Búcsú Adrienn

„Az én munkám életfelfogás is”
Katonatisztből lett tánctanár a szegedi társastánc-pedagógus

Móricz Miklós társastánc-pedagógus a tánc rabja. A főiskola alatt szeretett bele kölönleges hobbijába, később versenyeken indult, nyolc évvel ezelőtt pedig tánctanár lett. Szabad perce alig van, magánélete szintúgy. De egész életét a táncra tette fel. Egy kávézóban beszélgetek vele, este hat után, ekkor tudott csak rám időt szakítani. Tegeződünk, hisz több éve ismerjük egymást, de egyébként sem engedné meg, hogy magázzam.

- Katonatiszti főiskolát végeztél. Hogyan kerültél kapcsolatba a tánccal?

- Eleinte valóban nem sok közöm volt hozzá: autószerelői szakközépiskolába, majd vegyipari technikumba jártam. A főiskola után Szegedre osztottak be, ezért költöztem ide. Már a középiskolás éveimet is mindig olyan iskolában töltöttem, ahol alig, vagy egyáltalán nem voltak lányok. A főiskolán szintén. Aztán egyik ottani barátom elújságolta, jár társastáncra, és hogy mennyi ott a lány. Ismerkedni akartam, elmentem én is. Nagyon ügyetlen voltam, senki sem akart velem táncolni. De azt mondtam magamnak, nem lehet, hogy én ezt ne tudjam megcsinálni. 1986-ban kezdtem tehát táncolni, Szolnokon. Balettoztam is. Beleszerettem a táncba. Később egyszerre táncoltam több kezdő tanfolyamon és egy haladón. Aztán még egy felsőhaladót is felvettem melléjük, és a verseny-előkészítőt is elkezdtem.

- Mennyi idő múlva indulhattál versenyen?

- Elég hamar indulhattam volna, de nem volt szerencsém. A tánccal párhuzamosan jártam karatézni is, és véletlenül éppen akkor törtem el a lábam, amikor elkezdődött a versenyre való készülés. Így az az évem kimaradt. ?89. februárjában indulhattam végre az első versenyemen, Mosonmagyaróváron. Standard kategóriában ötödik, latin táncban pedig hatodikak lettünk a partneremmel. Bejutottunk a döntőbe, ami kezdők lévén nagyon jó eredménynek számított. Ezután tartottuk is ezt a szintet. Minden hónapban versenyeztünk, és mindig bent voltunk a döntőben, lettünk első, második helyezettek is.

- Volt-e olyan kimagasló eredményed, amire nagyon büszke vagy?

- Az 1994-es, utolsó versenyem, mielőtt abbahagytam a versenyzést. Ötödik-hatodik helyezést értünk el mindkét kategóriában a párommal, egy B kategóriás országos bajnokságon Szegeden. Úgy, hogy előtte egy hónapig nem gyakoroltunk. A táncpartnerem ugyanis moszkvai lány volt, és hazautazott. Csupán két és fél órát tudtunk próbálni.

- Miért hagytad abba?

- A partnerem az utolsó évben lelépett. Összejött egy klubtársunkkal, akivel először Pestre, majd Amerikába költöztek. Nagyon nehezteltem rá. Lelkileg megviselt a dolog, hiszen vele már olyan szinten voltunk, hogy egyszerűen eljuthattunk volna a legfelső kategóriába. A csúcs előtt kellett így megállnom. Gondoltam persze másik partnerre, keresgéltem is egy darabig. Sajnos egyik szóba jöhető lány sem volt olyan jó, és láttam rajtuk, hogy érzelmileg sosem fektetnének annyit a táncba, mint az előző párom. Ha valaki évekig táncol ugyanazzal a partnerrel, megszokják egymást, megbíznak egymásban. Olyan, mintha együtt élnél vele. Ha családod van, akkor utánuk ő az első. Emberileg is jó kapcsolat kell hogy legyen közöttetek. De volt más baj is: a több éves tánc során tönkrement a térdem és a csípőm. Tisztában voltam vele, hogy a csúcsra már nem fogok soha eljutni. Ezért jelentkeztem a tánctanárképzőbe, úgy éreztem, másnak nincs értelme. ?95 óta tanítok.

- Miből áll manapság egy heted?

- Rengeteg órát vállaltam, egész héten rohangálok Budapest, Szeged, Kiskunfélegyháza között. Emellett most vagyok elsőéves a Juhász Gyula Főiskola levelező egészségtan-tanár szakán is. Pestre is járok, a Táncművészeti Főiskola tanárszakára, ahol két évet csináltam meg, szintén levelezőn.

- Hogy bírod még a tanítást is energiával?

- Azt hiszem, kell hozzá az elhivatottság. De fontos a gyerekek szeretete és a türelem is. Az elején még a kisgyerekektől is féltem. Azóta kialakult bennem, hogyan érdemes velük bánni. Nagy türelem kell hozzá, hogy ha a gyerek valamit harminckétszer megkérdez, te annyiszor elmagyarázd neki. És persze mindegyiküknél más módszer válik be.

- Nagyon jó a kapcsolatod a tanítványaiddal. Mi a titkod?

- Baráti viszonyt alakítok ki velük. Igy érzem jól magam közöttük.
Mindent meg lehet velem beszélni, gyakran rámbízzák magánéleti problémáikat is, és én segítek, ha tudok. Előfordult, hogy egyik-másikuk szülei megköszönték, hogy ilyen jó gyereket neveltem a fiukból, lányukból. Persze, akadnak szélsőségek, akikkel kapcsolatban vannak rossz tapasztalataim. Szerencsére ez a ritkább. A félegyházi állandó csoportom például remek kis csapat, olyan, amire talán már öt éve vártam. Összetartóak, ügyesek, több helyre is hívják őket fellépni.

- A társastáncot művelő fiatalokról általában két nézet alakul ki: egyrészt csodálják őket a többiek, de van egy réteg, aki - talán irigységből, talán csak egyszerű bunkóságból - gyakran kigúnyolja, kinézi őket.

- Ez az élet több területén is így van, nemcsak a táncnál. Aki az átlagnál jobb valamilyen téren, azt egyesek úgy értékelik, hogy különc. Nem tudják elviselni, hogy jobb, mint ők. Talán kisebbségi érzésük van tőle.

- Vált már valaki a kezed alatt versenytáncossá?

- Igen, több táncospárt tudnék említeni, kettőt-hármat Félegyházáról is. Én már nem leszek a csúcson, a hajtást sem bírnám, viszont bárkit meg tudok tanítani C osztályos szintig. Onnantól már fizikai állóképesség és pénztárca kérdése is, hogy ki meddig jut.

- Egyedül élsz. Pedig biztosan lett volna már lehetőséged házasodni, rengeteg emberrel találkozol.

- Sokat gondolkodom ezen. Én olyan nőt szeretnék, akivel úgy állhatok az oltár elé, hogy az a dolog életre szóló legyen. Ilyennel még nem találkoztam. Lehet, hogyha egy átlagember életét élném, ez már bekövetkezett volna. De a munkatempóm, az életstílusom teljesen más, mint egy átlagemberé. Nekem a munkám szórakozás és életfelfogás is, azt csinálom, amit legjobban szeretek a világon. Nem sajnálom rá az időt, de sajnos ezzel együtt jár, hogy magánéleti kapcsolataim nullára redukálódtak. A társalgásom egy nővel mindig annál a kérdésnél válik problémássá, hogy mikor találkozzunk? Egy hétvégi kapcsolat talán működne velem, de azt ki viseli el?

- Nem hiányzik a család, a gyerek?

- Nem kifejezetten. Sőt, biztos vagyok benne, hogy ha a feleségem nem egy versenytáncos, vagy legalább valamilyen szintű táncos lenne, hanem egy ?hétköznapibb? foglalkozású nő, aki este hatkor már várna otthon, biztosan nem tartana ki mellettem. Számomra lételem, hogy emberek közt legyek, táncoljak. Másrészt mivel fiatalok közt vagyok egész héten, a saját gyermekem talán nem kaphatna belőlem annyit, amennyit kellene.

- Problémát jelent egy kapcsolatban, ha az egyik fél számára a tánc létfontosságú dolog, míg a másiknak egyáltalán nem számít?

- Nem feltétlenül, de az biztos, hogy minél magasabb kategóriában táncolt az ember, illetve minél magasabb szinten hagyta abba, annál nehezebb párt találni a kívülállók közül.

- Kárpótolnak a tanítványaid?

- Teljes mértékben. Különösen azok, akiket már régóta tanítok. Féltem őket, mintha saját gyerekeim lennének. A lányok esetében például minden közelükbe férkőző fiúnak a lelkére kötöm: nehogy valami bajuk essen mellettük. Már azért is haragszom, ha csak megbántják őket valamivel.

- A nyarat is velük töltöd.

- A szünidőben tánctáborokat szervezek, többnyire a Balaton partján. Mindig jól érezzük magunkat. A tábor fontos, mert még jobban összehozza a társaságot.

- Mik a terveid a jövőre nézve?

- Pár év múlva talán már el tudnék képzelni egy családot. Hogy hol, azt még nem tudom, mert egy másik országba is szívesen elmennék. Nem kötődöm igazán egyik városhoz sem.

- Meddig szeretnél még tanítani?

- Őszíntén? Száz évig.

2003. február 27.