikai gondolkodáshoz
kapcsolódnak. Tévedtem. Nagyon jó volt a képek fogadtatása. A pekingi
kiállításomon nem voltam jelen. De a visszajelzések szerint az egyébként
mindig udvariasan mosolygó kínaiak a rajzaimat nézve nevettek is, ami
nem feltétlenül az udvariasság jele...
- Legközelebb hol lesz kiállítása?
Névjegy
Szűcs
Édua
1959-ben született Szegeden.
Biológia és rajztanár szakon végzett a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán.
1986 óta készít illusztrációkat, karikatúrákat újságoknak, főként
gyermek-és nyelvkönyveket illusztrál.
Első kiállítása 1989-ben, Szegeden volt.
Önálló albumai:
1997. Édua karikatúrák I.
2001. Édua karikatúrák II.
Díjai:
1996. Szféra különdíj
1997. Karikatórium különdíj
1998. Magyar Kultúra alapítvány díja
1999. Szféra különdíj
2003. Nők az Unióért, 1.díj
Férjezett, három gyermek édesanyja.
|
- Most Fiumében
van tárlatom. Az ottani magyar közösség hívott meg. Májusban pedig lehetséges,
hogy Chilében állítok ki. Szintén a helyi magyar közösség egyik tagja
felkérésére, akinek Magyarországon járva tetszettek a munkáim.
- Mennyi időt tud a családjával tölteni?
- Megpróbálok jó ritmusú életet élni. Ezért is hagytam ott a biztos anyagi
megélhetést nyújtó szerkesztést. Szabadúszóként jelentősen több időm jut
a családra is. Reggel elindítok mindenkit, a délelőtt az enyém. Ilyenkor
főzök, mosok, takarítok, vásárolok, közben kitalálom a rajzaimat. Szeretek
például villamossal járni, mert utazás közben is lehet gondolkodni. A
délután a családé, a gyerekek élményeiket mesélik, különórákra járunk,
mindenfélét csinálunk. Este azonban tudják, hogy 8-9 órától békén kell
hagyniuk, mert férjemmel együtt mindketten félrevonulunk. Ő dolgozik,
én rajzolok.
- A gyerekek milyen beállítottságúak?
- Fantasztikusan értik a karikatúrát, a humort. Valószínűleg mert mindkettőnktől
- férjem humorista is - ezt a gondolkodásmódot látták. Mindhárman tehetségesek,
és jól érzékelik a dolgok fonákságait. A legkisebbről, Tamásról szinte
biztosnak vélem, hogy a humor területén fog érvényesülni, mert nagyon
jó látásmódja van. A lányomnak, Noéminek olyan kézügyessége van, hogy
én ennyi évesen nem tudtam így rajzolni. A táncban, a zenében egyaránt
ügyes. Bizonyára művészeti pályát választ majd. A legnagyobb, Ádám pedig
a nyelvek és a számítógép terén jeleskedik. De azt hiszem, a manuális
tehetséget elsősorban a lányom örökölte. Most nagy munkában vagyunk otthon:
átalakítjuk a lakást, hogy jobban elférjünk. Így mindenkinek nagyobb tere
lesz az "önmegvalósításhoz".
|