Fazekas Ágnes

A politika és a bor barátja
Beszélgetés Kovács László politológussal

Kovács László, bár neve megtévesztő lehet, a politikát inkább elméletben műveli, mint gyakorlatban. A szegedi Állami és Jogtudományi Kar egyetemi docense, a politikatudomány kandidátusa tanárként a közszolgálatiságra törekszik az egyetemi oktatásban, magánemberként pedig hozzáértő borbarátot tisztelhetünk benne.

- Hová kötik a gyökerei?

- Az egész családom szentesi ugyan, de később átköltöztünk Hódmezővásárhelyre. Itt végeztem az általános- és a középiskolát is. A Bethlen Gábor Gimnáziumban érettségiztem, méghozzá biológia-kémia tagozaton, ugyanis eleinte még nagymamám biztatására orvosnak készültem, abban a reményben, hogy ha nagy leszek, én fogom őt meggyógyítani. A gimnáziumban aztán több nagyon jó tanár is tanított, s ennek folytán olyannyira megszerettem a magyart és a történelmet, hogy biológia-kémia tagozatos érettségivel jelentkeztem a bölcsészkarra, magyar-történelem szakra, s föl is vettek. Az egyetem után egy évig katonáskodtam, azóta életem nagy részét Szegeden töltöm.

- Család?

- Még egyetemistaként ismerkedtem meg a későbbi feleségemmel, összeházasodtunk, s ez a házasság azóta is tart. Van két nagy gyermekem, a lányom másodéves közgazdász, a fiam pedig harmadéves joghallgató itt, Szegeden.

- Hogy került a képbe a politológia?

- Amikor én egyetemista voltam, a magyar-történelem szakpárosítás olyan volt, s gondolom, máig sem változott sokat, hogy mindkettőt teljes intenzitással csinálni nem lehetett. Külön-külön ez a két szak volt az, ahol a legtöbb vizsga, szakirodalom, elsajátítandó tananyag volt, így aztán, akik ezt a párosítást választották, másod-harmadéves korukban eldöntötték, hogy a kettő közül melyiket tekintik fontosabbnak. Engem persze mindkettő nagyon érdekelt, de a történelem, azon belül is az 1945 utáni korszak, mégis egy kicsit jobban. Azért, hogy ne legyek teljesen hűtlen az irodalomhoz sem, a szakdolgozatomat abból írtam.

- Mégpedig?

- Csetri tanár úrnál, aki megítélésem szerint a szegedi irodalomtörténeti tanszékek egyik legmélyebb tudású, legműveltebb tagja, etalon volt számomra. Másodéves korunkban tartott nekünk először előadást, amiből én egy kukkot sem értettem, s ez az a kurzus, amit az egyetem után szívesen kijártam volna még egyszer, mert akkor már volt annyi ismeretem, műveltségem, hogy sokkal többet megértettem volna belőle. Tehát nála írtam a szakdolgozatomat, méghozzá Vörösmarty drámáiból.

- S mégis inkább politológia?

- A ’45 utáni korszak történelme foglalkoztatott leginkább, s azt mondják, ami a közelmúlt történelme, az még inkább politika. Akkoriban még nemhogy politológia tanszék, de politikatudomány sem nagyon volt Magyarországon, hanem a szociológiával és a közgazdaságtannal együtt a marxista tanszékeken belül lehetett ezt művelni. Mikor bevezették Magyarország második világháború utáni történelmének oktatását, az egyetem is státuszt kapott erre, s a tanszékvezető magához kérette az évfolyam öt legjobb történészét azzal, hogy itt volna álláslehetőség. Ötünk közül háromnak már volt valamilyen állása, így végül ketten maradtunk.

- Azóta ugyanitt dolgozik?

- Igen. 1978-ban végeztem, s a ’80-as évektől kezdődött egy olyan, először csak a tudományos eliten belüli mozgás, mely a politológia vagy politikatudomány elismertetését tűzte ki céljául, ehhez csatlakoztunk mi is. Ennek eredményeképp 1986-87-ben az egykori tudományos szocializmus tanszéket politikaelméleti és jelenkor-történeti tanszéknek nevezték át, s ebből lett közvetlenül a rendszerváltás előtt politológia tanszék.

- Kiket tanít?

- Most csak jogászokat, nappali és levelező tagozaton politológiára, illetve van egy fakultatív tantárgyam, a választáspolitológia, ami egyébként a tudományos kutatási területem is. De hosszú pályafutásom alatt megfordultam már az egyetem minden karán, és a főiskolán is voltam óraadó. Bölcsészeket most azért nem tanítok, mert a kommunikáció szakosoknál egy tantárgyreform keretében a politológia fölkerült elsőről harmadévre, s jövőre fogok hozzájuk visszatérni, mert ekkor lesznek harmadévesek azok, akik már az új rendszer szerint tanulnak. Ezenkívül tanítok még a Budapesti Média Intézetben, de hasonló okok miatt most ott is szüneteltetem az oktatást.

- Nekem, mikor az óráira jártam, az tetszett leginkább, hogy bár politológiát tanultunk, mégsem tudtam eldönteni soha, hogy ön melyik oldalon áll. Ez tudatos, vagy csak nekem nem tűnt föl?

- Ez nagyon tudatos. Én bárhol, bárkinek is kezdek politológiát tanítani, az első órán erre föl is szoktam hívni a figyelmet. Úgy fogom föl az oktatói szerepemet, hogy ez egy közszolgálati funkció. Szerintem akármit is oktat az ember az egyetemen, különösen, ha politológiát, nincs joga arra, hogy a saját politikai ízlésével traktálja a hallgatókat. Ennek nem ott a helye. A velem szemben ülő hallgatók, habár jóval fiatalabbak nálam, mégiscsak felnőtt emberek. Pusztán az a helyzet, hogy én vagyok a katedrán, ők pedig a túloldalon, nem jogosít fel arra, hogy megpróbáljam őket politikai ügyekben befolyásolni, vagy meggyőzni, mivel nekik nincs lehetőségük arra, hogy ugyanebben a keretben elmondhassák a véleményüket. Mármost, abban a meglehetősen megosztott politikai légkörben, ami Magyarországot nemcsak most, hanem az utóbbi tíz-tizenöt évben jellemzi, még inkább törekedni kell erre a közszolgálatiságra. Annyi viszont mindenesetre kiderül az óráimon, hogy a demokráciát politikai értéknek tekintem.

- Említette, hogy szakterülete a választáspolitológia. Mit értsünk ez alatt?

- A fejlett demokratikus országokban, így elsősorban az Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában működő és alkalmazott politikai rendszerekkel, azok típusaival, működésével, politikai hatásával foglalkozunk Fábián György tanár úrral közösen. Együtt írtuk választáspolitológiából kandidátusi disszertációnkat, adtunk ki közösen könyvet, választáspolitológiai szöveggyűjteményt szerkesztettünk, s épp mostanában van a leadási határideje egy újabb kötetünknek, amely az Európai Unió jelenlegi tizenöt tagországának a második világháború utáni parlamenti választásait foglalja magába. Nemrég indult egy másik kutatási programunk is, ami viszont az európai parlamenti választások kérdésével, tehát teljesen aktuális témával foglalkozik.

- Szokott politizálni?

- Attól függ, mit értünk politizálás alatt. Ha azt, hogy a barátaimmal, vagy akár a hallgatóimmal is, órán kívül, beszélgetek politikai kérdésekről, akkor szoktam. De mint szakember, azt tartom, hogy a politikáról való beszélgetés nem azonos a politizálással. Abban az értelemben, hogy vállalnék-e politikai szerepet, nem szoktam.

- Meg sem fordult a fejében soha?

- Már nagyon-nagyon régen nem.

- Tehát volt, hogy mégis?

- Igen, volt egy olyan időszaka az életemnek, amikor úgy gondoltam, hogy erkölcsi kötelességem épp az előbb említett demokratikus politikai rendszer létrejöttét segíteni. Aztán úgy hozta az élet, hogy nem tartom fontosnak a politikában való részvételt.

- Mennyire elégedett a hallgatók felkészültségével?

- Erre a kérdésre nincs jó válasz. Az a hallgatói létszám, ami akkor jellemezte az egyetemet, mikor én elkezdtem tanítani, mára nagyjából megtízszereződött. Tömegével vannak most olyan diákok, akiknek akkoriban meg sem fordult volna a fejükben, hogy jelentkezzenek. Sokféle hallgató, megannyi motivációval és életcéllal jön az egyetemre, ami világjelenség, s ezzel Magyarország egyre inkább idomul a nyugat-európai és az amerikai tendenciához. Ezt én nem tartom rossznak, hiszen középiskolai végzettséggel nem nagyon lehet munkát találni, emellett itt azért mindenkire ragad valami, amitől több lesz. Mindazonáltal vannak olyan hallgatók, akiknek a felkészültségével elégedett vagyok, s olyanok is, akik szerintem siralmas szellemi igénytelenségben élnek.

- A szegedi jogi kar híres rettegett tanárairól. Ön mennyire tartja magát szigorúnak?

- Az attól függ, kit tekintünk szigorúnak? Mert ha a rettegettség abból fakad, hogy valaki, s itt csak elméletben beszélek, pokrócdurva módon bánik a hallgatókkal, megalázó gesztusai, szavai vannak, esetleg egy vizsgaszituáció nem az elsajátított tananyag mennyisége, illetve a sikerül vagy nem tétje miatt jelent stresszt a hallgatónak, hanem az oktató személyisége is nagyban hozzájárul ehhez; ha valaki ezért rettegett, s ebben az értelemben szigorú, akkor én nem tartozom ebbe a körbe. Azt hiszem, én meglehetős empátiával viseltetem a hallgatók iránt. Tudom, hogy milyen egyetemistának lenni, egyrészt, mert én is voltam, másrészt, mert a gyerekeim is azok. Ha viszont azért szigorú valaki, mert szakmailag igényes, ilyen szempontból az vagyok. Persze beszélhetünk szigorúságról az osztályozás terén is. Ami azt illeti, hogy mennyire könnyen buktatok meg embereket, az utóbbi pár évben egyre könnyebben.

- Merthogy egyre többen vannak…

- Igen. Bár statisztikát nem készítek róla, körülbelül tíz százalékot buktatok meg. Könnyebben adok elégtelent annak, akiből kinézem, hogy ha visszajön, akkor jobb lesz. Aki nagyon reménytelennek tűnik számomra, annak inkább beírom a kettest.

- Szoktunk mi találkozni egy egészen más jellegű előadáson is a Hittudományi Főiskola épületében, a címe: A borkultúra fejezetei. Milyen kapcsolat fűzi ide?

- Magához a kurzushoz, vagy inkább a borhoz?

- Kezdjük az utóbbival…

- A bor az én életemben már kisgyerekkorom óta jelen van, ami persze nem azt jelenti, hogy azóta fogyasztom is. A nagypapámnak volt egy kiskertnyi szőlője Szentesen, a Tisza árterén, ahová sokat jártunk együtt, s nagyon jól éreztem ott magam. Nagyapám kedvelte a bort, s mivel ő maga nem termelt, általában Csongrádról szerezte be a készletét. Tizenöt éves korom táján aztán ebéd után mindig megittunk együtt egy pohárkával. Egyetemista koromban persze én is inkább söröztem, mert ez része volt az egyetemi életnek, de gyerekkori élményem később visszatért. A nagybátyám a Balaton-felvidéken bérelt egy kis szőlőterületet, ahol engem a táj, s az emberek életformája is megragadott. Érdekes volt megfigyelni, hogy ugyanazon a területen, belátható látókörön belül, különböző emberek, különböző pincészetekben másfajta, más jellegű borokat tudnak készíteni.

- Hogy lett ebből borkurzus?

- A bor társasági ital, s valahogy megtalálják egymást azok az emberek, akik szeretik kóstolgatni. Így voltunk ezzel mi is, Kiss Attila barátommal, aki a Hittudományi Főiskola Tanulmányi Hivatalának egyik vezetője. Vele kezdtünk el azon gondolkodni, hogy ha ez számunkra ilyen izgalmas, lehet, hogy másoknak is az. Ebből az ötletből született az egyetemi borkurzus, amit kb. harmincan kezdtünk öt évvel ezelőtt, s most már azt hiszem, hetente több alkalmat is lehetne tartani, mégsem jutna bérlet minden érdeklődőnek.

- Ha jól tudom, tagja a Borbarátok Szegedi Társaságának. Mit takar ez az elnevezés?

- Mint ahogy a neve is mutatja, ez egy baráti társaság, ahol nemcsak a bornak, hanem egymásnak is barátai vagyunk. Bár szűk körű, de hivatalosan bejegyzett egyesület, amely 1998. november-december táján alakult. Roppant büszke vagyok rá, mert még egy emléktábla is őrzi a megalakulást a Nyugiban, ahol először leültünk megbeszélni, hogy mit is szeretnénk. A társaság lényege, hogy havonta egyszer összejövünk, s ilyenkor igyekszünk megadni a tartalmát meg a formáját is annak, hogy mi borral foglalkozunk. Van, amikor ugyanabból a fajtából választjuk ki különböző termelők borait, azt megkóstoljuk, megbeszéljük, összehasonlítjuk, máskor meg egy borvidék különböző fajtáival ismerkedünk. Legutóbb például novemberben, Szent Márton nap kapcsán, az újborokat, vagyis 2003-as évjáratot kóstoltuk.

- Melyik a kedvence?

- Nincs ilyen. Bor nagyon sokféle jellegű van. A különböző típusokat különböző alkalmakhoz tudja társítani az ember. Van kedvencem egy nyári délutáni beszélgetéshez, ilyenkor a nem annyira komplex, nem olyan izgalmas, jégbe hűtött fehér bort kedvelem, de ha ételhez választunk bort, az megint más, ha ünnepi alkalomra, az is.

- Fontos az évjárat?

- Még az sem. Kedvelem a friss fehérbort, s a nyolc-tíz éve jól érlelt vöröset, vagy az öt-hat éves chardonnayt is. Mindenivó vagyok, ha úgy tetszik, de ez nem a mennyiségre, hanem a minőségre vonatkozik.

- Hogy áll a szabadidővel?

- Sajnos az előbb említett könyv leadási határideje miatt az utóbbi hónapjaim lidércnyomásosak voltak, s általában este hét-kilenc óra előtt nem kerültem haza. Egyébként, mikor van szabadidőm, nagyon szeretek olvasni, de lehetőleg nem szakmát. Azért szívesen olvasok olyan memoárokat, amelyek politikusok írtak, vagy róluk íródtak, és gyakran olvasok szépirodalmi alkotásokat is, úgyhogy a magyar szakos múlt azért nem múlt el nyomtalanul.

- Van életfilozófiája?

- Ötven évesen nagyon sok mindent nem úgy látok az élet dolgairól, mint tizenöt- húsz évvel ezelőtt. Egy mondatos szentenciákat ne várjon tőlem. Azt fontosnak tartom, hogy ha az ember csinál valamit, azt rendesen csinálja, de ugyanakkor bármit csinál, s bármennyire is az az élete egyik, vagy esetleg egyetlen értelme, azt mindig úgy tegye, hogy egy kicsit ki tudjon mögüle kacsintani. Nem szabad belefeledkeznünk saját dolgaink, esetleg önmagunk fontosságába, s mindig tudni kell egy kis öniróniát belevinni a dolgokba.

2004. március 2.