Sarnyai Tibor

„Nem árt, ha egy újságíró
néha igazat is mond”
Olajos Csongor önéletrajzai

Olajos Csongor az MTV Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, illetve a Szegedi Egyetem kommunikáció szakának tanára. „Alapíttatott: 1896” című riportfilmje elnyerte a MAFILM igen rangos elismerését, a MAFILM-díjat, ezen kívül kétszer kapott munkájáért televíziós Nívó-díjat. 1975 óta a MÚOSZ tagja. Vérbeli, sokat tapasztalt televíziós újságíró. Mielőtt elkezdenénk a beszélgetést, körbevezet lakásában, ahol természetesen egy nagyképernyős televízió, életének különböző emléktárgyai, illetve Kass János és Macskássy Izolda alkotásai fogadnak. Végül leülünk az asztal mellé, és éppen fel is tenném neki az első kérdésem, amikor belefog a mesélésbe:

– Ha javasolhatom – bár a világért sem kívánom befolyásolni a munkában –, kezdjük az érettségi tablóképemmel. Szokás volt ugyanis a pannonhalmi bencés apátságban, hogy minden végzett diák képe mellé ráteszik a tablóra a tanuló választott foglalkozását jelző táblácskát is. Láthatja, az én képem mellett egy mikrofon van, hiszen mindig is sportriporter akartam lenni. Már tanárkodtam, amikor a győri rádió külsős munkatársat keresett. Jelentkeztem, meghallgattak, és a stúdióvezető úgy döntött, hogy szeretne velem beszélgetni. Első kérdése az volt persze, hogy miért akarok rádiós lenni. Azt feleltem, hogy én már nagyon régóta, gyerekkorom óta… A stúdióvezető itt közbevágott: jaj, hát maga is ezzel jön, én magától többet vártam. Valami eredeti nem jut eszébe? Erre én kértem húszpercnyi időt. Ő csak nézett, azt hitte, megőrültem. Én pedig hazarohantam, leakasztottam a falról a tablónkat, visszamentem, és odaadtam neki, hogy tessék ezt megnézni, itt a bizonyíték. Erre azt mondta, bocsássak meg, hogy mindenféle csúnyákat mondott az előbb, hiszen nem árt, ha egy újságíró néha igazat is mond. Ez a tablókép tehát azért fontos, mert rajta van, hogy én mi szerettem volna lenni mindig, és végül is ez az, ami miatt a győri rádió külsős munkatársa lehettem.

– Valóban itt is kezdhetnénk, tanár úr, de kezdjük talán inkább így: ugye nem volt túlságosan komilfó az ötvenes években a bencéseknél érettségizni?

– Nagyon sokan szoktak arra hivatkozni, hogy sajnos én nem lehettem az, aki akartam, mert egyházi gimnáziumban végeztem. Ilyenkor az illetőknek igazuk is van, meg nem is. Például nekem nem csak ez volt a hátrányom, hanem az is, hogy az apám, dr. Olajos József iszonyúan rossz káder volt. Ugyanis főszolgabíró volt a háború előtt Muraszombaton. A háborúban jugoszláv partizánfogságba került. Végig ott maradt a fogságban, ahonnan csak a rabok huszonöt százaléka tért vissza. A szentgotthárdi kaszagyári munkások – mert aztán odavitték Muraszombatról – írtak végül tiltakozó levelet a szovjet városparancsnoknak, hogy ez egy rendes ember, engedjék ki – hiába. A háború után igazolták, 1949-ben pedig szabályosan nyugdíjazták. 1950-ben azonban megvonták ezt a nyugdíjat, ott állt jogászként hatvanegy éves korában mindenféle jövedelem nélkül, végül portás és éjjeliőrként dolgozott. 1956-ban a munkástanács elnökének választották Celldömökön. Ő egy borzasztóan békés, nyugodt természetű ember volt, „egypöngős” szolgabírónak hívták, mert egy pengőnél többre senkit sem büntetett meg. Azt mondták a munkások: itt van egy rendes ember, válasszuk meg, aztán nyugdíjazzuk, kap végre lakást – mert egy mosókonyhában laktak a szüleim, míg én Pannonhalmán voltam. 1957-ben az apámat elvitték őrizetes táborba Tökölre, a szombathelyi fegyházból szabadult 1957. december 23-án, és kapott egy papírt, hogy semmiféle ellenforradalmi cselekményt nem követett el. Egy olyan ember volt tehát, akit állandóan igazoltak, hogy semmi rosszat nem tett, viszont mindenütt becsukták. Evidens, hogy ilyen előzmények után felmerül a kérdés: akkoriban hogyan kerülhetett be egy ilyen ember fia a rádióba? Amikor azonban én felvételiztem, már nem pályakezdő voltam. Nem akartam erről beszélni, de ha már rákérdezett, elmondom:

Engem nem vettek fel sehová érettségi után, még fényképész-technikusnak sem. Elmentem Ajkára, a Timföld és Alumíniumgyár kohójába hőtechnikai-műszerész ipari tanulónak. Kitanultam a szakmát, majd a Győri Öntöde és Kovácsoló Gyárban helyezkedtem el. Azért itt, mert a szüleim időközben Győrbe költöztek. A gyárban találkoztam egy barátommal, aki megkérdezte: Csongor, nem akarsz te tanítani? Kiderült, hogy van az apjának egy kedves barátja, a kapuvári járás művelődési osztályának vezetője, kántortanító volt annak idején, és megígérte neki, hogy elhelyezi képesítés nélküli tanítóként. Így került a barátom Kistölgyfamajorba. Mielőtt elment, megfogadta, hogy keresnek nekem is helyet. Elmentem hát Kapuvárra én is, szimpatikusnak vélt az osztályvezető, azt mondta, rendben van, magát pedig Osli községbe fogom kihelyezni tanítónak, oroszt fog oktatni. Oroszt? – kérdeztem vissza. Hisz abból voltam a legrosszabb a suliban! Azt felelte, oroszt vagy semmi mást. Így hát elmentem oroszt tanítani Osliba, ahova – mint azt megtudtam – úgy sikerült bekerülnöm, hogy akit kijelöltek előttem, egy jó káder gyereke, megbukott az érettségin. Csupa véletlen és szerencse. Osliban, egy picike kis határ menti falucskában tanítottam hát, de arra gondoltam, jó lenne Győrhöz közelebb kerülni, ezért elmentem a győri járási művelődési osztály vezetőjéhez, mivel megjelent egy hirdetés, hogy képesítés nélküli pedagógusokat keresnek. Én akkor már egy évet elvégeztem Pécsett a tanárképzőn magyar-orosz szakon, ennyi előnyöm volt a többiekkel szemben, tehát kértem, hogy alkalmazzanak engem a győri járásban. Az osztályvezető bekérte az életrajzomat – megjegyzem, hogy én sosem tagadtam le semmit –, és közölte velem, hogy miután átnézték a papírjaimat, semmiféle káderfejlesztési tervük velem kapcsolatban nincs.

Magyarul mondva: menjek a francba. Ezek után írtam egy levelet a féltestvéremnek – nálam tizenkilenc évvel idősebb, akkor vegyészmérnökként New York mellett dolgozott –, hogy nem tudna-e nekem segíteni abban, hogy a győri járásban dolgozhassam. Rövid időn belül hívatott Paradzsik elvtárs, a járási művelődési osztály vezetője, és azt mondta, hogy a klerikális reakció mindenhová befúrja magát, el fogom magát helyezni a járásban. Történt pedig, hogy a bátyám írt a legjobb barátjának, akit Polinszky Károlynak hívtak, és akivel együtt tanított a veszprémi vegyipari egyetemen, hogy nem tudna-e rajtam segíteni. Tudott, mert akkor éppen művelődési miniszter volt Magyarországon. Azon röhögtek Győrben, hogy engem Amerikából helyeztek át az egyik járásból a másikba.

– Tehát a mikrofon helyett a tanítói pálcát kellett volna rajzolnia Jankovics Marcellnak a bencés tablóra?

– Azt azért nem, de az igaz, hogy engem még Osliból felvettek a pécsi tanárképző főiskolára, levelező hallgatónak. De még hogy ezt is cifrázzam: mivel minket Pannonhalmán bölcseletből és filozófiából jól felkészítettek, amikor végeztem, felkértek, hogy maradjak a főiskolán tanítani. De persze én nem maradtam, hiszen sportriporter akartam lenni. Amikor aztán a rádiós hirdetésre jelentkeztem, már mint egy tanárembert vizsgáltak, és – mivel akkoriban tanár osztályidegen emberből nemigen lett – sikerült bekerülnöm a győri rádióba külsősnek. Az első adandó alkalommal Horváth Ottó stúdióvezető belsős munkatársnak javasolt, de nem vettek fel, mert…, de ezt a hitelesség kedvéért inkább mondja el helyettem Takáts Árpád, akivel együtt sportoztunk, és aki írt erről egy könyvet.

Interjúalanyom hirtelen feláll, átsiet a másik szobába, majd visszatér egy könyvvel. Kicsit keresgél benne, aztán folytatja:

– Ő írja ezt erről: „Hamarosan újabb segítségek érkeztek. Előbb Olajos Csongor mint földim és tanár barátom ajánlotta fel szolgálatait. Szerette a sportot, főleg a focit, és bámulatos gyorsasággal belejött a riporteri munkába. Mi több: néhány hét múlva szerkesztett és élőzött. Attól fogva már hárman sportoltunk a győri hullámhosszon, sőt megtoldottuk a műsorunkat egy vasárnap esti félórával is, Sporthírmondó címmel. Érthetetlen, és ma sem tudom felfogni, miért kosarazta ki Olajos Csongort, a kitűnő utánpótlást jelentő, háromdiplomás – na, ez nem igaz, a három – tanárt, amikor belsős minősítésért folyamodott. Tessék megfogódzkodni: a bencéseknél érettségizett, ez volt a bűne.

Jellemző az akkori szemellenzősségre, emiatt nem kerülhetett a rádióhoz. A tévénél nem csináltak ügyet belőle, Matuz Józsefné elszipkázta a Híradóhoz, észak-dunántúli tudósító lett, belsős státusszal, ma is tévézik Szegeden, a körzeti stúdiónál.” Így kerültem a hát a tévéhez, győri tudósítónak. Az „elszipkázás” úgy történt, hogy az akkor alakuló körzeti stúdiókhoz hasonlóan Győrben is tudósítókat keresett a tévé. A feltétel az volt, hogy a felveendő harminc évnél ne legyen idősebb, fiú legyen, tudjon rendesen beszélni, és egy fokkal legyen szebb, mint az ördög. A könnyűnek tűnő feltételek ellenére egyetlen belsős rádióst sem találtak alkalmasnak a feladatra. A nagy, féléves verseny végére Cserhalmi Imre, a Népszabadság tudósítója és én maradtam meg az állásra. Kilenc próbariport után értesítettek, hogy 1974. március 15-től státuszba vesznek. Ezt elújságoltam Horváth Ottó stúdióvezetőnek, aki ez után felhívta Gerencsér Ferenc elvtársat – aki megakadályozta, hogy rádiós legyek –, és elpanaszolta neki, hogy a tévé elvitte a munkatársát. Gerencsér elvtárs erre átszólt Matuz elvtársnőnek, hogy nézze meg jobban, ki az, akit felvett. Matuzné erre bekérette az önéletrajzomat, amelyben minden benne volt, aztán azt mondta, hogy ez egy őrült, ez semmit nem tagad le, én ezt azért is felveszem. Tehát státuszba kerültem. A Híradónál egy nagyon jó csapat jött össze, ott dolgozott például Ipper Pali, Varga József, Pálfy József; fiatal pályakezdőként Baló György, Pálfy G. István, Murányi László, Moldoványi Ákos, Tóth Károly és Bayer Ica.

– Azt azonban még mindig nem tudom, hogy mi vonzotta az újságírás felé.

– Néhány évvel ezelőtt Ópusztaszeren, amikor a Magyar Örökség Díjakat adták át, többek között Deák „Bamba”, azaz Deák Ferenc is posztumusz díjat kapott, amit Szepesi György vett át. Akkor én dolgoztam ott, és abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy vele is én készíthettem beszélgetést. Akkor mondtam el neki, hogy Gyuri bátyám, te vagy az oka annak, hogy én ezen a pályán vagyok, mert mindig te voltál a példaképem. Én gyakorlatilag egy Szepesi-rajongó és egy sportrajongó vagyok. Én nem újságíró, hanem sportriporter akartam lenni mindig. A sporton kívül a rádióban csak beszélgetős műsorokat készítettem. A tévéhez is úgy kerültem, hogy nem adtak státus a rádiónál. Ha felvettek volna oda, én még mindig rádióznék. Ötéves híradós pályafutásom alatt rengeteg kritikát kaptam, hogy nem foglalkozom eleget a politikával, hogy apolitikus riporter vagyok. Valójában fura dolog, hogy én most is híradót szerkesztek. Azonban a szegedi stúdió híradóira jellemző, hogy itt szerepel a legkevesebb politikus, azaz ezek a legkevésbé pártos híradók az országban. Általában jelenségeket, eseményeket tükrözünk. Az elvünk: családom, pénztárcám, állásom, egzisztenciám, egészségem – ez érdekli az embereket leginkább. Nálunk ezek vannak a középpontban.

– Ezt a koncepciót ön alakította ki, vagy mesterektől leste el?

– Bán János az, aki nekem ebben a példaképem volt. A fenti elv az ő elve volt, mellyel én maximálisan egyetértek. De még egy érdekes dolog, hogy ezt az apolitikus vonalat folytassam: hárman voltunk hosszú-hosszú ideig riporterek Szegeden. Király Zoli, Zelényi Zoli, meg én. Közöttünk szakosodás indult meg: Király Zoli érdeklődött a belpolitika iránt, Zelényi Zoli a gazdaságot választotta, és én – hála istennek – megkaptam a kultúrát. Akkoriban évente akár egy tucat riportfilmet is forgathatott az ember, így a filmeken keresztül elmondhatta a véleményét, a gondolatait, érzéseit. Ez a mai kollegáknak nem adatik meg, sajnos. De én közvetíthettem a Csongrád megyei Úttörőolimpiát, vagy riporterkedtem a Szegvári vezette Önök kértékben. Így a huszonvalahány év alatt én mindig a széppel foglalkozhattam, dokumentum- és portréfilmekkel, színházi közvetítésekkel.

– Ennek ellenére mégis belekerült a „sűrű” politikába 1999 és 2001 között.

– Igen… Elődömtől, Bubryák Istvántól mindig megkérdezték: ugye téged leváltottak? Azt válaszolta: igen, de ehhez Csongornak semmi köze. Van ilyen rendes ember is, akit leváltanak, és maga védi meg az utódját. Tudniillik az történt, hogy Szabó László Zsolt tévéelnök elhatározta, hogy valamennyi körzeti stúdióvezetőt, kivétel nélkül, automatikusan eltávolít. Adva volt két lehetőség: vagy engem mint a stúdió legidősebb, legtapasztaltabb riporterét neveznek ki, vagy hoznak „idegenből” valakit mást. Ezt velem közölték is. Mielőtt feleltem volna, beszéltem az elődömmel. Ő is azt mondta, hogy el kell vállalni. Érzésem szerint ezzel különösebb gond nincsen, engem nem a politika választott oda. Hogy én politika miatt kerültem el onnan, az kétségtelen tény, bár nem kellett volna ebből politikai ügyet kreálni: fél évig nem kaptak az emberek fizetést. Azt tudni kell, hogy a körzeti stúdió nem önálló gazdasági egység, tehát mi ezt nem tudtuk befolyásolni.

Amikor tüntettek, nem ellenem tették ezt, hanem a magyar televízió vezetői ellen. Akik az utcára vonultak, nem politika ellen tiltakoztak. A dolog akkor lett politika, amikor ellenzéki pártok jelentek meg a rendezvényen. Azt hiszem, hogy a fiúk nem gondolták ezt végig. Nem ők keresték tehát a politikát, az keveredett hozzájuk. Én végig együtt éreztem velük – rosszul hangzik ez egy vezetőtől, akinek fizetnie kellett volna, de hát erre nem volt lehetőségem –, viszont nem értettem egyet azzal, hogy az utcára vitték a problémát. A munkahelyi belső gondokat nem tartom helyesnek utcára vinni, akármilyen is a munkahely. Végül aztán harapófogóba kerültem, hiszen egyik fél megelégedésére sem tudtam nyilatkozni: a tévének azt mondtam, hogy abszolút helytelen, hogy nem adnak pénzt, az embereknek pedig azt, hogy nem értek egyet azzal, hogy kimennek az utcára. Ezek után tudtam, hogy az utcára menőknek viselniük kell a következményeket, tudtam, hogy megtorló intézkedések lesznek. De mindannyian barátaim, kollegáim, tanítványaim voltak. Úgy éreztem, hogy én ezt nem vállalhatom. Ezt így megírtam Szabó László Zsoltnak. Ezek után megváltunk egymástól.

– Kanyarodjunk vissza a múltba. A Híradónál tartottunk. Hogyan került végül Szegedre Győrből?

– Ennek roppant prózai oka van. Tízévi házasság után elváltunk a feleségemmel. Egy szövetkezeti lakásban laktunk, pénzt félretenni sohasem tudtam, feleségem is kis fizetésű pedagógus volt. Így a válás után keresni kellett egy megoldást, hogy ne lakjunk tovább együtt mint elvált házaspár. Szereznem kellett egy lakást, nem pénzért. A Magyar Televízió felajánlotta, hogy jöjjek Pécsre vagy Szegedre, itt tudnak szolgálati lakást adni. Miután én Pécset nagyon szerettem és ismertem, mert ott végeztem a főiskolát és ott szereltem le a katonaságtól, ezért az ismeretlen Szegedet választottam. Úgy jöttem a szegedi stúdióhoz riporternek, hogy előtte csak egyszer voltam Szegeden.

– Nem bánta meg soha? Pécs azért mégis másfajta város.

– Megbánni nem bántam meg soha, de nosztalgiát érzek a Dunántúl iránt. Én azzal a titkolt szándékkal jöttem ide, hogy három éven belül visszamegyek Győrbe, ahol a körzeti stúdió biztosan meg fog alakulni. Nos, ott a mai napig nincs körzeti stúdió. Egyszer, a nyolcvanas évek közepén megkértek engem, hogy legyek a Veszprémi Városi Televízió vezetője. Felmondtam hát Szegeden, elmentem Veszprémbe, előtte kidolgoztam egy műsortervet, és nagyon örültem. Már az első nap értesítettek, hogy a Belügyminisztérium javasolt a munkáltatómnak egy stúdióvezetőt. Az illető jó káder volt, így – mivel az állást már betöltöttem – a szaktanácsadómként kellett volna foglalkoztatni. Felismertem, hogy ebből kötél lesz valamikor, ezért felhívtam a televízió személyzeti osztályát, hogy nem lehetne-e a felmondást visszacsinálni. Azt mondták, de igen, így egy nap veszprémi stúdióvezetőség után visszajöttem Szegedre. Ennyi volt az én eltévelyedésem ez alatt az idő alatt.

– Amikor nem televíziózik, mivel foglalkozik?

– Én majdnem egy hobbi nélküli ember vagyok, engem a szakmámon kívül csak nagyon kevés dolog érdekel. Nem horgászom, csak egy kártyajátékot tudok: tarokkozni, ami nem egy szokványos kártyajáték, nem gyűjtök bélyegeket, és a többi. Amit a színházon és a szépirodalmon kívül nagyon szeretek: utazni. Nagyon sokat köszönhetek a televíziónak, mert általa – igaz, hogy egy kicsit trükkösen –, de sokfelé eljutottunk. A szegedi stúdió sohasem volt arról híres, hogy sokat utaztatja embereit. Győri híradós koromban is öt év alatt csak egyszer sikerült külföldre eljutni, akkor is Moszkvába. Győrből csak oda mehettünk, hiszen a közeli Bécsbe a pestieket küldték. Moszkvában akkor a Madách és a Thália színház vendégszerepelt, erről készítettünk filmet, Budapest köszönti Moszkvát címmel. Gálvölgyi Jancsival, éppen mikor találkoztunk – egy évtizede körülbelül –, arról beszéltünk, honnan ismerjük egymást. Hopplá, hát Moszkvából! – mert ott találkoztunk először.

Hogyan utaztunk mégis? Egy trükköt eszeltünk ki. Az ötletadó az orosházi madrigálkórus volt, mert megkerestek, hogy mennek Finnországba, és nem lehetne-e erről filmet készíteni. Kitaláltam, hogy ha egy operatőrt meg egy kamerát kapok, akkor mi hárman kimegyünk Finnországba oly módon, hogy minket ráírnak a madrigálkórus névsorára. Úgy mentünk mint kórustagok, ott szálltunk meg, ahol ők, ott étkeztünk, ahol ők, s ahol felléptek, mi filmeztünk. Az MTV kapott ingyen egy filmet, a kórus kapott a fellépéseiről egy kópiát, mi pedig utaztunk. Ez mindenkinek nagyon jó volt. Így utaztunk tehát Fodor Dezső operatőr barátommal madrigálkórus-tagként Finnországba, a József Attila Tudományegyetem Énekkarának tagjaként voltunk Balogh László kollegámmal Németországban és Belgiumban, a DÉLÉP Napsugár Táncegyüttes tagjaként Balázs Ivánnal Dél-Franciaországba utaztunk, a Weiner Kamarazenekar tagjaként Fodor Dezsővel Svájcba. Aztán később lett más mód is az utazásra. Amikor például posztumusz portréfilmet készítettünk a kiváló békéscsabai könyvkiadóról, Tevan Andorról, akkor sikerült kijutni New Yorkba, hiszen a kiadó fia, Gabriel Tevan ott űzi ezt az ipart. A szegedi stúdió pedig legtöbbször Odesszába, Szeged testvérvárosába küldött ki, kétszer is elutazhattam oda. Ezen kívül nagyon szeretem Kréta szigetét, ott civilben voltam, ahogy nemrégiben Jordániában is.

– Említette, hogy elvált. De azért ugye van trónörökös?

– Örülök, hogy beszélhetek erről. A múlt héten kaptam meg ugyanis azt az SMS-t, ami most a legkedvesebb számomra. Az üzenetben három szó állt: dr. Olajos Csaba, azaz a fiam pénteken az utolsó vizsgáját is letette a Pázmány Péter Tudományegyetemen, így végzett jogász. Apám is az volt, én szerettem volna az lenni, most a fiam folytatja a családi hagyományt úgy, hogy párhuzamosan a bölcsészkaron is végzett. Csaba magyartanár és jogász. Így végül a fiam lett az, ami én szerettem volna lenni.

– Mármint azon kívül, hogy Szepesi György.

– (Nevet.) Igen, mármint azon kívül.

– A Pázmányról, illetve a falon lévő feszületről jut eszembe: hívő ember ön?

– Igen, az vagyok, noha nem gyakorló vallásos, azaz a formai részével nem büszkélkedhetem. Azonban sosem szerettem, ha azzal kérkedtek egyesek, hogy már tíz éve nem voltak templomban. Ők nagyon sok széptől esnek el emiatt, már csak művészettörténeti értelemben is. Nálam sajnos visszaütött az egyházi gimnázium neveltetése, hiszen nekünk kötelező volt a vallás formai elemeit gyakorolni, így onnan kiszabadulva abbahagytam a szertartásokat. Persze az ottani szellem és kultúra hatása alól még ma sem vonhatom ki magam. A feleségem szerette volna, ha a fiam is egyházi gimnáziumba jár, de ezt én megakadályoztam. Az én időmben szinte csak az egyházi gimnáziumok voltak jó gimnáziumok. Ma már ez nem igaz, mert igen sok kiváló világi iskola van. Az is egy pluszt jelentett akkor az egyházi iskolának, hogy lehetett hitéletet élni benne. Ma a vallást sem üldözik már, mindenki szabadon gyakorolhatja a hitét, ezt az előnyét is elvesztette hát a bencés iskola.

– Kirepült tehát az utód, elszaladtak az évek. De ugye akadnak még tervek a tarsolyában?

– Épp a napokban történt, hogy kint dohányoztam az egyetem előtt a tanítványaimmal, amikor az egyik kislány azt mondja, hogy rólam beszéltek az apjával. Kérdem, mit mondott rólam a kedves papa. Apa szerint ön nagyon jó riporter volt – feleli a lány. Mondom neki: kedvesem, hát én még élek!

2003. március 12.