Búcsú Adrienn

"Bolondnak tartottak,
hogy hazajöttem"
Beszélgetés Pavlovits Dáviddal, a Szegedi Nemzetközi Gitárfesztivál alapítójával

Tizenhét évesen kezdett el gitározni. Rögtön felvették a konzervatóriumba. Később Németországban folytatta tanulmányait. Pavlovits Dávid, a fiatal szegedi muzsikus ma világszerte ismert gitárművész, akinek a kritikusok már évekkel ezelőtt nagy karriert jósoltak, és aki számos belföldi és külföldi szerepléssel, díjjal büszkélkedhet. A koncertezés mellett az SZTE Zenetudományi Főiskolai Karán tanít. Az általa alapított Szegedi Nemzetközi Gitárfesztivált pedig már ötödik alkalommal rendezik meg március végén.

- A fiatal tehetségek általában már kisgyerekként zenélnek. Te viszonylag későn kezdtél el gitározni. Mi volt az oka?

- Gyerekkoromban mindig is vonzódtam a hangszerekhez, és szerettem volna, hogy nekem is legyen. Amikor ismerősökhöz vendégségbe mentünk, és megláttam a zongorájukat, alig lehetett elvinni mellőle. Rögtönzött dalokat találtam ki és játszottam el rajta. Tulajdonképpen tíz-tizenkét éves koromban már egyszerű kis darabokat írtam…persze mindig más hangszerén, és megjegyeztem őket. De évekbe telt, mire ki tudtam harcolni, hogy a szüleim vegyenek nekem egy gitárt. Talán a pénzhiány volt az oka? Azután tizenhat éves koromban kaptam egyet.

- Miért éppen a gitárt választottad? Hiszen a zongora adta a "kezdő lökést"...

- Akkor és most is rengeteg fantáziát és kiaknázatlan lehetőséget láttam benne. Tizenhét éves koromban köteleztem el magam végleg a gitár mellett. Ez a hangszer csak egy-kétszáz éves múltra tekint vissza, nem olyan hosszú időre, mint mondjuk a zongora vagy a csembaló. A játéktechnikája sem olyan régi, mindig lehet újat mutatni ezen a téren. A gitár rendkívül sokarcú kulturális hatást egyesít magában, többet, mint az említett billentyűs hangszerek. Van egy olasz és egy bécsi gyökere, van spanyol eredete -ezen belül klasszikus spanyol, flamenco és népzenei spanyol ág, valamint mór, vagyis arab, és ma természetesen egy jellegzetes latin-amerikai ága is. Hihetetlen sok stílust vegyít, ami engem mindig vonzott. Zongorázni is megtanultam, nem sokkal a gitár után lett saját zongorám, ami a zeneszerzésben nélkülözhetetlen eszköz.

- Volt a családodban muzsikus?

- Szüleim nem foglalkoztak aktív szinten zenéléssel, bár nagy zenerajongók. Apai nagyanyám viszont zongoraművész volt. Sajnos nem ismertem őt, mert meghalt a második világháború alatt. De nagyapám is énekelt kórusban, évekig volt statiszta az operában. Abszolút hallással rendelkezett, és ma is nagy zeneértő. Valószínűleg a nagyszüleimtől örököltem a tehetségemet.

- Valóban ilyen egyszerű és egyenes volt az út a sikerhez, ahogyan az életrajzodban sorolják? Felvételt nyertél a Liszt Ferenc Konzervatóriumba, majd később a darmstadt-i zeneakadémiára…

- Amikor a konzervatóriumba felvettek, még csak egy-másfél éve gitároztam. Szerencsés voltam, mert abban az évben indult az intézményben gitárszak. Mindenkit felvettek, mert mindössze hárman-négyen jelentkeztünk. Az iskolának érdeke is volt, hogy az új szakon bővítse a létszámot. A darmstadt-i felvételi pedig már nem jelentett akkora nehézséget, mivel nekem előtte már több, komolyabb koncerten, versenyen is felléptem. Abban az időben már nemzetközi versenyeken szerepeltem, megnyertem például az Esztergomi Nemzetközi Gitárversenyt, 1995-ben. Ezek számomra nagyobb kihívások voltak, mint a felvételi vizsga. Olyan emberekkel kellett együtt játszanom, akik már diplomával rendelkeztek, és nálam sokkal korábban kezdtek el gitározni.

- Első nagy megmérettetésed?

- Az első nemzetközi verseny, amin részt vettem, ’92-ben volt, Lengyelországban. Nem sikerült bejutnom a döntőbe. Egy évvel később ugyanazon a versenyen viszont nemcsak bekerültem a döntőbe, hanem különdíjat is kaptam. Ezt tekintem az első nagy “sikernek”, bár ezt a szót nem szeretem.

- Voltak olyan tanáraid, akik különösen nagy hatással voltak a pályádra?

- Magyarországi tanáraim közül elsősorban Roth Ede, aki ma Győrben és Budapesten tanít. Németországban Tilman Hoppstock, illetve orosz származású zongoratanárom, Grigorij Gruzman voltak rám nagy hatással. Úgy érzem, utóbbitól tanultam a legtöbbet: zenét, kifejezésmódot, stílust, hozzáállást. Fantasztikus élmény volt az óráira járni.

- Három évet elvégeztél Mainz-ban is.

- A darmstadt-i diplomát, mint állami végzettséget, nem ismerték el itthon. Ezért még néhány szemesztert hozzá kellett vennem eddigi tanulmányaimhoz a mainz-i Gutenberg Egyetemen, majd Münchenben. Itt nagyon sok olyan, zenén kívüli dolgot tanultam, ami bővítette a látókörömet. Amikor hazaköltöztem, évekig a szegedi bölcsészkar német tanszékén tanítottam zenetörténetet, általánosan művelő tárgyként. Még most is szoktam néha előadásokat tartani.

- Szeretted a németországi éveket?

- A zongoratanárom órái rendkívül ösztönzőek voltak számomra. Viszont ért egy csomó negatív élmény is. Különös volt a német zenészek sokszor anyagias viselkedése. Gyakran nehéz volt elviselni a közeget, azt a számító, mindent megtervező hozzáállást, melyet itthon nem tapasztaltam. Nehezen találtam barátokat, de akikkel jóban lettem, velük máig nagyon szoros a barátságunk. De persze képtelenség Németországról, mint egy egységes országról, vagy mentalitásról beszélni. Én Hessenben laktam, ahol több helyütt furcsa modortalanság uralkodik. Másrészt viszont nagyon nyitottak a kultúrára, érdeklődőek más országok, emberek, művészetek iránt. Szerintem ebből a szempontból Európában egyedülállóak.

- Feltétlenül szükséges külföldön, az ismert zenei központokban eltölteni pár évet ahhoz, hogy egy zenész profinak mondhassa magát?

- Inkább ahhoz szükséges, hogy nyitott zenész legyen az emberből. Hogy külföldön lássa, máshol és máshogy is élnek emberek, akik teljesen másképpen gondolkodnak, éreznek, szinte mindenben. Tapasztalatokban sokkal gazdagabb lesz, erről persze kár volna lemaradni. A "csak itthon tanulóknak" talán szűkebb perspektívájuk, kevesebb kitekintésük van a dolgokra. Akik sokat jártak külföldön, talán másképp is kommunikálnak.

- Németül, angolul, franciául, olaszul és oroszul is folyékonyan beszélsz. Szerepet játszottak gyakori külföldi koncertjeid abban, hogy ennyi nyelven megtanultál?

- Elsősorban az utazásoknak köszönhető, hogy a nyelvtudásom ilyen szintre jutott, és hogy fenn is tudott maradni. Főleg az ösztönzött, hogy több ország is van, ahol a lakók semmilyen idegen nyelvet nem beszélnek. Viszont elképesztő értékeik vannak. Legjobb példa erre Dél-Amerika és Oroszország. Muszáj, hogy a saját nyelvükön szólítsd meg őket, különben nem tudsz velük kommunikálni. Talán a németekkel megy a legmagasabb szinten, hiszen Németországban éltem négy évig.

- Nem fordult meg a fejedben, hogy kint maradj?

- Dehogynem, sőt, a többiek "bolondnak" tartottak, hogy hazajöttem. Ráadásul úgy, hogy itthon eleinte nem várt semmilyen álláslehetőség. Egy évig munka nélkül voltam. De nem szerettem Németországban lakni, még a nyilvánvalóan több lehetőség és pénz sem tartott vissza. Hiányzott az emberi közeg, akikkel "egy nyelvet" beszélek, s itt nem a magyarra gondolok. Ha ez mondjuk Francia-, vagy Olaszország lett volna, lehet, hogy elgondolkodom azon, maradjak-e. De Németországban eszem ágában sem volt letelepedni, hiszen mindig is idegennek éreztem ott magam. A tanítás sem kínált valami vonzó perspektívát: a diákok érdektelenek, nem eléggé motiváltak. Nem felsőfokon tanítottam ugyan, csak zeneiskolában, de amit ott tapasztaltam... elképesztő volt az érdektelenségük, a közönyösségük. Gazdag családokból származtak - persze csak a mi szemünkben, náluk ez a normális életszínvonal -, és nem foglalkoztak velük a szülők, többnyire tévén és a számítógépes kultúrán nőttek fel.

- A szegedi tanítványaiddal milyen a viszonyod?

- Ez egy igazi komoly, bensőséges műhelymunka. 2000 óta vagyok tanársegéd a konzervatóriumban, régebben elméleti tárgyakat is oktattam. Jelenleg csak gitárt és kamarazenét tanítok a diákoknak. Fontosnak tartom, hogy elszánt és odaadó legyen a hozzáállásuk, és hogy lássam, hogy fejlődnek évről-évre. Ha így látom a munkámnak a hasznát, az élmény.

- Nemcsak játszol és tanítasz, zenét is szerzel. Mi az a plusz, ami ehhez kell?

- Először a konzervatóriumban kezdtem el zenét tanulni, a magyar zeneszerzés hagyományos iskolája szerint. Nagyon rossz hatással volt rám mindez. Annyira, hogy kis idő múlva elment a kedvem az egésztől. Évekre felhagytam a zeneszerzéssel, mert durva görcsöket és gátlásokat vert belém az akadémikus, száraz, meglehetősen tudományos jellegű magyar zeneszerzés tanítás. Újra meg kellett találnom azt a módot, ahogyan ki tudom magam fejezni. Talán a legfontosabb ehhez a belső igény, az önkifejezési szándék. Ha valakiben megvan erre az indíttatás, azt legfeljebb elszúrni lehet, úgy, hogy hozzávágsz valami kritikát, amitől egy életre elmegy a kedve az egésztől. De ha nem bántják, akkor ez magától jön, és az ember maga dönti el, hogyan fejleszti tovább a tudását, hogyan tanulja ki a mesterséget. Mert itt is vannak technikák, amiket el kell sajátítani: ellenpont, harmonizáció, formai ismeretek, amelyekkel az ember csak hosszú idő után tanul meg bánni.

- 2000-ben jelent meg először önálló lemezed. Készül újabb CD?

- Az első lemezem Beethoven, Albéniz és Purcell átiratokat, valamint saját szerzeményeket tartalmazott. Ezenkívül megjelentettem számos darabot kottában is. Az első ilyen - ami a cd-n is szerepel -, az Ametisztek, rövid karakterdarabok. A másik, ami a Ricordi kiadónál jelent meg Németországban, egy kotta, magyar népzenei darabokkal. Kanadában kiadták a "Viharmadár" című gitár-szonátámat, amit korábban írtam, illetve megjelent egy másik darabom is egy francia gitáros szaklapban. Új lemezt jövőre szeretnék felvenni, amelyen valószínűleg csak saját művek fognak szerepelni.

- Fontos az elismerés a számodra? Több díjjal is büszkélkedhetsz.

- Ha például kapok egy alkotói ösztöndíjat, számomra ez azt jelenti, hogy nem kell duplaórában tanítanom ahhoz, hogy meg tudjak élni. Tudok a gyakorlásra és a zeneszerzésre összpontosítani. De a cím, az elismerés számomra inkább protokolláris dolognak tűnik. Egy zenész nem nagyon tud mit kezdeni velük. Vagy ott vannak például a koncertek. Egy koncert attól emlékezetes számomra, hogy mennyire sikerült jól, meg attól, hogy milyen volt a közönség. Legutóbbi maradandó élményem a Mexikóban és Puerto Rico-ban adott koncert volt, ahol nagyon lelkes közönséggel találkoztam. Sokan meg is kerestek a fellépés után. De nekem ennél is többet számít az, hogy olyan országokba jutok el, ami elkápráztat, és kicsit megismerem az ott élő embereket. Nagyon sok érdekes helyen jártam, tartottam például mesterkurzusokat is Voronyezsben, Angliában, Olaszországban, Franciaországban. De a novemberi mexikói és Karib-tengeri élményeimet egyelőre nem szárnyalja túl semmi.

- Van időd, lehetőséged körülnézni egy-egy helyen?

- Szerencsére magam osztom be az időmet, nem pedig egy menedzser. Utóbbi esetben valószínűleg állandóan egyik helyről a másikra tuszkolnának. Ha tehetem, úgy intézem, hogy legyen időm másra is. Most is el tudtam menni Mexikó mellett egy elhagyatott indián városba, ahol láthattam a kétezer éves piramisokat. Persze előny, hogy több országban is van ismerősöm, akinél meg tudok szállni koncert után. Sokkal nagyobb élmény, ha ő kalauzol végig a városon, mintha egyszerű turistaként érkeznék oda.

- Idén ötödször kerül sor a Szegedi Nemzetközi Gitárfesztiválra, melyet 1999-ben Te alapítottál. Hogyan van még a szervezésre is energiád?

- Ez egy kíméletlen versenyfutás saját magammal. Most már azért próbálok változtatni… A legelső gitárfesztiválon a feladatok túlnyomó része rám hárult. Majdnem hogy ketten raktuk össze, de a rám eső feladatrész így is túl sok volt. A megnyitó koncerten játszottam a zenekarral, tehát próbálnom kellett, és akkor még egy darabot is be akartam fejezni. Ehhez jött a rendezvény reklámja, hirdetés a médiában, a fesztivál kiadványainak a rendezése. Abszurd szituáció volt. Azóta rájöttem, ez nem működik. Így nem lehet igazán jól játszani, mindent csak félig lehet csinálni. Mára, 5 év alatt eljutottunk oda, hogy egy kisebb csapat foglalkozik a szervezéssel. Közülük is egyik legfontosabb Laczkó Edit, és Joó Gabriella, akik kézben tartják a rendezvény adminisztrációját. Nagyon sokan segítenek is. Így már csak a munka harminc-negyven százaléka marad rám. Azt remélem, hogy ez a továbbiakban még kevesebb lesz. Zenészként elsősorban az a dolgom, hogy a zenével foglalkozzak, és ne a szervezéssel.

- Mennyi időd van készülni ilyen körülmények közt egy-egy koncertre?

- Szerencsére ez a felfordulás csak a fesztivál előtti egy hónapra jellemző, évközben nem foglalkozom vele. Ilyenkor viszont naponta fél-, esetleg egy órát tudok gyakorolni, ami minimális, és arra elég, hogy a fesztiválon 15-20 percet játsszak. Többet semmiképpen sem. Régebben a fesztiválon egész koncertet vállaltam, de amíg a szervezésből ekkora mértékben ki kell vennem a részem, csak rövid fellépésre gondolhatok.

- Honnan jött a gitárfesztivál ötlete?

- Egyrészt a hiányból: Magyarországon nem létezett azelőtt évente ismétlődő gitárfesztivál. Megrendezték ugyan kétévente a nagy múltú Esztergomi Gitárfesztivált. De sokat vesztett a jelentőségéből, és az is előfordult, hogy elmaradt. Mindenesetre nem szolgálta ki azt az igényt, hogy évről-évre rendszeres fóruma legyen a gitárosoknak. Másrészt, Szegeden hiányzott egy nemzetközi zenei fesztivál. A szabadtéri játékoknak ugyan volt nemzetközi jellege, de az is döntően itthoni szereplőket vonultatott fel. Nem volt olyan esemény, amely különböző zenei stílusokat képviselt volna. Ezért is vágtunk bele.

- Ehhez azért nyilván kellettek alapok: pénz, támogatók, és emberek, akiket szerepeltethettél.

- Annak idején valóban kevés ember volt. A meghívottak az elején általában a saját ismertségi körömből kerültek ki. Főleg Németországból, ahol korábban tanultam. De mivel már négy-öt évvel ezelőtt is koncerteztem Európa-szerte, az Egyesült Államokban, sőt, Latin-Amerikában is több helyen, nagyon sok embert ismerek, akikkel rendszeresen tartom a kapcsolatot. Tehát ha arról van szó, hogy teszem azt találni kell egy új-zélandi, uruguay-i vagy japán gitárost, ez szinte 24 óra alatt megoldható. A dolog anyagi része már sokkal bonyolultabb volt. Pályáztunk, illetve volt egy védnökünk, akinek sok támogatást köszönhettünk. Apró részletekből raktuk össze a rendezvényt. Sajnos most sem lesz sokkal könnyebb, viszont van egy nagy változás: a várostól kaptunk egy keretszerződést, aminek értelmében öt éven keresztül Szeged részt vállal a fesztivál költségvetéséből. Most már tudunk hosszú távra tervezni. Eddig mindig utolsó pillanatban "rántottuk össze" a fesztivált, ami abszurd dolog. Két hónapig úgy szervezkedtünk, mint a bolondok, a munka már reggel elkezdődik. Az idei fesztivál egyébként március 26. és 29. között kerül megrendezésre.

- Legnagyobb álmodat fiatalon megvalósítottad. Milyen céljaid vannak még a közeljövőben?

- Nagyon sokáig volt az álmom, hogy egy konzervatóriumban taníthassak. Ez valóra vált. Amit fontosnak tartok: Magyarországon, egyetemi szinten klasszikus gitárt csak a budapesti Zeneakadémián lehet tanulni, ott is csak egy évig. Nagyon szeretném elérni, hogy Szeged legyen a második hely. Ehhez meg kell szereznem a doktori címet, akkor lehetne akkreditáltatni ezt a szakot.

- Mikorra várható, hogy megszerzed?

- Másfél-két éven belül. A másik dolog, hogy nem szeretném felaprózni az időmet a kizárólagos koncertezéssel. Ősszel rengeteg koncertem volt, és nem az a végcélom, hogy évente 150 vagy 200 koncertet adjak. Inkább több felvételt szeretnék készíteni, és egyre fontosabbá válik számomra a zeneszerzés. Elérni például, hogy versenyművet írjak egy szimfonikus zenekarra. Ez nagyon nagy munka, legalább másfél év kell hozzá. Egyszóval, kicsit több időt szánnék más, apró dolgoknak. Sétálni, nagyokat köszönni az utcán, piacra menni virágért, borsót fejteni, tavasszal meg lomtalanítani a padlást...

2004. mácius 18.