Hraskó István

Akit a félhold rabul ejtett
Dr. Papp Sándor mesél törökökről, hivatásról, családról

Eddig még nem beszéltem olyan történész szakossal, aki, ha Papp Sándorra terelődött a szó, legalább annyit ne jegyzett volna meg róla, hogy "jó fej". De egyébként is sokan dicsérik. És nemcsak azért, mert a vizsgákon nem egy "vérengző" típus. Szeretik többek között azért is, mert nyugodt és türelmes. Rohanó világunkban azért ez se kis teljesítmény.

Papp tanár úr jelenleg az Újkori Magyar Történeti Tanszéken tanít, immár hatodik éve. "Legendák" terjengenek róla. Állítólag Törökországba szokott utazni. Azt is beszélik, hogy állandóan kutat. És hogy nem is olyan régóta apának is mondhatja magát. Hogy valóban igazak-e ezek a "mendemondák"? Íme, a lepel lehull...!

- Tanár úr, hol született, milyen volt a gyerekkora?

- Gyomán születtem, ezen a Körös-parti kis településen. Ugyan Endrődön laktunk, de Gyomára vitték édesanyámat, így ott szült meg engem. Endrődön jártam általános iskolába, Gyomán pedig gimnáziumba, úgyhogy tizennyolc-tizenkilenc éves koromig minden odakötött. Nem is gondoltam soha, hogy egyszer talán el fogok onnan kerülni. Még akkor se jutott ez eszembe, mikor felvételiztem. Azt terveztem, hogy majd visszamegyek tanítani. Családunk földhöz való kötődése igen erős. Édesapám, aki lassan már húsz éve nyugdíjas, mezőgazdasággal foglalkozott. Volt egy kis földünk, ahol állatokat is tartottunk, disznót, baromfit.

Nyaranta szénagyűjtésben, kaszálásban és ehhez hasonló dolgokban vettem részt, és szerettem is ezt csinálni. Szintén Endrődhöz köthető a vonzódásom a lovak iránt. Egészen kis koromtól kezdve rajongok értük, "természetesen" lovagoltam is. És persze meg kell említenem még egy nem múló szerelmem, a Köröst is: mind a mai napig egyfajta szertartás, amikor nyáron otthon vagyunk, hogy lemegyek a Kisszabónak nevezett Körös-parti részre, és annyit úszok, amennyit csak bírok. Már alig vagyunk páran, akik odajárunk fürdeni, mindenki más a kiépített strandokat látogatja - de nekem akkor is ez a legkedvesebb hely.

- A történelem iránti érdeklődését kitől örökölte? Volt-e a családban valaki, akitől megkapta a "kezdő lökést"?

- Édesapám 1944-ben érettségizett le. Mivel a világháború után következő politikai rezsim számára a család nem volt túlságosan kedvelt, így továbbtanulására már nem volt lehetőség. Édesanyám tizennyolc évvel fiatalabb nála, 1942-es születésű; egyébként ő is mezőgazdasági technikumot végzett, azaz neki sem volt különösebb történeti érdeklődése.

A kiindulópont nagymamám, aki Erdélyből, Borosjenőről származott. 1919-ben együtt menekültek Budapest irányába a román csapatok elől nagyapámmal, aki Borosjenőn a csendőrőrs parancsnoka volt. Soltvadkertig jutottak; aztán ahogy vonultak vissza a román csapatok, mentek ők is visszafelé. Mikor aztán Trianonban meghúzták a határokat, nem vándoroltak tovább, hanem ott maradtak Endrődön. Nagymamám soha nem tudta megszokni ezt a helyet és ezt a helyzetet, mindig Borosjenőről, a régi házról, a régi világról, dédnagyapám birtokáról, malmáról, sütődéjéről mesélt, a kirándulásokról a gőzhajókkal az Al-Dunán, melyeken még kislányként vett részt. Beszélt az érdekes román-magyar együttélésről is, még a monarchia időszakában. Felidézte az erdélyi negyvennyolcas megemlékezéseket, ugyanis Borosjenőn volt eltemetve az egyik 1849-ben kivégzett tábornok, és hatalmas ünnepségeket rendeztek ott mindig, 48-as öreg honvéd bácsik tartottak emlékbeszédeket. Egy kultúrvilágban nevelkedett föl, ahol az olvasás, a könyv szeretete, egyáltalán, a történelem és az irodalom iránt érdeklődés természetes volt. És ez átragadt rám. Amikor kisfiú voltam, és betegen feküdtem otthon, ami azért jónéhányszor előfordult, akkor azokat a régi könyveket lapozgattam, amiket nagymamának sikerült otthonról magával hoznia, vagy jóakaró ismerősök csempésztek át a határon. De emellett forgattam a Tolnai Világ Lapjának bekötött példányait is az első világháború időszakából, vagy olvastam színes leírásokat Ferenc József haláláról, IV. Károly megkoronázásáról.

Időnként az 1910-es évek híreivel jobban tisztában voltam, mint az akkori viszonyokkal. Ezek a dolgok nagyon megfogtak, meg azok a régi "mesék" is, amiket nagymamámtól, meg az öregektől hallottam: tizenkilencet, román megszállást, háborús eseményeket. Mindig ültem az idős bácsik mellett, akik megjárták Isonzót és Piavét, és hallgattam a történeteket, hogy mi mindenen mentek keresztül. Ezek az élmények nagyon meghatározóak voltak életem akkori szakaszában, és azt hiszem, most is érződnek rajtam.

- A török kor tehát ekkor még nem vonzotta annyira?

- Nem, ekkor még leginkább az első és a második világháború történetének tanulmányozása kötött le. Eleinte - hogy is mondjam- romantikus érdeklődésű voltam. Nagyon izgatott például a hajózás, hisz ne feledjük, Magyarországnak azért régen volt tengerpartja is. Szívesen olvastam Francis Drake-ről, meg Nelson admirálisról, az Újvilág felfedezéséről; Kolombusz hajónaplója is nagyon megfogott. Aztán úgy tizenöt éves koromtól kezdve nagyon megkapott a magyar őstörténet. A rajongás egészen sokáig eltartott, hisz még a főiskolai években is ez volt számomra az egyik legérdekfeszítőbb téma. Egyik tanáromnál, Szegfű Lászlónál készítettem egy szemináriumi dolgozatot, amit négy órán keresztül vitattunk. Nagy örömet jelentett ez nekem, azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni. A Juhász Gyula Főiskola mellett, ahol a magyar és a történelem szak óráit látogattam, hamarosan elkezdtem járni altajisztika szakra is, immár az egyetemen belül, aztán harmadévben áthallgatóként történelem szakra is bekerültem a JATE-ra.

Ekkoriban kezdett el igazán érdekelni a török kor. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy fél évig tanulmányúton voltam Törökországban, az izmiri Égei Egyetemen, és akkor valahogy elvarázsolt az oszmán világ, és az az ezernyi kapcsolat, ami Erdély, Magyarország és a törökök között létezett a 16-17. században. Abban, hogy erre a területre tévedtem - ezt egyébként egyáltalán nem bántam meg- rendkívül nagy szerepe van örök tanáromnak, Ivanics Máriának, aki elkezdett velem foglalkozni; eleinte csak órákon kívül, bevezetve az oszmán-török nyelv rejtelmeibe. Majd hazajőve erről a hosszú törökországi tanulmányútról, megérlelődött bennem az elhatározás, hogy én oszmanisztikával akarok foglalkozni. Akkor már tudtam azt is, hogy mit szeretnék közelebbről megvizsgálni: az erdélyi fejedelmek szultáni szerződésleveleit és azt az érdekes jogi viszonyt, hogy egy kis vazallus állam, az akkori Magyarország területének körülbelül egyharmada, miként működött az oszmán birodalom részeként.

- Hogy jött az ötlet, hogy jelentkezzen erre a török egyetemre?

- Őszintén szólva engem a nyelvészet túlzottan nem érdekelt, a nyelvtudást "csupán" a történelem forrásainak a kutatásához akartam használni. Az altajisztika tanszéken viszont nagyon komoly nyelvészeti oktatás folyt, és én valahogy nehezen találtam a helyem ebben a közegben. A szigorlatomon ez érződött is, nem voltam legjobb eredményt elérő hallgatók között. Ekkor gondoltam először arra, hogy ahhoz, hogy követelményeknek jobban megfelelhessek, fontos lenne hosszabb ideig egy olyan helyen élnem, ahol az utcán is azzal találkozok, amivel tanulmányaim során is szembesülök, akár az órákon, akár a vizsgákon. Teljesen véletlenül olvastam egy felhívást az altajisztika tanszéken, hogy az izmiri egyetem hat hetes nyelvtanfolyamot szervez, természetesen önköltséges módon. Így indult az egész. Nagyon szerettem volna kimenni, hogy tudásban megerősödve térjek vissza. Szüleimnek köszönhetem, hogy ez végül sikerült, hisz ők adták a pénzt, és ezzel rendkívül nagy áldozatokat vállaltak, amiért máig hálás vagyok nekik. Ezenkívül a főiskola is támogatott Szegfű tanár úr, tanszékvezető felterjesztésére, hisz akkor még a főiskolán is tanulmányi viszonyban voltam.

- Milyen tapasztalatokat szerzett Törökországban?

- Már maga a kiutazás is nagyon emlékezetes és meghatározó volt számomra. 1989 augusztusában történt mindez. Izmirbe Bulgárián keresztül vezetett az út. Itt ugye mind a mai napig a legnagyobb kisebbség a török. Akkor már hallottam valamit az itteni török lektortól a beszédgyakorlat órákon arról, hogy a bulgáriai törököket a hatóságok nevük elhagyására kényszerítették, és hogy gyakorlatilag egész falvakat erőszakkal telepítettek át a határon, hogy töröktelenítsék az országot. Később, már Törökországban tudtam meg, hogy emiatt 350 ezer embernek kellett otthonát elhagynia. Egy ilyen jelenetet saját szememmel láttam odafelé. Éjszaka érkeztünk a határhoz; megállították a vonatot, megvolt a vizsgálat, de nem engedtek tovább minket. Már hajnalodott, és még mindig ott álltunk a bolgár oldalon. Nem tudtuk elképzelni, hogy mi történhetett. Egyszer csak a homályból több alakot láttunk kijönni. Emlékszem, mindenki döbbenettel állt az ablaknál, és nézett kifelé. Több száz ember jött át a síneken, kis csomagokkal, végig a vonat mellett, csak jöttek, jöttek, és másztak föl a vonatra, öreg nénikék, felnőttek, gyerekek. Farkaskutyák és géppisztolyos őrök vigyáztak rájuk; persze egyből második világháborús filmkockák villantak be mindenkinek. Felszálltak, és mindannyian bulgárul beszéltek, egy szót nem mertek kimondani semmilyen más nyelven. Akkor oroszul is tudtam még valamennyire, s kérdeztem őket, hogy kicsodák, és hova utaznak. És mondták, hogy mennek egy kirándulásra, egy exkursiára. Amikor elindult a vonat, egy idős nénike ült be hozzánk, akit nagyon megviselt, ami velük történt. Megoldotta a fekete kendőjét, és az ég felé fordított kézzel, ahogy a muzulmánok szoktak, elkezdett imádkozni. Azóta sokszor láttam ezt a mozdulatot barátaimtól. Emlékszem, ahogy a török zászló lobogott kint a határon, és áttolták a vonatot a török oldalra. Ezek az emberek hihetetlen boldogok lettek.

Életem egyik legfurcsább pillanata volt. Ők voltak azok a törökök, akiket Bulgária kidobott. Edirnében leszálltam a vonatról, megnéztem a várost. Akármerre mentem, mindenhol ezeket az embereket lehetett látni, ültek a teherautókon kis motyóikkal, vitték őket az ország különböző pontjaira, hogy ideiglenesen befogadják őket. Döbbenetes volt látni, hogy az állomás mellett tábort hoztak létre, ahol a menekültek sátrait verték fel hosszan-hosszan. Mikor megérkeztem Izmirbe, még csak egy pár egyetemista költözött be a kollégiumba; oktatás még nem volt, hisz az Törökországban csak októberben kezdődik. Az egyetem összes többi épületében menekülteket helyeztek el. Ők egészen addig maradtak, amíg meg nem kezdődött a félév; akkor elvitték valahova őket. Megrázó élmény volt, mikor étkezéseknél törökös ruhában, bugyogóban, bekötött fejjel mentek a bulgáriai törökök százasával enni. Láthatólag mind parasztok voltak, falusi emberek, akiknek a tulajdona, vagyona ott maradt Bulgáriában. Nem maradtak sokáig Törökországban - ahogy Bulgáriában is változott a helyzet, nagyrészük visszament, nem eresztett gyökeret. De hogy nem mindenki, mutatja az is, hogy az isztambuli egyetemen van egy kedves hölgy ismerősöm, aki egy ilyen bulgáriai menekült családból való. Egyszer kérdeztem tőle, hogy ő is kapott-e bolgár nevet. Mondta, hogy igen, de ne kérdezzem tőle, mert többet az életben nem mondja ki.

- Hogyan boldogult az ön számára idegen viszonyok között, ebben a más kultúrájú országban?

- Izmirben nem laktam luxuskörülmények között, azt bátran kijelenthetem. Kaptam egy kollégiumi ágyat, ennyi volt az egész. Szerencsére viszonylag olcsón tudtam venni havi bérletet menzára. Nem éltem nagy lábon. Kevés pénzem volt, így ráálltam arra, hogy se reggelit, se vacsorát nem ettem. Így két étkezést megtakarítottam, ebédre viszont annyi kenyeret tömtem magamba, amennyit csak bírtam. Ezzel a vacsorát már kipipálhattam, a délelőttöket meg csak kihúztam valahogy; délben aztán megint jól teleraktam a hasamat. Így tudtam pénzt megtakarítani. Egyébként el kell mondanom, hogy olvasmányaim alapján teljesen furcsa képem volt Törökországról - az a Germanus Gyula által is látott világ élt bennem, ami inkább a századfordulón jellemezte az országot, és nem tudtam, hogy azért itt is folyt modernizálás, és hogy a régi Törökország már csak nyomokban fedezhető fel. Ez a legelején igencsak meglepett.

A hat hét leteltével aztán felvetették kedves tanáraim, hogy visszaadják a részvételi díjamat, amit a tanulmányokért kellett fizetni, majd megígérték, hogy szereznek nekem egy még olcsóbb szállást - persze még rosszabb körülmények között - ha maradok. Mondtam, hogy nagyon szépen köszönöm, és hogy minden körülményt megragadnék, hogy maradhassak. Így végül szeptemberben nem mentem haza, hanem telefonon meg leveleken keresztül sikerült elintézni, hogy a főiskolán egy félévre átkerüljek levelező státuszba. Hogy az egyetemen miként iratkoztam be, arra már nem emlékszem, de itt is elfogadták, hogy nem jövök vissza a félév kezdetén. Innentől kezdődött az igazi élet. Bekerültem egy kis albérletbe egy kétemeletes ház legfelső szintjén. Mindig mondták nekem a barátaim, hogy olyan, mint egy dzsámi, de én akkor még nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelent. Aztán mikor odaköltöztem, kiderült, hogy valójában egy kisebb muzulmán lakóközösség.

Lakótársaim mind egyetemi tanárok és hallgatók voltak. Naponta ötször imádkoztak, és egész életrendjüket a hagyományos ortodox-szunnita életszemlélet hatotta át. Ide kerültem én gyaurként, hitetlenként - akire egyébként ezt a szót sose mondták ki, mert elfogadták, hogy nem egészen úgy látom a világot, ahogy ők. Végtelenül kedvesek voltak. Gyakorlatilag csupán csak az ennivaló költségeibe kellett beszállnom. A szállásom egy hideg szoba volt, benne egy hálózsák a szőnyegre terítve. Az egész épületben csupán egy fűthető helység volt, ahol a többiek egymás hegyén-hátán aludtak; én inkább átmentem egy másikba, ahol ugyan vacogtam, de magam voltam. Így éltem tehát december közepéig. Egy japán barátom, aki hozzám képest luxuskörülményeket tudott magának teremteni, mert neki a japán állam fizette a költségeit, időnként elvitt magához; ilyenkor együtt mentünk el ebédelni. Megetetett rendesen. Ha meg véletlenül elfogyott a pénzem, megvette a menzajegyem, és mikor elkezdtem zsebemben kotorászni, mondta, hogy ne is foglalkozz vele, nekünk ez semmiség. Rengeteg emberi kedvességet kaptam, és ennek folytán tudtam Izmirben maradni. Azt hiszem, a lehetőségekhez képest elég jól megtanultam törökül, hiszen állandóan rá voltam kényszerítve, hogy használjam a nyelvet. Ezzel ébredtem, ezzel feküdtem. A barátaim nagyrészt falusi gyerekek voltak, mindegyik hozta magával a különféle szokásokat, az ennivalókat, a munkához való viszonyt, a tisztálkodást - mindent, amit a törökök falusi viszonylatban az 1980-as évek közepén képviseltek. Nagyon sok dolog a helyi hagyományos világból öröklődött át, ezt volt alkalmam látni, megtapasztalni. Így nem is csoda, hogy nagy elkötelezettje és szerelmese lettem Törökországnak és a török kultúrának, és örök adósa ezeknek az embereknek, akik mindezt biztosították nekem.

- A kint megtanultakat hogyan tudta kamatoztatni?

- Törökországban szereztem egy olyan nyelvi alapot, amivel aztán a hazajövetel után már mertem jelentkezni a török szakra Pesten, miután 1990-ben egyszerre befejeztem a főiskolát és az egyetemet is Szegeden. Az ELTE-re Káldy-Nagy Gyula professzor úr egy elbeszélgetés után másodévesnek vett föl, mert török nyelvtudásomat jónak ítélte meg. Az arab írással - amit azt hittem, hogy már el tudok olvasni, mert az oszmanisztika órákon a kezdők között nem voltam rossz - később még azért meggyűlt a bajom. Kiderült, hogy igen nagy tévedésben voltam tudásomat illetően, mert immár török szakosként tapasztalhattam Pesten Dávid Géza, Szegeden pedig Ivanics tanárnő óráin, hogy még van mit fejlődnöm. És arra is rá kellett jönnöm, hogy ez igazából egy olyan tudomány, amit csak tanulni lehet, megtanulni képtelenség.

- Azután, hogy végzett Szegeden, nem kezdett el tanítani?

- De, ahogy a tanulmányaimat befejeztem a JATE-n, Szegfű tanár úrnak köszönhetően azonnal tanársegéd lettem a főiskolán. Először úgymond mindent kellett tanítanom, majd később már csupán a török hódoltság időszakát, meg Erdélyt, azaz csak azt a témát, amibe mélyebben beleástam magam. Két külön előadást tarthattam, az egyik Erdély története volt, tekintettel a török kapcsolatokra; emellett egy általánosabb jellegű kurzusom is volt, amibe a nyugati országrész története is beletartozott. De emellett tanítottam a francia forradalmat is, valami rémlik is talán még Robespierre-ről, meg Dantonról, de igazából ez egy kényszermegoldás volt, hisz kevesen voltunk. Közben Pesten elvégeztem a török szakot, 1993-ban fejeztem be a tanulmányaimat.

- Feleségével mikor ismerkedett meg?

- Mikor a főiskolán tanítottam tanársegédként. Ő épp akkor jött vissza egy moszkvai részképzésből; mindez abban a félévben történt, mikor a szegény hallgatókat a francia
forradalomból kellett vizsgáztatnom. A vizsgán láttam életemben először, aztán a legközelebbi töris-buli alkalmával felkértem táncolni; utána azonban semmi nem történt, csak az utcán találkoztunk egyszer. Majd egy másik buli alkalmával mégegyszer felkértem, és ettől kezdve gyakorlatilag összekötődött a sorsunk. Ennek már lassan tizenkét éve.

- Úgy tudom, hogy Bécsben is volt kutatni.

- Miután végeztem Pesten, egy újabb nagy esélyem adódott. Akkoriban indították be az Eötvös ösztöndíjat; ez volt az első olyan magyar ösztöndíj-lehetőség, mikor a magyar állam fizette a kiutazóknak a kinttartózkodás költségeit. Ivanics Máriától hallottam, hogy a bécsi turkológia az oklevélolvasásban, paleográfiában nagyon erős. Engem pedig hihetetlenül vonzott, hogy a legcsúnyább írásokat is el tudjam olvasni. Az volt a tervem, hogy Pesten a török szakon doktorálok, de erre ott nem volt meg az akkreditáció. Ezért várakozni kellett volna. Ekkor jött ez az ausztriai lehetőség. Úgy volt, hogy egy-két hónapra megyek csak Bécsbe….

- És mennyi lett belőle?

- Két és fél év. Hat egymást követő ösztöndíjat kellett ehhez megnyernem. A feleségem is kint volt velem, akivel nagyon szerény körülmények között éltünk, egy ösztöndíjból ketten; de ennek az ösztöndíjnak is csak a felét használtuk fel egy hónapban, mert dupla ideig voltunk kint, mint az összes megnyert hónap. Nagyon hálás voltam Szegfü tanár úrnak, aki hagyta, hogy ennyi ideig távol legyek az oktatástól. Mire hazajöttem, már elég jól tudtam németül, megírtam a doktori disszertációmat; az erdélyi fejedelmek szultáni kinevezőleveleinek a kritikai kiadása volt a témája.

- Mikor kezdett el tanítani a szegedi egyetemen?

- 1997-ben Tóth Sándor tanár úr, a Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék vezetője megkérdezte, hogy nincs-e kedvem pályázni, mert megürült egy állás náluk. Ezt meg is nyertem, de még arra a félévre a főiskolán is alkalmazásban maradtam. 1997. április elsejétől vagyok itt az egyetemen; a főiskoláról adjunktusként jöttem el, itt tanársegéd lettem megint, a doktorálás után pedig megkaptam az adjunktusi kinevezést.

- Ejtsünk pár szót a jelenről is! Sokan beszélnek mostanság arról, hogy az egyetemi hallgatóság felhígult. Ön hogy látja ezt a helyzetet?

- Nem vagyok egy újságolvasó ember, nem nagyon szoktam követni, a médiumok mit mondanak. Elvagyok a magam kis világában. Egészen véletlenül olvastam Dlusztus Imre cikkét, amivel lezárta azt a polémiát, amit Karsai tanár úr megjegyzése váltott ki az egyetemről, mint globális óvodáról. A vita további részéről nem tudok érdemben nyilatkozni, de azt én is tapasztaltam, hogy felvételi pontszám csökkenése, és az, hogy tömegesebbé vált az oktatás, okozott egyfajta felhígulást. Manapság sokkal több hallgatót felvesznek bármelyik felsőoktatási intézménybe. Az egyetemek és a főiskolák is kényszerhelyzetben vannak, hiszen a hallgató után kapott fejkvótákból élnek. Mindez nem azt jelenti természetesen, hogy azok az emberek, akik idejárnak, úgy összességében buták lennének. Azt a kijelentést, hogy olyanok is bekerülnek akár a mi egyetemünkre is, akiknek nincsenek meg a kellő alapismereteik például történelemből, én is meg tudom erősíteni.

Valószínű, hogy a középiskolában sem tanulták meg ezeket a dolgokat alaposan, mert mondjuk az illető nem érdeklődött annyira a történelem iránt. Aztán hogy-hogy nem, egyszer csak idekerült, mert ide sikerült a felvételi. Manapság annyi helyre be lehet adni a jelentkezést, amennyire csak akarjuk, és ha nem veszik fel valahova a fiatalt, esetleg oda jut be, ahova igazából nem is szeretett volna, csak hogy legyen valamilyen szakja. Ennek ellenére most is minden évfolyamban van annyi érdeklődő és jó hallgató, mint régen, és rájuk mindig lehet számítani. Inkább azoknak a száma növekedett meg, akik kevésbé érdeklődőek és felkészültek. De azt nem gondolom, hogy az értelmes, okos emberek, akik esetleg egyszer tovább fogják vinni akár a felsőoktatási munkát, eltűntek volna. Nem hiszem, hogy bárki is mondhatná, hogy a felsőoktatási intézményekbe csak tehetségtelen és buta fiatalok járnak, mert ez igazságtalan és valótlan állítás lenne.

- A hallgatókkal milyen a kapcsolata?

- Én úgy gondolom, hogy jó. Mondjuk sörözni nem járok el velük, de ez megint csak alkat kérdése. Azt hiszem, ha valaki kedvesen és nyíltan fordul hozzám, akkor én is hasonlóan szoktam reagálni. Szerintem nincsenek különösebb allűrjeim, és az óráimra is elég nagy számban jelentkeznek a hallgatók. Pár éve a történészek az év tanárává választottak, következő évben is az elsők között voltam, és utána is még az első ötben. Ez talán jelzi, hogy a hallgatók elfogadják azt a munkát, amit végzek. De ez egy érdekes dolog, és sok kollégámmal szoktam erről beszélgetni. Minden csak mentalitás kérdése. Én nem olyan típus vagyok, aki a közösségi életben aktívan részt venne, és együtt élne és halna a hallgatókkal. Mikor én voltam egyetemista, akkor is voltak olyan fiatal tanárok, akik közel kerültek a hallgatók mindennapjaihoz. Én csupán szeretném a normális kapcsolatokat fenntartani, és a munkámat úgy végezni, hogy a diákoknak ebből a lehető legtöbb profitjuk és örömük származzon.

- Családjáról mondana pár szót?

- Nagyon meghatározó, hogy kinek ki az édesapja és az édesanyja. Nekem ebben szerencsém van. Nagyon szeretem és tisztelem a szüleimet, sokat köszönhetek nekik. Van egy öcsém, aki most zömében Németországban dolgozik, és nagyon jóban vagyunk, tartjuk a kapcsolatot. A szűk családom pedig nagyon hálás téma, másfél évesek a fiaim, akik egyébként hármasikrek. Úgy látszik, az én életemben minden ilyen különös. Szegfű tanár úr meg is jegyezte, hogy mind tanulmányaimban, mind az oktatásban, mind a magánéletben van nálam valami szabályellenes és furcsa, miért pont a gyerekek jöttek volna szépen egymás után. Tavaly nyáron született meg Sándor, Péter és Dániel nevű fiunk, akik nagy fáradtságot és még több örömet okoznak feleségemnek és nekem is. Sajnálom is szegény Ildikét, hisz a terhek nagyja azért rá hárul. Én próbálok a munkahelyeimen is helytállni, meg tanulmányokat is írni, és az otthoni mindennapos munkából is kivenni a részem. A nagyobbik rész viszont, ami nagyon emberpróbáló, sajnos zömében feleségem nyakába zúdul.

- Milyen hobbijai vannak?

- Szerencsés alkat vagyok, mert nagyon szeretem a szakmámat. Lehet, hogy nevetségesnek hangzik, de a török iratok olvasása számomra egy hihetetlen izgalmas dolog. Hogy miért? Mert még soha nem fordult elő, még a legapróbb iratnál sem, hogy minden olyan legyen benne, mint a korábbiakban, hogy ne legyen valami apró különlegesség, ami megfogja az embert. Gondolom, ez a más tudományágakban kutatók számára is így van, hogy az ember addig nem nyugszik, míg minden apró kis részlet a helyére nem kerül, és mindent pontosan nem tud, mi hogyan volt. Az egészet olyannak tekintem, mint egy keresztrejtvényt. Különösen mikor egy rossz minőségű, mikrofilmről készült többszörös másolatból próbálok rájönni, mit is tartalmazhatott. Ezenkívül szeretek mindenféle kézi munkát végezni, szerelni, fúrni, faragni, cseréppel, agyaggal dolgozni, bár erre nagyon kevés időm van mostanában. És a gyerekkori vonzódásom a vízhez úgy tűnik, még most se múlik, mert nyáron elkezdtem újra horgászni. Ez persze nem is árt az embernek. Ki kell néha szellőztetni a fejünket. Úgy érzem, hogy a kikapcsolódás a természetben hozzájárul az ember lelki egyensúlyához. De ha lehet mondani, hogy a történeti kutatások, a levéltárban ülés hobbi - akkor nekem ez is az. Patetikusnak és nevetségesnek tűnhet, de én minden kedden az Országos Levéltárban vagyok, hacsak valami rendkívüli dolog nem jön közbe, és ott végigböngészem a tervezett anyagokat - és nagyon jól érzem magam eközben. Ha valaki azt mondaná, hogy ehelyett csinálhatnék valami mást is, nem tudom, akarnék-e mást csinálni, mert ez nekem igazi örömet okoz.

Legutóbb a Thököly-szabadságharc levéltárát nézegettem végig, és tényleg örültem, mikor olvastam ezeket a régi dokumentumokat, annyi újdonságot, életet lehet felfedezni bennük. Valamilyen szinten újra átéli az ember ezeket a dolgokat, miközben az iratokat forgatja. Az a leginkább varázslatos, mikor néha ott van egy kéznyom az oklevélen. Tintás volt az ujja az aláírónak, és ott maradt a lenyomat a papíron. Bécsben találkoztam először ezzel, és akkor nagyon meglepett, mert hisz az ujjlenyomat mindenkinek a legspecifikusabb része, amiből be lehet azonosítani, az egész emberiségben nincs két ugyanolyan. És valakinek ez a része maradt ott! Láthatom a fejedelmek vagy akár az egyszerű közkatonák kézjelét. Ez egyfajta időutazás, és én ezt nagyon szeretem.

- Van-e a tanár úrnak valamilyen életfilozófiája?

- Nagymama mondta azt egyszer, hogy nem szabad az embernek elszomorodni azon, hogy mi történik éppen vele, hogy milyen hatások érik; hanem egyszerűen csak el kell fogadni a dolgok alakulását, mert előbb-utóbb úgyis megtudjuk, hogy mi miért volt. Minden dologban van valami jó, és hagyni kell, hogy ez a jó előjöjjön. És mikor végül ez megvalósul, az ember csak megáll, visszagondol, és megérti: na, ezért történt hát!... Életem folyamán ez mindig így volt. Ahányszor jött valami rossz, amit általában nagyon nehezen viseltem, mindig rájöttem, hogy talán azért nem úgy alakultak a dolgok, ahogy eredetileg szerettem volna, mert ezáltal egy másik út nyílt ki előttem, és ezen az úton én szerencsésebb vagyok. Édesapám is el szokta ezt sokszor mondani, és egyébként is közszájon forog nálunk, hogy a dolgoktól nem kell félni, mert mindennek megvan a maga oka.

- Lassan itt a karácsony, hogy készül rá?

- A karácsonyt gyerekkoromban is mindig nagyon vártuk, ez volt nekünk a legnagyobb ünnep. Tavaly a gyerekek még csak félévesek voltak, és sajnos nehezen tudtuk megszervezni, hogy a velük való gondoskodás mellett az ünnepek is megfelelően folyjanak. Idén pedig nő a foguk… de remélem, hogy azért majd alszunk is kicsit. Ajándékot még nem sikerült senkinek sem vennem, hamarosan pótolnom kell ezt a mulasztásom. Kemény volt az idei év, nagyon elfáradtam benne. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem fogom elővenni a számítógépet, és nem fogok dolgozni. De most inkább nyugalmas, szemlélődős karácsonyt szeretnék. Tervezzük, hogy hazamegyünk a szüleinkhez is, hisz sajnos nem túl sűrűn láthatjuk őket, legalább ilyenkor örüljünk egymásnak. Nagyon várom már...

2002. december 18.