Sarnyai Tibor

„Az emberi élet a lehetőségek élete”
Szabó Tibor alkalmazott filozófiája

Dr. Szabó Tibor, az Szegedi Tudományegyetem JGYTF Kar Olasz Tanszékének főiskolai tanára dolgozószobájában fogad. A megbeszélt időponthoz képest kicsit késve érkezik, az ablakon keresztül látom, hogy egy kollégájával találkozott a parkolóban. Úgy tartja, s most bizonyítja is, hogy a baráti beszélgetés igen fontos tényezője az emberi életnek. Köszönés után határozottan közli, hogy egy óra áll a rendelkezésünkre. Szinte meg sem várja az első kérdést, máris sietve belevág élettörténetének elbeszélésébe.

– Arra kérném – biztosan megtette már számtalanszor ezt: készítsen számomra egy szóbeli önéletrajzot.

– Ha ez a föladat, akkor azzal kezdem, hogy szegedi születésű vagyok, az őseim is szegediek, illetve Szeged környékiek voltak, így a városhoz mindenféle szállal kötődöm. Iskoláimat a Móra Ferenc Általános Iskolában kezdtem, amely jelen pillanatban a Szegedi Tudományegyetem egyik épülete. Utána a Kőrösy József Közgazdasági Technikumba, a Tisza-parti patinás épületbe jártam, melyben egy szintén nagyon patinás, és igen nehéz közgazdaságtudományi technikum tanított. Ez az iskola azt biztosította számomra, hogy eléggé szeretek a reáliákban otthonosan mozogni, szeretek a földön állni, tudniillik a számok világa egy egzakt világ. Ugyanakkor volt ott egy tanárom, aki igen nagy hatással volt rám, a Lakner Karcsi bácsi. Ő franciát tanított, és én miatta már a technikumban is önszorgalomból különböző francia feladatokat oldottam meg, illetve tovább képeztem magam az iskolán kívül is.

Igen neves személyiségek tanultak velem franciául akkoriban, elég, ha csak Csúri Károlyt, a bécsi Collegium Hungaricum mostani vezetőjét említem. A technikum elvégzése után eldöntöttem, hogy még egy nyelvet meg akarok tanulni: ez az olasz lett. Rövid felkészülés után – miközben egy évig könyvelést, és egyéb, fizikai munkákat végeztem, majd egy újabbig az olasz nyelvet tanultam – fel is vettek a szegedi tudományegyetemre – akkor JATE-nak nevezték –, olasz-francia szakra, melyet 1965 és 1970 között el is végeztem. Az egyetemen Népköztársasági Ösztöndíjas voltam, ez akkoriban komoly dolognak számított. Döntő esemény lett az életemben, hogy több sikertelen pályázat után megkaptam az első külföldi ösztöndíjamat: 1968 és 1969 között sikerült kijutnom Franciaországba, ahol éppen akkor voltak a diáklázadások.

Nagyon szerényen, szinte a háttérből végigkövettem ezeket az eseményeket – emiatt a hatvannyolcas nemzedékhez tartozónak vallom magam. Érdeklődésem ekkor fordult a társadalomtudományi kérdések felé: akkoriban nem csak a nagy marxista klasszikusokat ismertük meg, hanem Che Guevara vagy Mao Ce Tung gondolkodását is – ők voltak ugyanis akkor divatos szerzők. Miközben egyetemre jártam Besançonban és Párizsban, a Sorbonne-on, művészeti tanulmányokat is folytattam különböző művészeti szakiskolákban. Ez nagyon érdekes volt, mert azok, akik akkoriban ott dolgoztak, egyfajta metafizikus festészetet igyekeztek megvalósítani – ez még most is élénken él bennem, és a képeimet ennek hatása alatt készítem. Franciaország után a JATE filozófia tanszékén kezdtem el dolgozni mint gyakorló tanársegéd.

– Filozófiai tanulmányait azonban már Pesten, az ELTE-n folytatta. Szegediként miért választotta Budapestet?

– Föltétele volt, ha a tanszéken filozófiatörténetet és társadalomfilozófiát akartam oktatni, hogy szakirányú diplomát szerezzek valahol. Minthogy abban az időszakban csak egy helyen volt filozófiaoktatás, a budapesti ELTE-n, ezért adódott, hogy ott tanultam. Az ELTE-n kiváló professzorokkal találkoztam. Azt még megjegyezném, hogy ELTE-n folytatott tanulmányaim alatt írtam egyetemi doktori értekezésemet Cesare Pavese írói stílusából, amely egy stilisztikai, nyelvészeti problémákat taglaló tanulmány volt. Akkoriban ez is érdekelt. A budapesti egyetemen mestereim közül elsősorban Hermann István nevét kell megemlíteni, aki döntő hatással volt szellemi fejlődésemre. Ő Lukács György tanítványa volt, és Lukács szellemiségét – akkoriban még ezt nem tudtam, csak később derült ki számomra, hogy ez Lukács szellemisége – közvetítette felém. De nem csak ő volt kiemelkedő tanárom, hanem például Sziklai László, Benedek Nándor, Nagy Géza, Koltay-Kastner Jenő vagy Tóth Tamás is.

Szakdolgozatomat Hermann-nál írtam – mégpedig Antonio Gramsci olaszországi fogadtatásáról, ehhez filológiai munkát is végeztem, miközben vizsgáltam a nagy olasz filozófus elméleti koncepcióját. Miután végeztem – illetve már tanulmányaim alatt is –, tanítani kezdtem a filozófia tanszéken. Olyan tizenöt év következett, amikor a szegedi egyetem bölcsészkarán csak én tartottam előadást filozófiatörténetből. A hallgatók szóban vizsgáztak nálam, emiatt rendkívül sok, ma közéleti funkciót betöltő és tudományos karriert befutó ember járt hozzám tanulni, akiket én többé-kevésbé megismertem. Azt hiszem, hasznukra vált a kurzusom, mert nagyon sok filozófiaiszöveg-olvasást tartottam, ami abban az időszakban elég nagy újdonságnak számított, hiszen hivatalos szerző csak Marx és Engels volt. Az olvasott szövegeket megbeszéltük a hallgatókkal – szerintem ez elég nagy hatást tett egyik-másik diákomra, illetve tudom, hogy későbbi munkájában ezt felhasználta.

– A kutatást, ugye, ekkoriban sem hagyta abba?

–Nem, sőt egyre élénkebben foglalkoztam Gramsci gondolkodásával. Hosszabb ideig ’75-ben voltam először a római Magyar Akadémián, ahol szintén ezt a témát tanulmányoztam. Ebben az időszakban kezdtek el megjelenni a Magyar Filozófiai Szemlében munkáim. Mostanáig, azt hiszem, tizenegy tanulmányom és recenzióm jelent meg ebben a rangos folyóiratban – úgy számítom, ez eléggé szép teljesítmény. Ezen kívül rendszeresen publikálok még a Valóságban, a Világosságban, a Kritika című folyóiratban és a Magyar Tudományban is.

– Szintén Gramsciról?

– Igen, jórészt, de aztán áttértem más témákra is. Főleg Lukács Györggyel foglalkoztam még, meg az olasz egzisztencializmussal, de egyéb más témákról is írtam. A szakmai publikációim száma a mai napig számítva száznyolcvannégy. Ezen kívül vannak írásaim, amelyek nem szigorúan tudományos témájúak, ezek elsősorban alkalmi jellegű, vagy képzőművészeti írások, kritikák, kisebb ismertetések, képzőművészeti tárlatot megnyitó beszédek, illetve szobrászok, festők művészetét bemutató szövegek, melyek a Művészet, a Tiszatáj vagy a Szeged című folyóiratban jelentek meg.

1983-ban védtem meg a kandidátusi disszertációmat a Magyar Tudományos Akadémián. Próbáltam munkámat monográfiaként is kiadni, azonban Gramscit abban az időszakban egy marxizmustól elhajló, „nyugati kommunistának” tartották, így nem volt elfogadható az akkori közéletben. Nem is tudtam megjelentetni a munkát csak 1991-ben, akkor is a saját költségemen. Ebben a kötetben foglaltam össze mindazt, amit Gramsci politikai filozófiájáról tudni kell. Ő nagyon jelentős gondolkodó volt, akinek elsősorban a pluralizmus, a hegemónia volt kedvenc témája, és az, hogy legyen a társadalomban vezető erő, de az ne diktatórikus erő legyen. „Érthető”, hogy e koncepció, amely az akkori hivatalos gondolkodástól jelentősen eltért, nem kapott zöld utat.

– A tudományos pálya mellett a közéletben is aktívan vett részt, hiszen nevéhez köthető a Szegedi Lukács Kör megalapítása.

– Inkább tudományos, mint közéleti jelentőségű, hogy 1979-ben létrehoztuk Karácsonyi Péter barátommal – aki sajnos néhány év múlva meghalt – a kört, mely még most is működik, én pedig kezdettől fogva vezetője vagyok. A Szegedi Lukács Kör azt a célt tűzte ki maga elé, hogy tanulmányozza Lukács György elméleti munkásságát, vagyis elsősorban a filozófiáját, de az esztétikáját, a pszichológiáját és a politikaelméletét is. A körben a hallgatókkal és a kollégákkal nagyon jó vitákat folytattunk – elméleti vitákat, nyilván –, azt vizsgálva, hogy mi az, ami hasznosítható az akkori társadalmi viszonyok között Lukács gondolkodásából, illetve azt, hogy hol az ő helye a XX. századi filozófiában. Ezt a helyet mi eléggé jelentősnek láttuk. Neves személyiségek jöttek el hozzánk, köztük nyugat-európai és amerikai Marx-, illetve Hegel-kutatók, de munkákban kiemelkedő hazai tudósok is részt vettek. A körnek nesztora és legnagyobb szellemi támogatója Tőkei Ferenc akadémikus volt, aki nagyon sokat tett azért, hogy a Szegedi Lukács Kör elnyerte a Lukács Emlékérmet. A Lukács Kör tagjai nagyon sokat publikáltak, elsősorban Magyarországon, de Svédországban, Olaszországban és Németországban is – mindenütt igen jó visszhanggal.

– Visszakanyarodnék a kiadatlan disszertációhoz. Az akadémiai védés után továbbra is Gramscival foglalkozott?

– A védés után, amely tehát Gramsci filozófiája körül mozgott, érdeklődésem egyre szélesedett. Elsősorban az olasz politikai gondolkodás érdekelt, ezen belül Norberto Bobbio koncepciója leginkább, de aztán nemcsak az ő, hanem jó néhány más olasz szerző (Croce, Del Noce, Abbagnano) gondolkodását ismertem meg. Aztán, a nyolcvanas évek végén elkezdtem eléggé rendszeresen feljegyzéseket írni a társadalmi és politikai eseményekről. Ezeket először 1991-ben szerveztem kötetbe A csend vége címmel. A könyv írásai majdnem mind olyanok, hogy azokban elméleti eredményeket – melyeket Gramsci és Lukács tanulmányozása során gyűjtöttem össze – hasznosítok az aktuális politikai események értelmezésekor.

A második ilyen kötetem 1995-ben jelent meg, annak Szinte szabadon a címe. Ebben már szerepeltek olyan írások is, melyek a saját elméleti gondolkodásomat próbálták összefoglalni, ezek közül a legjelentősebbnek A középszer dicsérete című írásomat tartom. Következő, és egyben befejező része a trilógiának a Naiv ország című kötet, ez 1999-ben látott napvilágot. Ebben a több folyóiratban is kedvezően bírált könyvben már, úgy érzem, nagyon jelentős filozófiai írásokat közöltem. Ezek úgy születtek, hogy 1993-ban és 1994-ben Angliában jártam, és a Hull-i egyetemen találkoztam olyanokkal, akik alkalmazott filozófia (applied philosophy) néven tartottak kurzust. Nekem csak ez a szókapcsolat kellett, hiszen ezek az emberek nem úgy közeledtek a filozófiához, mint én, ugyanis én az alkalmazott filozófia alatt a bölcseletnek egy újfajta értelmezését értettem.

– Ami azt jelenti, hogy visszatér a legeredetibb értelmezéshez.

– Pontosan így van, hiszen a bölcselet kezdetben élni tanította az embert. Én azt néztem meg, hogy a különböző filozófiai írások és iskolák tanításából mi az, ami a mindennapi életben hasznosítható vagy értelmes egy bölcseletben átlagosan jártas ember számára. A Naiv ország kötet írásainak egy része erről szól tehát, és én ezeket nagyon jelentőseknek érzem, noha a kivitelezéssel, a tipográfiai megjelenéssel egyáltalán nem vagyok elégedett.

– Említette, hogy cikluszáró kötet a Naiv ország. Ez azt jelenti, hogy nem foglalkozik már a politikával? Esetleg kiábrándult belőle?

– Nem, nem ábrándultam ki, inkább arról van szó, hogy a következőkben más szinten szeretném folytatni a vizsgálódást. Egy magasabb elméleti szintézis keresése ez, amely során politikaelméleti eszközökkel megkísérlem leírni, megérteni a politika működését, amely bizonyos fokig racionalitásból áll, másrészt viszont érzelmekből. Ez a két tényező az, amelynek működését próbálom minél jobban megérteni a politikai közszereplők, a pártok, a különböző politikai kultúrák vizsgálatával. Azon is fáradozom, hogy megpróbáljam a magyar viszonyokat összehasonlítani az olasszal abból a szempontból, hogy mi az, ami ebből a nyugat-európai államból a számunkra is fontos és tanulságos. Ez sokkal érdekesebb munka, mint pusztán feljegyzéseket írni a politika mellé, mert sokkal több szempontból lehet a kérdést vizsgálni. Kissé előreszaladva a kronológiában itt említem meg, hogy 2002-től vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Politikai Tudományok Intézetének tudományos főmunkatársa, és ott pontosan ezeket a kérdéseket tanulmányozom. Szeretnék vitákat indukálni a kérdésről, és jobban behozni a magyar politikatudományi életbe az olasz politikai szisztémának az értelmezését, a pártrendszer hasonló átváltozását és a többit.

– Kihagytuk a kronológiából a nyolcvanas évek elejét. Akkor mi történt Önnel?

– A szegedi Lukács-kör elnökeként akkoriban négy vagy öt országos, illetve nemzetközi konferenciát rendeztem Gramsci és Lukács gondolkodásáról, amelyeknek az anyagát én rendeztem kötetbe – különösen a kilencvenes években ez nem kis erőfeszítésembe került. Akkoriban ugyanis ezeket a gondolkodókat, mint baloldaliakat, nemigen kedvelték, noha bennünket ezeknek a filozófusoknak a politikai vetülete csak felszínesen érdekelt. Ráadásul mi nem ortodoxokként foglalkoztunk ezekkel a filozófusokkal, hanem kritikával közeledtünk koncepciójukhoz. Annyit kell még elmondanom erről, hogy olasz nyelven készül egy kötetem, amely Nápolyban, az egyetlen olasz filozófiai intézet gondozásában jelenik meg, és amelyben összefoglalom mindazokat az eredményeket, amelyeket húsz-huszonöt év alatt Lukács munkásságából levontam, illetve próbálom elhelyezni Lukácsot az akkori és a mostani filozófiai életben. A könyv eléggé kritikus bizonyos szempontból, a címe is provokatív, körülbelül így hangzik majd: Lukács György, az autonóm gondolkodó. Lukács ugyanis mindig hangsúlyozta, erőltette, hogy ő mennyire marxista, noha a hivatalos marxizmus sosem fogadta el őt igazán. Én úgy próbálom beállítani Lukácsot, mint aki mindig a saját útját követte, és nagyon nehezen sorolható be még akár a marxizmusba is.

– Ha már Lukácsnál tartunk: Ön szerint miért van az, hogy Lukácsot ennyire lenézik itthon, noha Ferenczi és Kerényi mellett ő a harmadik magyar, akit a bölcsészettudományokban külföldön a legnagyobbnak tartanak, és évente több tucat szakdolgozatot írnak munkásságából?

– Rá is érvényes a mondás: senki sem próféta a saját hazájában. Én ezt nagyon sajnálom, bár az nem egészen igaz, hogy itthon nem születnek jelentős dolgozatok Lukácsról. Nemrég jelent meg kötet például Lukács irodalomszociológiájáról, de tudomásom van olyan hallgatókról is, akik Lukácsból írják a PhD-disszertációjukat. De az igaz, hogy most kritikusan „kell” fellépni Lukács ellen, hiszen volt tanítványai is hátat fordítottak neki, és egy posztmodern nézőpontból cáfolják őt. Mi, magyarok sajnos nem járunk élen szellemi kincseink megőrzésében. Ennek ellenére van, és lesz is Magyarországon jelentős, Lukáccsal foglalkozó szekunder irodalom.

– Érdekesnek tartom, hogy Lukács-követő filozófus létére behatóan tanulmányozta az egzisztencializmust. Segítene megértenem, hogy hogyan is van ez?

– Igen sokat foglalkozom az egzisztencializmus egyik ágával, a pozitív egzisztencializmussal, amely az olasz gondolkodás sajátossága, és amelyet Magyarországon csak igen kevesen ismernek. Ez az egzisztencializmus eltér Heidegger és Sartre interpretációjától, akik – a pozitív egzisztencialisták szerint – elsősorban a negatívat, az élet élésének negatív oldalát hangsúlyozták: hogy bele vagyunk az életbe vetve, folyton csak szorongunk, Sartre szerint csak szituációkban működünk, bár ez nem determináns tényező, de szabadságra vagyunk ítélve. Mindezt az olaszok egészen másképp élik meg a maguk sajátos temperamentumuk alapján.

– Nem egy szorongós nép…

– Nem. Ők úgy gondolkodnak, hogy az életnek nagyon szép oldalai is vannak, a művészetek élvezése, a baráti kapcsolatok tartása, a kellemes együttlét; ezek mind-mind olyan tényezők, amelyek döntőek az emberi egzisztenciában. Nicola Abbagnano azt tartja, hogy az emberi élet az a lehetőségeknek az élete, de nem a negatív lehetőségeké, hanem a pozitív lehetőségeké, melyek közül, ha az ember választ, akkor sok pozitív között is választhat. Látható, hogy ő teljesen másképpen látja a dolgokat, mint az egzisztencializmus klasszikusai. Ez a gondolkodásmód számomra rendkívül szimpatikus, és úgy történt, hogy e témában több, olaszok által kiadott kötetben is szerepelhettem tanulmánnyal. Az olaszok Abbagnano utolsó periódusát elkezdték az én értelmezésem alapján interpretálni, s kimutatták azt, hogy a késői Abbagnano mindazt, amit a filozófiában az előző időszakokban megtanult, megpróbálta az embereknek úgy átadni, hogy annak meglegyen a kellő elméleti alapja, de vonatkozzon főleg az élet sajátos, fontos dolgaira, mint például a társas kapcsolatok és a többi.

– Azért kérdeztem rá az egzisztencializmusra, mert klasszikus tankönyvi példa Lukács és Sartre szembenállása, örök vitája. Lassan kiderül, hogy ez nem is annyira egyértelmű. Ön szerint lehet-e a két gondolkodót szinkretikusan látni?

– Ez nagy kérdés. Én úgy látom, hogy a késői Lukács visszatér a korai Lukácshoz, amikor ő maga is egzisztenciálfilozófus volt, és életfilozófiával foglalkozott. A késői Lukács olyasmiket ír le, mint például az emberi egyén kérdése, az egyed kérdése, hogy mint egyed milyen az ember státusza. Különösen a választás kérdésének felvetését a késői életműben érzem olyannak, amely Lukácsot az egzisztencializmushoz közelíti. És igenis Sartre nagyon is közeledett sok kérdésben a marxizmushoz. Vannak olyan közös gondolkodási vonalak, amelyeket szerintem a kor indukált. A kor az, amely az embert egyfajta egzisztencialista helyzetbe hozza, és ha a gondolkodó korszerű akar lenni, muszáj akkor ezt az oldalát az emberi egzisztenciának filozófiai formában is bemutatni. Sartre-ről még csak annyit, hogy 1993-ban publikáltam egy olyan kéziratot, amely nagyon nagy visszhangot kapott Franciaországban. Felfedeztem Sartre egy olyan 1961-es előadását, melyet a francia közvélemény mindaddig nem ismert. Sartre ezen előadásának a szövegét Rómában találtam, és megkértem hozzá a publikálási engedélyt. Így közölhettem le a Les Temps Modernes-ben, amely ugye Sartre-nak volt folyóirata, és amely jelen pillanatban is a nyugati világ egyik legjobb filozófiai folyóirata.

Ebben a kéziratban pontosan azt a kérdést tárgyalja Sartre, hogy mi a viszony a szubjektivitás és a marxizmus között, tehát hogy milyen helyet foglal el az ember-problematika a marxizmusban, és egyáltalán a filozófiában. Ez rendkívül érdekes téma, és Sartre abban az időben nagyon bírálta a marxizmust azért, mert háttérbe szorítja az ember szerepét, amiben, úgy érzem, hogy nagyon is igaza van. Ő ebben az írásában pán-materialistának nevezve bírálja meg Lukács Györgyöt, akinél szerinte minden mozzanatot csak az objektivitás határoz meg, és semmi szerepe nincs a szubjektivitásnak. Itt nyilván túloz Sartre, hiszen Lukács épp ebben az időszakban kezdte el hangsúlyozni a létben az ember szerepét, a szubjektív tényező szerepét a társadalomban.

Ez a kérdés, az ember megértése az, amely egyre jobban foglalkoztatott engem a kilencvenes évek közepén, végén. A szegedi egyetem filozófiai tanszékén tartottam ekkoriban filozófiai antropológiából kurzust – erre eléggé büszke vagyok, mert úgy gondolom, hogy a kérdéskörrel kapcsolatos irodalom igen komoly munkára késztette a nekem dolgozó hallgatókat, és úgy érzem, sikerült eléggé megismerni azokat a különböző filozófiai koncepciókat, amelyek erről szóltak Bertrand Russelltől egészen Jacques Derridáig, illetve megpróbáltuk feltárni, milyen szerepe van az adott gondolkodásban az embernek. Nagyon érdekes megvizsgálni, hogy hogyan fogják fel a katolikusok, a reformátusok, az egzisztencialisták, a posztmodernek és az egyéb más irányzatok az embert. A témáról később összefoglaló tanulmányt írtam, ahol is szintetizálom, hogy Gramsci, Lukács, Sartre, Heidegger és Derrida mit írt ezzel a témával kapcsolatban. Érdeklődésem tehát ebbe az irányba haladt tovább, és rendkívül sok, ötven vagy hatvan hazai, de elsősorban nemzetközi konferencián vettem részt, tartottam előadást. Ez járult hozzá leginkább nemzetközi ismertségemhez, amely alapján a firenzei Akadémia megítélte számomra 1997-ben a Dante-díjat Gramsci életművének vizsgálatáért.

– Munkásságát tehát külföldön is elismerik, értékelik. Ha úgy vesszük, Ön már megérkezett Európába. Nemsokára országunk is elér az unióba. Mit gondol, mi fog velünk ott történni?

– Ez engem mindig nagyon érdekelt. Először 1991-ben kezdeményeztem, hogy legyen egy Európai Unióval foglalkozó központ Szegeden. Elkészítettem, és kollégáimmal megvitattuk ennek az egyetemi fakultásnak a tematikáját, ami annyira jól sikerült, hogy az első, igen jelentős OTKA-pályázaton huszonötezer dollárt és hárommillió forintot nyertünk az Európai Tanulmányi Központ létrehozására. Később én visszahúzódtam ebből a programból egyéb problémáim és elfoglaltságaim miatt, csak mint vendégoktató veszek részt benne, a szakot a bölcsész- és a jogi kar vette át. Én már akkortól, 1991-től észleltem azokat a problémákat, amelyeket az Európa felé tartásunkat meghatározták, és egyúttal veszélyeztették is.

A magam részéről hű maradtam saját elképzeléseimhez, és úgy gondolom, hogy az Európai Unió egy igen pozitív dolog. Úgy látom azonban, hogy Magyarországon még a jelen pillanatban is vannak destruktív erők, méghozzá önsorsrontó emberek, akik egyéni érdeküket a közösségi érdek elé helyezve próbálják az embereket lebeszélni az Európai Unióhoz való közeledésről. Természetesen ezt a magatartást nem fogadhatom el. Ugyanakkor megjegyzem azt, és nagyon komolyan is gondolom, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás számunkra számos meglepetéssel fog járni, de ezeket a meglepetéseket meg lehet előzni. Meg kell tanulni alkalmazkodnunk, mert nyilvánvaló, hogy a nagyobb egységhez való csatlakozás bizonyos kényszert is jelent, és nekünk ezt a kényszert el kell fogadnunk. Ez együtt jár majd a demokrácia kiteljesedésével, hiszen az emberek ma azt gondolják, hogy a demokrácia azt jelenti, hogy bármit megcsinálhatnak, miközben ez nincs így, hiszen a demokrácia azt jelenti, hogy vannak játékszabályok, ezekhez pedig mindenkinek tartania kell magát.

A magyarokra nem jellemző, hogy fegyelmezettek lennének, hanem szeretnek kibújni a felelősség alól, szeretik megkerülni a törvényt, kiskapukat keresnek. Ezért aztán nagyon sok problémánk lesz az unióval a kezdetekkor. Ugyanakkor én bízom benne, hogy elfogadjuk az Unió jelentette kihívást, és sikerül neki megfelelnünk, sikerül integrálódnunk. Az Unióról és a játékszabályokról még csak annyit, hogy most munkálkodunk az urbinoi egyetemen dolgozó kollegáimmal közösen a Nemzetközi Emberi Jogi Projekt munkálataiban, amely azt a témát feszegeti, hogy az uniós normáknak egyben az egyetemes emberi jogok alappilléreivé is kell válniuk.

– Úgy tudom, hogy jelen pillanatban mégsem ez köti le leginkább a figyelmét, hanem valami más.

– Igen, most a legújabb kötetem sajtó alá rendezésén dolgozom, mely a Balassi Kiadónál fog megjelenni 2003-ban, és amely Dante munkásságának XX. századi magyar fogadtatásával foglalkozik. Ez az eddigiek közül a legnagyobb szabású munkám, büszke vagyok rá, és igen sokat várok tőle. Talán majd az utókornak is ez a könyv fog beugrani, ha a Szabó Tibor nevet hallja.

Az interjú másodközlés. (lásd Népszava 2003. június 14. p. 18.)

2003. szeptember 11.