Vidákovics Zoltán

Egy emberi sors
a forradalom előtt, alatt és után
"Küzdöttem, akartam, és meglett az eredménye."

Az 1956-os forradalom szereplőinek életéből rendszerint csak azt a pár napot, hetet ismerjük meg, amely szorosan az eseményekhez kapcsolódik. Pedig a résztvevők előéletéből, és 1956. november 4-ét követő sorsuk alakulásából szintén sokat tudhatunk és érthetünk meg a történésekről, a korról, a rendszerről. Pusztai Éva harmadéves vegyészhallgatóként élte át a forradalmat, de annak következményei még főiskolai docensként is jelen voltak életében.

- Nehéz időszakban, nem sokkal a második világháború előtt született. Mesélne a gyermekkoráról?

- Szegeden születtem. Szüleim munkások voltak: édesapám az újszegedi kendergyárban dolgozott, mint asztalos, majd mikor onnan a háború utáni leépítések következtében távoznia kellett, nyitott egy kis asztalosműhelyt. Édesanyám is a kendergyárban dolgozott, adminisztrátorként. Ő a születendő kistestvérem miatt hagyta el a gyárat. Szüleim nem voltak iskolázottak, viszont rendkívül intelligensek voltak. Taníttattak, beirattak a zenekonzervatóriumba, zongorára. Nyelvet is tanultam: később, amikor kötelező lett az orosz, még akkor is jártam titokban angoltanárhoz. Kicsi koromtól kezdve bizonyítványosztáskor, névnapon, születésnapon, karácsonykor mindig könyvet kaptam ajándékba. Ez nagy dolog volt akkor. Édesanyám nagyon olvasott volt, mindig jó könyveket adott a kezünkbe. Az olvasás, a tanulás gyermekkoromtól kezdve fontos volt, olyan dolog, ami nemesít, amitől több leszek.

A középiskolát Szegeden végeztem, de már ekkor is volt egy kis zökkenő az életemben. Abban az időben csak két gimnázium volt a városban: egy a fiúknak, egy a lányoknak. Jelentkeztem, fel is vettek, de nem sokkal az iskola megkezdése után jött egy értesítés, hogy ki vagyok zárva az iskolából. Nem indokolták, nem lehetett tudni, miért. Ekkor Hódmezővásárhely volt a megyeközpont, szegény édesanyám utazgatott át, próbálta megtudni, miért zártak ki. Kiderült, hogy a szülői munkaközösség vezetője kifigyelte, hogy nem voltam ott a május elsejei felvonuláson, még nyolcadikban. Egy hónapos huzavona, magyarázkodás, tortúra után végül visszavettek. Sportoltam is, elsős koromtól vívtam a Szegedi Postásban, ahol akkor egy egészen jó vívógárda jött össze. Nagyon szerettem a sportot. Első osztályú minősítést nyertem, és 1956-ban ifjúsági válogatott lettem. A gimnáziumban végig kitűnő voltam, majd 1954-ben érettségiztem jó tanuló, jó sportoló kitüntetéssel.

- Ezután következett az egyetem. Mint kitűnő tanulónak, biztosan nagy tervei voltak.

- Már harmadikos gimnazista koromtól fogva bejártam az egyetemre, a szerves kémia intézetbe. Ez úgy volt lehetséges, hogy édesapám egy munka folytán megismerkedett Fodor Gábor professzorral, aki akkor az intézet vezetője volt, nagy tekintélyű tanár, nemzetközileg elismert tudós. Megkérte őt, hogy mivel vegyész szeretnék lenni, megengedné-e, hogy nyaranta beleszagoljak a labor levegőjébe. Onnantól kezdve, ha tehettem, ott voltam. Persze szóltak, hogy ne gondoljam, hogy ezzel előnybe kerülök a felvételin. Ennek ellenére nagyon szívesen láttak, és örültek nekem.

Akkoriban a vegyész-szakon mindig túljelentkezés volt. Érettségi után viszont elég könnyen bekerültem, mert a Nagy Imre-korszakban hoztak egy olyan rendeletet, hogy aki tiszta kitűnő volt, a szakmai felvételi vizsga alól mentesül. Az, hogy én munkásszármazású voltam, nem számított a felvételnél, mert az édesapám maszek iparos volt. Se előtte, sem utána nem kerültem volna be az egyetemre így, ilyen könnyen, csak ekkor, ennek a rendeletnek köszönhetően. Boldogan kezdtem el egyetemi tanulmányaimat '54 szeptemberében.

- Hogyan emlékszik vissza a fiatal egyetemistaként eltöltött időszakára?

- A követelmények nagyon kemények voltak. Az évfolyamomban mind a húszan úgy éreztük: ha megkaptuk ezt a lehetőséget, hogy itt tanuljunk, bizonyítanunk is kell. Később ennek másik változatát láttam, amikor csak az számított, hogy meglegyen a vizsga. Azelőtt egymást támogatva, segítve tanultunk, és hármasnál már nagyon szégyellte magát az ember. Nagyon igyekeztünk, hogy megmutassuk: megérdemeltük ezt a helyet.

Az egyetemista társadalom egyszerű és szegényes volt. Az egyik fiúnak például egy melegítőből, és egy vizsgázós öltönyből állt a ruhatára. Volt, aki egész évben csak egyszer tudott hazamenni, karácsony körül, mert a hazajárás egy távol élőnek nagyon komoly anyagi megterhelést jelentett. Volt két évfolyamtársnőm, akik öt évig egy ebédre voltak befizetve. Szinte minden nap kopogott a szemük az éhségtől. Ráadásul otthonról hoztuk a problémákat. Például a parasztok gyermekei átélték az ötvenes évek beszolgáltatási rendszerét, a padlássöpréseket. Ugyanakkor nagyon egységesek, összetartóak voltunk. Évről-évre elmondták, hogy egyre jobb az életszínvonal, és egyre jobb nekünk, ilyenkor mindig fel kellett állnunk és tapsolnunk kellett, de tudtuk, hogy legtöbbünknek csak egy ruhája van. Éreztük, hogy ez így, ahogy van, nem jó.

Ami mindenkit nagyon bosszantott: rendkívül magas óraszámban tanították a marxizmus-leninizmust, és ahelyett, hogy a kémiát tanultuk volna, ami nehéz és fontos volt, órákat készültünk a könyvtárban valamelyik Sztálin-beszédből. Ráadásul nagyon rosszak voltak a fordítások, alig volt könyv, egymás kezéből kellett kivenni a köteteket. Ha pedig valaki nem készült föl, külön be kellett számolnia délután. És akkor még ott volt az orosz is, ami kötelező volt. Sokadik éve tanultunk oroszul, de még mindig ugyanott tartottunk. Az, hogy nagyon kellene tanulni a szaktárgyakat, de nem jutott rá idő, feszültséget váltott ki. Morgolódtunk a szerintünk elpazarolt idő miatt.

- A politikai helyzet olvadásával az egyetemen is megváltozott a hangulat. Milyen volt a légkör az 1956 őszén kezdődő tanévben?

- Szeptembertől már sokkal nyíltabban volt szó arról, hogy valamilyen módon kifejezésre kellene juttatni a véleményünket. Leginkább a kollégiumokban, a menzán zajlottak ezzel kapcsolatos eszmecserék. Így nem is voltam olyan "közel a tűzhöz", hiszen otthon laktam, ebédelni is hazajártam.

Ezek a "renitens" gondolatok a joghallgatóktól indultak ki, a gyermekkori barátnőm a jogon tanult, ő mesélte el a fejleményeket. Aztán ott voltak a marxizmus előadások, ahová együtt jártak jogászok, orvosok, bölcsészek, vegyészek a párhuzamos évfolyamokból. Itt is áramlottak az újító gondolatok, amelyekért lelkesedtem, de el voltam foglalva, hiszen a tanulás mellett minden szabadidőmet a szerves intézetben töltöttem. Nem sokkal később azonban láttam a plakátokat, amelyek azt hirdették, hogy október 16-án nagygyűlés lesz az AudMaxban. Persze, hogy elmentem, mindenki ment, kíváncsiak voltunk most mi lesz, mi fog történni.

- A gyűlésekről készült fényképek hangulata magával ragadó. Egy mai egyetemistának nagyon nehéz elképzelnie, milyen lehet egy ilyen esemény levegője, légköre.

- A bölcsészkaron dugig volt minden, már a folyosókon, a lépcsőházban is tömeg volt. Odaálltak azok a fiúk, akiket ma már ismerünk, de akkor csak annyit tudtunk, hogy az egy másodéves jogász, az egy harmadéves bölcsész. Felvetették a problémákat, majd megkérdezték, hogy támogatja-e a hallgatóság ezek felkarolását. Nemcsak, hogy támogatta, hanem sodorta őket egyre tovább. A kardinális kérdés az orosz volt. Azt akartuk, hogy legyen fakultatív. Meg, hogy ne kelljen annyi időt eltölteni a marxista szemináriumokkal. És ez átment további követelésekbe, például, hogy alakuljon egy önálló ifjúsági szervezet, amelyet mi választunk, és amely az egyetemisták problémáit közvetíti az egyetemi vezetés, az oktatási minisztérium felé. A gyűlés úgy folyt le, hogy valaki jelentkezett, elmondta a nevét, szakját, évfolyamát, és közölte, hogy mit javasol még a követelések közé. A végén már valaki azt követelte, hogy az orosz csapatokat vonják ki, hogy Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből, legyen független, vonják felelősségre azokat, akik felelősek az ötvenes évek elejének túlkapásaiért. Amit egyik nap még félve mondtunk ki egymásnak, másnap már nagy természetességgel követeltük. Az események, a követelések lavinaként gördültek tovább és tovább.

- Jelen volt az október 20-ai nagygyűlésen is?

- Igen, ott voltam. Az a gyűlés már nagyon meg volt szervezve, ott voltak a dékánok, ott volt a rektor. Emlékszem, eljött Fodor Gábor, a mi dékánunk is. Felszólalt, elmondta, hogy igazunk van. Lelkesen suttogtuk egymásnak, hogy "Átállt, Fodor Gábor átállt!", hiszen dékánként akkor ő is valamilyen pártfunkciót töltött be. Mindez nagyon tetszett, és nagyon tapsoltunk neki. Az oktatók igyekeztek a mozgalmat mederben, és a falakon belül tartani. Mert voltak olyan fiatalok, akik azt mondták, hogy akkor gyerünk, menjünk ki a Dóm térre, tüntessünk, de a tanárok lecsitították őket. Én azonban csak egy átlagos egyetemi hallgató voltam, aki lelkesedett, aki boldog volt, hogy friss levegőt szívhat, aki mindenütt ott volt, ahol valami történt.

- Akkor nyilván részese volt a 23-ai eseményeknek is. Hogyan élte meg azt a napot?

- Aznap is a laborban voltam. Onnan, az ablakból pont kilátni a Hősök kapujára. Estefelé látom, hogy egy nagy tömeg vonul át a kapu alatt. Azonnal otthagytuk a lombikokat, mindent, rohantunk le az utcára. Beálltunk a sorba, ami egyre nagyobb és nagyobb lett. A színház felé mentünk, ahol aznap a Szent Johannát játszották. A darabban van egy rész, amikor Jeanne d'Arc letérdelve imádkozik a hazájáért, és elkeseredve mondja, hogy nem lehet, hogy angol csapatok tiporják a haza földjét. Ennek olyan hatása volt a közönség soraiban, hogy felállva tapsolták meg a jelenetet. Odaért a tömeg, Bicskey színművész szavalt az erkélyen, kitettek egy magyar zászlót. Mentünk tovább a Kossuth Lajos sugárúton, már zászlókkal a kézben. Jöttek, jöttek az emberek, az üzemekből is. Ekkor már javában röpködtek a különböző jelszavak. A tömeg azt is skandálta, hogy "Úgy, mint a lengyelek!" Nagyon jól emlékszem, hogy akkor egy férfi jött be a járdáról, csatlakozott a sokasághoz, és elkezdte kiabálni, hogy "Jobban, mint a lengyelek!". Ezt a tömeg is átvette. Ez a jelenet nagyon megmaradt bennem. A tüntetés vége a Klauzál téren volt, ott is szavaltak a színészek. A hangulat eufórikus volt. Miután az egész véget ért, mindenki elbúcsúzott, hazament. Semmiféle incidens, atrocitás, provokáció nem történt. Gyönyörű nap volt. Az után a fojtó légkör után ilyet megélni fantasztikus volt, felejthetetlen. Életem egyik legszebb napja volt, holott én csak mentem a tömeggel, lelkesedtem, boldog voltam.

- A 23-át követő időszak hogyan telt? Aktív résztvevője volt a forradalomnak, vagy megmaradt a "passzív támogató, lelkesedő" szerepében?

- Szervezkedésben eleinte nem vettem részt, csak figyeltük, mi történik, lesz-e tanítás, rádiót hallgattunk, megbeszéltük az eseményeket. A forradalom napjait főleg az utcán töltöttük. 24-én mentünk volna az egyetemre. Sétáltunk az Ady tér felé, jöttek szembe a kisebb-nagyobb csoportok, hozták a híreket, elmondták azt is, hogy nincs tanítás. Fel volt bolydulva minden. Még aznap szovjet tankok jöttek Újszeged felől, le is fényképeztem őket, bár később elvették a fényképezőgépemet. Kiderült, hogy a katonák azt sem tudják, hol vannak. Többen beszéltek velük, és ők mesélték, hogy ezek a Tiszára azt hitték, hogy a Szuezi-csatorna. Ott voltunk a vörös csillagok leszedésénél is. Ahol valami történt, mentünk, megnéztük. Nem volt oktatás, és nagyon izgalmas volt az egész.

- Végül mégis tevékeny résztvevő lett. Hogyan jött a röplapkészítés ötlete?

- A légkör egészen november 3-ig nyugodt volt. Hallgattuk a Szabad Európát, és bíztunk benne, hogy jön a segítség. Tudtuk, hogy ebből nagyon-nagy baj lesz, ha magunkra hagynak minket. Attól kezdve viszont, hogy látszott, hogy a remények odavannak, elkezdtünk röplapokat terjeszteni. A célunk az volt, hogy fenntartsuk a tüzet, a hangulatot, az elhatározást. A jogászismerőseim beszerezték a röpiratokat, ezeket lemásoltuk, este pedig a kijárási tilalom ellenére elhelyeztük őket.

- Mit tartalmaztak ezek a röplapok?

- Volt egy "Nyílt levél Kádár Jánosnak" kezdetű plakát, ezenkívül emlékszem még az "Engedjék be az ENSZ megfigyelőket!" felhívásra is. Az egyik mondatot a kezem írásával átjavítottam. Ez meg is maradt, és terhelő volt rám nézve, hazaárulásnak számított.

- Még 1956 decemberében letartóztatták. Ez hogyan történt?

- Ebből a szervezkedésből én lettem legelőször letartóztatva. Egy este házkutatást tartottak nálunk, és bevitték édesapámat az ávó-központba, a Tisza Szállóba. Nem sokkal később jöttek értem is. Őt ott megverték, majd miután a verés nyomai nem látszódtak rajta annyira, hazaengedték. Engem még ott tartottak, vallattak, faggatóztak. Semmit nem tudtak meg tőlem, mert tényleg nem voltak olyan kapcsolataim, ismerőseim, amilyeneket ők szerettek volna kideríteni, rámbizonyítani. Viszonylag könnyen tudtam védekezni az ellen, amit ott rámzúdítottak: sokszorosítógépet, fegyvert kerestek, de nálam ilyen természetesen nem volt. A röplapokat viszont magamtól átadtam. Pár nap múlva elkerültem az ügyészségre, onnan a Csillag börtönbe, ahol vádemelés nélkül szabadlábra helyeztek. Nagyon boldog voltam, azt hittem ennyivel megúsztam a dolgot.

Januárban viszont megint elvittek. Igazából nem tudom, miért, úgy gondolom, hogy volt egy "jóakaróm", - akinek már az első letartóztatást is köszönhettem - aki tovább forszírozta a dolgot. A kihallgatásokon elmondták, hogy tudják, hogy félrevezetett, megtévesztett munkásgyerek vagyok, és az egyetemre a rendszer jóvoltából kerültem. Mondjam ezt, meg ezt, és akkor majd tanulhatok újra. Ebben csapdát sejtettem. Nagyon féltem, hogy szüleimnek, barátaimnak baja származhat abból, amit mondok, és csak magamra szorítkoztam, hogy természetesen szeretnék tanulni, hasznos tagja lenni a társadalomnak, újra egyetemre járni, sportolni. Abban az időben lettem ifjúsági válogatott ugyanis. Ősszel mentem volna edzőtáborba, edzőpartnernek a melbourne-i olimpiai csapat számára. Egyes egyedül a sportegyesület és a vívószövetség írt a szüleim kérésére egy olyan levelet, hogy igenis értékes ember vagyok, szüksége lenne rám a magyar sportnak, és engedjenek el, vinnének az edzőtáborba. Erre azt vágták a fejemhez, hogy hogyne, majd luxusüdülésre megyek ennyi vétek után. A sportkarrierem itt félbetört.

- A viszontagságai viszont nem értek véget ezzel…

- A bírósági tárgyalás során, a még hagyományos bírói karból származó bíró nem talált ellenem indokot, de a nagy nyomás hatására hat hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek. Megint boldog voltam, hogy szabad vagyok, és minden rendbe fog jönni. Utána nem sokkal viszont újra bekerültem. Egy pufajkás motoros jött értem, és egyenesen a Csillag börtönbe vitt. Úgy gondolom, az a valaki tovább forszírozhatta a dolgot: annyi eset volt, nem létezik, hogy az enyém lett volna az egyik legsürgetőbb és legfontosabb. Az ügyemet áttették a népbíróságra, Budapestre. Szegény szüleim fogadtak egy ügyvédet, aki már az első tárgyaláson is ott volt. De semmi mentő tanú, semmi mentő körülmény nem érdekelte a bíróságot, hiszen szerintük nyilvánvaló volt az ellenforradalmi tevékenységem, nyilvánvaló volt, hogy értelmiségi vagyok, és képzettségemnél fogva tudnom kellett volna, hogy hazaárulást követek el. Másfél év letöltendő börtönbüntetésre ítéltek. Állampolgári jogaimat megvonták, eközben fegyelmi eljárással az ország összes egyeteméről is kitiltottak. Ez május elején történt. Sokkal később tudtam meg, hogy akkor kezdték el letartóztatni a "főbűnösöket", akkor jutottak el hozzájuk, én pedig már megkaptam a másfél évemet.

- Nagyon nehéz lehetett feldolgozni és letölteni a büntetést. Mesélne a börtönben eltöltött időszakról?

- A Csillagba kerültem, rabruhát kaptam, betettek egy cellába. Keserves heteket töltöttem ott. Döbbenetes váltás volt a kinti viszonyok után egy ilyen világba bekerülni. Aztán szóltak, hogy öltözzek vissza. Betettek egy rabautóba. Egyszer csak ott találtam magam Dunaújváros mellett, a pálhalmai rabgazdaságban. Ide a köztörvényesek, és a közveszélyes munkakerülés címszó alatt jelzett utcalányok kerültek. Nem volt ott csak néhány politikai fogoly. Egy-két olyan volt, aki disszidálni akart, és volt egy kis "kuláklány", aki a falusi tüntetésen vitte a zászlót. Másnaptól mennünk kellett dolgozni, kemény fizikai munkát végeztünk: kapáltunk, arattunk, szedtük a gazt. Négykézláb, sárban, kánikulában, aratáskor hajnal háromtól késő estig. Bár sportoló voltam, nem voltam az efféle munkához szokva. A többiek viszont nagyon bírták. Mindig csodálkoztam, hogy hogyan lehetnek ezek munkakerülők, amikor ennyire tudnak dolgozni.

Egy idő után rájöttek, hogy tudok számolni, írni, olvasni. Egyre több egyeztetési feladatot kaptam. Mások leveleit segítettem megírni, én vezettem és állítottam össze azt a listát is, amely a rabok vásárlásait tartalmazta. "Rangban" kicsit előrébb kerültem. Amikor jobban kezdett menni a sorom, '58 elején elhoztak Szeged mellé, Nagyfára, ahol megint fizikai munkát kellett végeznem.

- Milyen érzés volt másfél év után otthagyni ezt a kemény világot?

- Szabadulásom körülményei meglehetősen viszontagságosak voltak. Egy nap nagyon beteg lettem kinn a földön. Bementem a központba, de oda csak heti egyszer jött orvos. A felcser, egy őrmester azt mondta, hogy neki nem kötelessége tudni, kinek mi baja van, majd pénteken jön a doktor. Később, amikor már nagyon rosszul voltam, csak kihívták a mentőt. Olyan sürgős eset volt, hogy nem a rabkórházba vittek Kalocsára, hanem ide Szegedre, a klinikára. Mint kiderült perforált vakbélgyulladásom volt. A műtét után két napig válságos állapotban feküdtem. Sokáig ott tartottak, de úgy, hogy a szobám, valamint a műtő előtt is fegyveres őr vigyázott. Nem engedtek be hozzám senkit. Nagybetegen is boldog voltam, hogy besüt az ablakon a nap, hogy orvosok jönnek be hozzám, és meglehetős szimpátiával foglalkoznak velem. A büntetésből olyan kevés volt már hátra, hogy nem kerültem vissza dolgozni, hanem a Csillag lábadozójába vittek.

- Ezután szinte mindent újra kellett kezdenie. Ez hogyan sikerült, mihez kezdett a szabadulása után?

- Miután letöltöttem a büntetésemet, még sokáig lábadoztam a betegségből. Ekkor tudtam meg, hogy kizártak az ország összes egyeteméről. Eltelt így egy-két hónap, aztán figyelmeztettek, hogy el kellene mennem dolgozni, mert problémáim lehetnek abból, ha nincs munkám. Elkezdtem állást keresni. Egy ismerősöm szólt, hogy a KÖJÁL-nál van hely. Fel is vettek, de két hónap múlva páros lábbal rúgtak ki, mert volt ott egy párttitkárnő, aki kiderítette, hogy el voltam ítélve. Ez mellbevágó volt, nagyon igazságtalannak éreztem a dolgot: már megkaptam és letöltöttem a büntetésemet, ami ráadásul a tettemhez képest túlzott mértékű volt. Megint munka után kellett néznem. Mindenhova ment utánam a drót, és mindenhonnan elutasítottak. Végül felvettek a Dél-Alföldi Mezőgazdasági Kutatóintézetbe, a mai gabonakutatóba, laboránsnak. A két és fél év egyetem nem múlt el nyomtalanul, mérni, titrálni tudtam. Mindent meg tudtam csinálni. Már edzve voltam a munkához. Az igazgatóm, aki ismerte a múltamat, látta, hogy nincs probléma velem, úgyhogy maradhattam. A sportot is újrakezdtem, de már nem azon a szinten, mint korábban. Egy országos vidék-bajnokságot azért nyertem. Ez már csak nekem volt afféle elégtétel, hogy újra sportolok, és a szakmámban is próbálok előrehaladni.

Közben 1961-ben férjhez mentem. A férjemmel, Török Attilával már a forradalom előtt is ismertük, szerettük egymást. Ő matematika-fizika szakos hallgató volt. Azután viszont jött a büntetésem, és másfél évig semmilyen kapcsolatunk nem lehetett, egyedül egy fénykép volt nálam. Még a klinikára sem jöhetett be, csak úgy tudtunk érintkezésbe lépni, hogy üzent, hogy délután kettőkor a szemközti klinika ablakában lesz, és ha én is odamegyek az ablakhoz, láthatjuk egymást. Ez az időszak tovább erősítette a kapcsolatunkat, a hosszú távollét ellenére. Mikor elvett feleségül, az orvosegyetemen, ahol dolgozott, behívatta magához az akkori személyzetis, és azt mondta neki: "Török elvtárs, nagyot csalódtunk magában, mert elvett egy ellenforradalmárt feleségül." Megmondták neki, hogy soha oktatói státusba nem kerülhet. Nem is került. Én később főiskolai oktató lettem, ő ott a SZOTE-n soha. Ilyen volt a légkör.

- A kizárás ellenére végül visszakerült az egyetemre. Ez hogyan történt?

- Állandóan bombáztam levelekkel az oktatási- és az igazságügyminisztert. Kértem az igazgatómtól is támogatólevelet. Leírta, hogy hogyan dolgozom, és hogy megérdemelném, hogy befejezzem az egyetemet. Ez nagyon komoly dolog volt akkor, sokan féltek volna attól, hogy ezt megtegyék, mert rossz fényt vetett volna rájuk. A sokadik beadvány után az igazságügyminiszter mentesített az ítélet jogkövetkezményei alól. Ezután már ezt a levelet is küldözgettem az oktatási minisztériumnak. Addig-addig írogattam, hogy 1962 nyarán megjött az értesítés, hogy visszavettek. Nagyon örültem neki, mert küzdöttem, akartam, és meglett az eredménye. Jól emlékszem: mentem a rektorhoz az oktatási minisztertől kapott papírommal, a titkárnő szólt, hogy én vagyok itt. A rektor nyilván a sok kérvény után már ismerte a nevemet, tudta ki vagyok. Ünnepélyesen megállt az ajtóban, megfogta a karomat, és behúzott a szobájába. "Bent van az egyetemen!", mondta. Boldog pillanat volt.

- Újra egyetemista lett, viszont a korábbi egyetemi éveihez képest jelentősen megváltozott körülmények között.

- Harmadévesként kezdtem újra az egyetemet. Akkor már negyvenen voltunk az évfolyamon. Befogadtak, de biztosan sejtették, hogy valami "ügyem" lehetett a háttérben. Ez végül soha nem került szóba. Megint nagyon tanultam, strébernek is tartottak. Onnantól kezdve csak jeles vizsgáim, gyakorlati jegyeim voltak. Még véletlenül sem akartam elcsúszni. Újra bejártam a szerves kémia intézetbe, ott írtam a diplomamunkámat is. Ötödéves koromban már gyermeket vártam. Megkérdezte a témavezetőm, hogy akkor diplomamunka, vagy gyerek? Azt válaszoltam, hogy gyerek is, meg diplomamunka is. Mentem nagy pocakkal vizsgázni, mondták is a többiek, nem kell izgulnom, az áldott állapotom miatt úgysem fognak nyaggatni. Ennek ellenére nagyon kemény másfél órás vizsgáim voltak a tábla előtt állva! Nem is vártam el, hogy kivételezzenek velem. Mindenből levizsgáztam, elkészítettem a szakdolgozatot is, igaz leírva még nem volt. 1965 februárjában megszületett a kisfiam, pelenkázás, etetés közben gépeltem a dolgozatot. Ha esetleg el kellett mennem valahová, mindig volt otthon anyatej, ha nem érnék haza időben, anyukám meg tudta etetni a gyereket. Az államvizsga is két szoptatás közé volt beiktatva, és úgy tűnt, hogy időben sorra is kerülök, de csúszott a vizsga, és haza kellett szaladni, mert átázott volna a ruhám. Hazaszaladtam, megszabadultam a feleslegtől, közben anyukám telefonon megkérdezte, hogy ki van bent, mikor következem. Végül visszaértem, jelesre államvizsgáztam.

- Könnyebb volt munkát találnia diplomásként, vagy megismétlődtek a korábbi elhelyezkedési nehézségek?

- Az egyetemi elhelyezőbizottság nem talált nekem helyet sehol. Ez újabb pofon volt: akkora erőfeszítések, és jeles diploma után nem sikerült elhelyezkednem. Elkezdtem keresgélni. Elmentem a gabonakutatóba, ahol megígérték, hogy mindent megtesznek, megpróbálnak helyet szerezni. Ez viszont már sokkal nehezebb volt, mint korábban. Akkor én laboráns voltam, most diplomás vegyész. Egy laboránst sokkal könnyebb eldugni, egy diplomásnak viszont feladat, kutatási munka kell, egy kutatócsoporthoz kellett tartoznia. Mindenki azon volt, hogy állást szerezzen nekem. Ősszel visszakerült az Élelmiszeripari Technikumból - ami ma már főiskola - a TTK-ra egy fölöttem végzett vegyész. Ő szólt nekem, hogy meg fog üresedni a helye. Megint kezdődött minden elölről, mentem, kilincseltem, pályázatot írtam. Végül felvettek tanársegédnek, laborgyakorlatot vezettem, és közben tudományos munkát is végeztem. Eltelt egy tanév, majd a következő szemeszter elején hívatott az igazgató, hogy gond van. Kapott egy telefont a minisztériumból: egy hónapot adnak arra, hogy valahol elhelyezkedjem. Akkor összeomlottam. Úgy éreztem bizonyítottam, küzdöttem, mindent megtettem. Megmutattam, hogy készséges, lojális vagyok, hogy dolgozok, tanulok, a munkát helyeztem minden elé, mindenki meg volt velem elégedve, és mégsem. Megint munkát kellett keresnem. Mindenhol visszautasítottak. Idegösszeroppanást kaptam, táppénzre kerültem. Az igazgatóm viszont járt fel az élelmiszeripari minisztériumhoz, a főiskolai főhatósághoz. Előadta a helyzetemet, elmondta, hogy táppénzen vagyok, így nem akarnak utcára tenni. Nem sokkal később jött egy papír a minisztériumtól, amelynek a lényege, hogy adjanak nekem munkát, de a hallgatókkal, az ifjúsággal nem kerülhetek kapcsolatba. A státusom "tanszéki munkaerő" lett, ami a takarítónőket, meg a laboránsokat jelölte.

- Hogyan lett mégis oktatóvá?

- Szerettem volna ledoktorálni, elmentem a szerves kémia intézetbe, témát kérni. Időközben viszont megszületett a második gyermekem, a kislányom, így két gyerek mellett, esténként készültem fel. 1972-ben doktoráltam, suma cum laude minősítéssel.

Egy-két évvel később, mikor már tanszéki mérnökké léptem elő, a kari igazgatóm, írt egy levelet a Csongrád megyei belügyi szerveknek. Megkérdezte, hogy van-e még valami akadálya annak, hogy engem, mint oktatót alkalmazzanak. Nem volt. Így aztán 1975-ben már taníthattam. Először csak laborgyakorlatot vezettem. Aztán már a gépészeknek adtam elő kémiát. Végül, mikor a főnöknőm nyugdíjba ment, megkaptam a főtantárgyat is, amelyet a százfős, nagy előadóteremben tartottam. Addig nem nagyon ismertek a hallgatók, csak az a kis csoport, akivel a laborban foglalkoztam. Ezután már kezdtek megismerni, az utcán köszöntek a diákok. Eleinte furcsa érzés volt, de természetesen nagyon jól esett, és örültem neki. Előtte évekig szorongva mentem be dolgozni.

- Ez a szorongás a szocializmus vége felé közeledve, majd azt követően még inkább oldódhatott…

- Igen, így volt. Nagyon ismerős volt az, amikor a '80-as évek vége felé a fiatalok elkezdtek mozgolódni. Ismerős volt, de ezt nem mondtam el nekik, nem beszéltem a múltamról: még mindig vigyáztam, óvatos voltam. Ebben az időszakban vált szokássá az is, hogy a hallgatók minden őket érintő ügyben nyilvánosan véleményt nyilvánítottak. Például minden évben szavaztak a magister optimus és magister pessimus díjra. 1993-ban engem választottak az év tanárának. Pedig nagyon szigorú voltam, most már nem mernék olyan lenni. Na, akkortól kezdve kezdtem igazán jól érezni magam a főiskolán. Viszont hamar elérkezett az idő, amikor nyugdíjba kellett volna mennem. Pont, amikor helyzetbe jöttem. Akkor azt mondtam: egyszer vesztettem hat évet az egyetemen, azután a főiskolán "dugdostak" kilenc évig, ez összesen tizenöt esztendő mínusz, ezt a lemaradást valahogyan be kell pótolnom. Maradtam még öt évig. 1995 decemberében mentem nyugdíjba, de azóta is tanítok a főiskolán. Eleinte még nappali tagozaton is oktattam, ma már csak levelezősökkel foglalkozom. Minden évben azt mondom, hogy ez az utolsó, de mindig folytatom.

- Visszatekintve meglehetősen viszontagságos életére, hogy érzi: érdemes volt terjeszteni azokat a röplapokat 1956-ban?

- Tavaly, október 20-án Fellegi Ádám zongoraművész estjén voltunk a férjemmel. A végén a művész azt mondta, nem lehet úgy vége az estének, hogy ne adjon elő valamit a közelgő ünnep tiszteletére. Majd eljátszotta Chopin Forradalmi etűdjét. Meghatódtam, elsírtam magam. A végén odamentem hozzá, hogy megköszönjem neki. Látta, hogy könnyezem, megkérdezte: "Ön érintett?", és megölelt. Ezek azok a pillanatok, amikor az ember úgy érzi: minden megérte.

2003. február 11.