Hraskó István

"Kaotikus az életem"
Juronics Tamás önmagáról, a Szegedi Kortárs Balettról és jövőbeli terveiről

Magyarország vezető modern táncegyüttese, a Szegedi Kortárs Balett tavaly ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját. A társulat 1993-ban Roberto Galvan Mozart Requiemjére komponált színpadi művével mutatkozott be a nagyközönség előtt – s egy évtized múlva, jubileumi díszelőadásként szintén a Requiemet vitték színre, immár Juronics Tamás koreográfiájával. Vele beszélgettem pályafutásáról, a Kortárs Balett múltjáról és jelenéről, az alkotás folyamatáról, művészi ambícióiról és jövőbeli terveiről.

Az Szegedi Kortárs Balett és Juronics neve az évek alatt szorosan egybefonódott. A művészeti vezető eleinte táncosként, idővel pedig már koreográfusként is alkotott, és nagy érdeme, hogy mára a szegedi társulatot itthon és külföldön egyaránt elismerik – nemcsak szakmai berkekben, hanem a közönség soraiban is nagy népszerűségnek örvendenek. Maga Juronics is több díjat mondhat magáénak, mind táncosként, mind tervezőként.

- Mivel töltötted gyermekéveid? Volt-e a családban valami hagyománya a balettnak?

- Szüleim teljesen más jellegű munkát végeztek – édesapám pénzügyőrként, édesanyám pedig könyvelőként dolgozott - úgyhogy nem tudok megemlíteni semmilyen családi kötődést, ami művészi hivatásra predesztinálhatott volna. Abszolút átlagos lakótelepi gyerek voltam. Az is igaz viszont, hogy nagyon sokat sportoltam, mert mindig is fontosnak tartottam a mozgást, a testedzést – röplabdáztam, úsztam, szertornáztam, kajakoztam, egészen tizennégy éves koromig.

- Mégis, csak volt olyan élményed, aminek hatására elkezdtél komolyabban foglalkozni a tánccal? Elvégre nem minden átlagos lakótelepi srác jelenik meg később balettosként a színpadon…

- Teljesen véletlenszerű – vagy éppen sorsszerű? - volt ez az egész. Fogalmam se volt, hogy az általános iskola befejezése után mihez kezdjek magammal. Édesanyám bukkant rá az Állami Balett Intézet éppen aktuális felhívására az egyik újságban, melyben felvételt hirdettek néptánc tagozatra – szerencsére pont abban a korosztályban, melyben én is voltam akkoriban. Mivel elég sokat sportoltam, és a ritmusérzékkel sem volt gondom soha, tulajdonképpen nem kellett magam agyonizgulnom, hogy bejutok-e vagy sem.

- Szüleid egyetértettek ezzel a választással?

- Meglepő módon igen - bár máig se tudom, miért gondolták úgy, hogy ez a pálya számomra megfelelő lesz. De nagyon örültek neki, hogy sikerült bejutnom ebbe az iskolába. És később is elégedettek voltak, mikor látták, hogy megállom a helyem ezen a pályán, ráadásul nem is rosszul.

- Nyilván ma már fel se vetődhet a kérdés, hogy nem bánod-e, hogy annak idején ezt a hivatást választottad. De korábban, a kezdetek kezdetén, sose támadt benned kétség, hogy vajon jól döntöttél-e?

- Nem... mindig is szerettem táncolni. Már kezdőként is - aztán később jöttek apró, majd nagyobb sikerek is, akkor pedig már végképp nem filozofáltam azon, hogy nem másra kellett volna-e feltennem az életem.

- Néptánc tagozaton végezted tehát el a Balett Intézetet. Hogyhogy nem ezen a vonalon dolgoztál tovább?

- A néptánc igazából nem állt annyira közel hozzám. Mint mozgásanyagot ugyan szerettem, és az intézetben is jó közösségbe kerültem, de például életcélnak soha nem választottam volna. A népművészeti nyelv nem az én világom – én inkább valami nagyobb perspektívát kínáló műfajban akartam alkotni.

- Mikor kerültél Szegedre?

- 1987-ben végeztem az Intézetben, kezdőként egyenesen ide jöttem. Ez természetesen azt is jelentette, hogy le kellett költöznöm Budapestről, ki kellett repülnöm a családi fészekből. Önálló életet kezdtem tehát, aminek megvoltak a napos és az árnyas oldalai egyaránt. Ma is ide köt a munkám, felnőttkoromat a Tisza partján töltöttem, és úgy néz ki, egy darabig még maradok is...

- Milyen volt akkor a szegedi balett társulat, hogyan fogadtak?

- A csoport éppen abban az évben alakult meg Imre Zoltán koreográfus vezetésével, úgyhogy mindenki új volt. Szerencsére nem egyedül érkeztem Pestről, voltak ismerős arcok is. Szerintem fel se fogtuk, hol vagyunk – csupán tettük a dolgunkat, figyeltük a nagyokat, a menőket. Bekerültünk a nagy színházi életbe, ahol aztán nem volt megállás.

- Táncosként mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást, vagy esetleg mi jelenti még most is?

- Igazából nem nagyon szoktam ilyesmivel foglalkozni; legalábbis ezt még nem fogalmaztam meg magamnak. Nem vagyok az a típus, aki a dolgokat kategóriákba csoportosítja, vagy éppenséggel önmaga által meghatározott, megváltoztathatatlan elvek szerint él – nincs ars poeticám se. Mindig az aktuális darab vagy szerep határozza meg a feladataimat, csupán arra koncentrálok, és ha valamiért jelent nekem valamit, akkor azt szeretem.

- Akkor nincs is kedvenc szereped?

- De, azért van, a Csodálatos mandarin egyfajta csúcspontja a pályafutásomnak. Dehát nagyon sok mindent eltáncoltam, rengeteg előadásban vettem részt, így természetesen számos karakter a szívemhez nőtt.

- Mennyire megszokott a balettéletben az, hogy valaki már huszonévesen koreográfiát készít -mint például te is?

- Szerintem ez teljesen normális jelenség. Ha valaki már ifjú gyerekéveitől kezdve mozgást tanul, és ebben a műfajban otthon érzi magát, akkor gyorsan kiderül, hogy van-e tehetsége ahhoz, hogy tánccal fejezze ki a gondolatait. Még nem is balettoztam, mikor már azon törtem a fejem, hogy is tudnám színpadra vinni az ötleteim – aztán húsz éves koromtól elkezdtem darabokat tervezni. Egyébként nagy vágyam volt az is, hogy építész legyek, talán nem véletlenül. Hisz az építészek alkotásaikkal szintén elmondanak valamit önmagukról vagy a világról. Azt hiszem, azon a pályán is kihasználhattam volna a kreativitásom, talán ott is létre tudtam volna hozni valami egyedit. Szerintem nem feltétlenül korlátozódik egy területre az ember kreativitása - csak ha valamit komolyan csinálunk, akkor másra nem marad idő. Így aztán nem is lettem építész…

- Előnyös az számodra, hogy táncolsz, és egyben te állítod össze a koreográfiát is?

- Egy ideig, mintegy tíz évig ez jól működött, ma viszont már annyira sok a tennivalóm, és annyira más az életvitelem, hogy inkább csak kívülről nézem a darabokat.

- Társaid elfogadták a korábbi szituációt?

- Persze, ezzel nem volt semmiféle gond.

- Számos darabot elkészítettél. Gondolom, az idők folyamán valamennyire változtak a művészi eszközeid; mégis, van-e valami olyan dolog, ami összeköti a műveid?

- Nincs. Kivéve a koreográfus nevét… A régi műveket, melyeket a kezdeti időkben terveztem, már el is felejtettem, nem is szeretem őket. Változtak azóta az elképzeléseim, a mozgásanyag is, szinte minden. A maiak pedig már nagyon különbözőek. Nincsenek szabályok, korlátok, mindig a téma, a mondanivaló határozza meg, hogy fog kinézni a mű a színpadon. Teljesen más lesz mondjuk egy Requiem, ami egy komoly hangvételű, szigorú szerkezetű darab, mint egy lazább, színháziasabb dolog, amiben akár viccelődünk is. De ha mégis, mindenképpen kellene valamit mondani… Úgy vélem, hogy az a mozgásrendszer, amit képviselek, a hozzáértők számára felismerhető, és rám jellemzően egyedi. A másik közös vonás pedig egyfajta igényesség lehet - mind az anyagok kiválasztásában, mind pedig a színpadon. A tánc mellett megjelennek más kellékek is, speciális effektek, vagy eszközök, anyagok, melyek kicsit különlegesebbé, érdekesebbé teszik a művet. Lehet ez homok, víz, vagy éppen falevelek. Ezek éppúgy szerves részei az előadásnak, mint a tánc.

- Mi alapján választod ki a darabokat?

- Nem tudom... Mindig előre tervezek, mindig foglalkoztat valami – vagy egy zene, vagy egy téma, és azt kezdjük el kibontani.

- Milyen típusú ember vagy: aki mindent megtervez, egészen az apró részletekig, vagy aki egy hirtelen ötlettől vezérelve dolgozik, míg tart a lendülete?

- Inkább az utóbbi, bár ezeknek a hirtelen ötleteknek fél- vagy akár egy évvel korábban ki kell pattanniuk, hogy meg tudjam őket tervezni... De azért nem hatolok le az egész pici mozzanatokig, hisz az egésznek megvan a maga menete. Leülünk, beszélünk a kollégákkal, a jelmez- és díszlettervezőkkel, nekik koncepciót adok, mit, miért és hogyan - és még sorolhatnám. Ez egy hosszas előkészítő munka, amit aztán a rengeteg gyakorlás követ egészen a premierig, az előadásokig. Utóbbi körülbelül másfél-két hónapot jelent, melynek során viszont az utolsó momentumig mindent megbeszélünk, megtervezünk.

- Nem érezted-e magad valaha korlátok közé szorítva amiatt, hogy csak tánccal fejezhetsz ki valamilyen érzést, vagy gondolatot?

- Néha valóban megfordul ilyen a fejemben, de… jó ez így. Biztos valaki meg azért nyűglődik, hogy énekelni, meg beszélni tud, de énekelni nem. Nincsenek bennem gátlások emiatt – tavasszal megpróbálkozok egy színházi darabbal is Kecskeméten, mert ez a feladat is érdekel.

- Ezek szerint vannak színházi rendezői ambícióid is?

- Nem tudom, ambíció-e ez. Valószínűleg igen – de nem abból a szempontból fontos ez, hogy rendező szeretnék lenni, csupán ki akarom magam próbálni ebben a műfajban is, tudok-e mutatni valami újat.

- Megkerülhetetlen kérdés: mekkora törést hozott a társulat és egyben a te életedben az a 2000 nyarán hozott döntés, melynek következményeként a Kortárs Balett kiválni kényszerült a színház kötelékéből?

- Úgy gondolom, hogy ez minden szempontból példaértékű eset volt, mind a mi életünkben, mind a magyar kulturális valóságban. Bár sajnos nem látom, hogy ennek a tanulsága azóta valahol lecsapódott volna... Azaz: hogy fordulhat elő az egy országban, hogy szépen felépített és jól működő értékeket akár politikai, akár személyes okokból egyszerűen le akarnak rombolni. Botrány, amit Korognai Károly próbált véghezvinni. Hál’istennek nem sikerült neki, ami nagyban köszönhető a nézők és a szakma szolidaritásának. És persze a mi munkánknak is, hisz az utána következő években nagyon keményen dolgoztunk, és ismételten bebizonyítottuk, hogy a társulat jól működik és életképes. Visszanézve ez a törés nem tűnik olyan veszedelmesnek, hisz túléltük, működünk – de akkor katasztrófának éreztem. Nagyon nagyot csalódtam, azt hittem, ez már a világvége.

- Valamit változtatott ez a hozzáállásodon?

- Rengeteget. Sok tapasztalattal lettem gazdagabb, ma már egészen másként viszonyulok bizonyos témákhoz vagy másként gondolkozok egyes emberekről.

- Egyébként megtudtad, mi állhatott az egész ügy hátterében?

- Nem, mind a mai napig nem tudok erről semmit.

- Van valamilyen kapcsolatod Korognaival?

- Dehogy! Nincs, és nem is lesz.

- Most milyen a társulat helyzete? Gondolok itt elsősorban az anyagiakra...

- A társulat helyzete szokásosan rossz.

- Mennyiből gazdálkodtok?

- Évi 40 millióból. A városi közgyűlés döntése alapján a színház adja ezt a pénzt, velük szerződünk.

- Mire elég ez?

- Kevés, nagyon kevés. Legalább a duplájának kellene lennie. Ezt az összeget még Korognai találta ki - valószínűleg nem a jó szándék vezette, mikor ennyiben szabta meg a juttatásunkat. A negyvenmillió arra elég, hogy életben maradjunk, semmi extrát nem biztosít. Szerintem a balett nem kap a rangjának megfelelő juttatást.

- Más támogatóktól tudtok pénzt szerezni?

- Nem sokat. Fura ez az egész - arra kellene pénz, hogy még több legyen... Például arra, hogy legyen egy ember, aki csak a marketingtevékenységgel foglalkozik, aki el tudná adni a társulatot.

- Akkor ezeket az ügyeket ki intézi?

- Senki, intéződnek maguktól. Ha valaki interjút akar velem készíteni, akkor jön és beszélgetünk. De nincs semmi píárunk, csupán abban reménykedhetünk, hogy legalább a műveink okán megkeresnek minket az újságírók. Mindenre ember kellene, és – pénz. Bővíteni kellene az irodát, a táncosállományt, javítani kellene a fizetésüket – mondanom se kell, hogy nincsenek jól megfizetve. És ha belegondolunk, hogy a színház másfél milliárdból gazdálkodik egy évben... Az együttesünk egy évadban tart mondjuk 80 előadást – körülbelül annyit, mint a prózai társulat. Az igaz, hogy ők ezeket a szegedi színház épületében adják, mi pedig máshol, például Kecskeméten vagy Pesten – de ugyanúgy teljesítjük azt a szolgálatot a városnak, amit vállaltunk. Próbálom megértetni a városvezetéssel, hogy azért, mert három éve volt egy rossz döntés, ne arról az alapról kezdjünk tárgyalni. A fejlődéshez több kellene.

- Próbálni hol tudtok?

- Itt, a színházban, ezzel nem is volt semmiféle gond. Bérleti díjat szerencsére már nem kell fizetnünk. Az új igazgatással, Székhelyi Józseffel jó kapcsolatot alakítottunk ki, egy csomó fontos dolog megváltozott. Ha ez az anyagiakban nem is annyira érhető tetten, a kommunikációban, a kapcsolattartásban annál inkább- ez sokkal barátibb lett. Székhelyi nagyon pozitívan áll hozzánk, csak örülni tudunk az ő megválasztásának. A problémákat azonban ez se oldja meg. Ígéretek vannak, hogy 2005 márciusától megnyílik a kamaraszínházunk, lesz egy nagyméretű balett-terem, azaz végre lesz saját próbahelyünk, ami egy táncegyüttesnél elengedhetetlen feltétel. Bár ez az időpont még mindig nagyon távolinak tűnik. Addig szükséghelyzet van.

- Hányan vagytok a társulatban?

- Ezt sose tudom megmondani, például amiatt, hogy nem mindenkinek van állandó szerződése, hanem mondjuk csak egy adott darabra szóló. Körülbelül tizennégy táncos az, aki huzamosabb ideje a csoporthoz tartozik. Két holland lányunk is van, de jövőre szerintem még több külföldit veszünk fel.

- Apropó, külföld –a határon túli utakat ki szervezi?

- Van egy menedzserünk Budapesten, aki a hazai turnékat szervezi, és van egy német, aki a külföldi turnékat bonyolítja.

- Hogy érzed, itthon mennyire ismernek el titeket?

- Jópár éve a társulat a vezető kortárs táncegyüttes Magyarországon, más kérdés, hogy ez a piac kicsit szűkös. Az azért valamit elmond, hogy minden különösebb felhajtás, reklám nélkül is akár Budapesten, akár Szegeden vagy Kecskeméten rendszerint telt ház előtt játszunk.

- A számos díj közül, amit nyertél, vagy nyertetek, melyiket értékeled a legtöbbre?

- Majd a következőt. Mindig a legújabbat. Szeretem a díjakat, hisz azt jelenti, hogy egy kör, egy zsűri, vagy a közönség elismeri a munkánkat. Ez mindig ad egy kis lökést, önbizalmat.

- Mennyi szabadidőd van?

- Panaszkodom mindig, hogy nincs - ami nem is igaz. Igazából másként képzelem el ezt az egészet. Most olyan korszakomat élem, mikor sok alkotóidőre lenne szükségem, ami nálam egyfajta magányt, csendet jelent. Erre most nincs sok időm. Az előkészítő munkák sokkal több energiát igényelnének, kevesebb napi munkát az irodában vagy a balett-teremben - rohanva nem lehet kreatívan gondolkodni. Egyfajta nyomás alatt vagyok, folyamatosan. Évente egyszer elmegyek valahová pihenni, kikapcsolódni, élményekkel feltöltődni; muszáj kizökkennem a napi munkából, és erőt szerezni az elkövetkező hetekre, hónapokra.

- Milyen egy átlagos napod?

- Nincsen átlagos napom, teljesen szanaszét van az életem. Attól függ, hogy van-e próba, vagy kell-e szaladgálni valamilyen ügyben, esetleg az irodában vár rám valami sürgős elintéznivaló. Sokat ülök autóban, hisz rengeteget járok Budapestre vagy Kecskemétre, ami roppant fárasztó. Azt kell mondanom, hogy kaotikus az életem.

- Közeljövőre mit tervezel?

- Októberig elég sűrű a program, mindig jön valami újabb dolog, amivel meg kell küzdeni, felborul a terv, közbejön valami, például valaki lesérül, vagy az egyik táncos most a Megasztárban szerepelt, így ő is kiesett az előadásokból, be kellett tanítani a szerepét másoknak... Januárban bemutattuk Szegeden a Carment, Kecskeméten rendezem a már említett prózai darabot, a szabadtéri játékokon is előadunk - azt is elő kell készíteni alaposan.

- Uóbbiról mit lehet tudni?

- A címe Újvilág - egy nagy táncprodukció lesz az uniós csatlakozás és az 1879. évi nagy árvizet követő újjáépítés 125. évfordulójára, sok élőzenével, és talán egy operaénekessel. Az első felvonásban, melynek helyszíne a Tűz Birodalma, hat ütős fog játszani, a másodikban pedig, a Víz Birodalmában szimfonikus zene szól majd, Dvorak Újvilág című remekműve. Mindezt ötven-hatvan táncossal tervezzük. Lesz vele munka bőven...

2004. március 2.