Búcsú Adrienn

"Már leszoktak arról,
hogy beskatulyázzanak"
Találkozás Szecsődi Ferenc hegedűművésszel

Abszolút hallásom van, bármilyen hangról azonnal meg tudom állapítani, mi az. Arról is, ha a villamos sikolt a kanyarban - kezdi visszaemlékezését Szecsődi Ferenc hegedűművész, amikor gyermekkori szárnybontogatásáról kérdezem. A világhírű, budapesti születésű, de Szegeden élő hegedűvirtuóz tavaly ünnepelte pályája 25. évfordulóját.

Az egyetlen vidéken élő hangszeres muzsikus, akinek sikerült nemzetközi karriert befutnia. Eddig tizenöt lemeze jelent meg. Számos elismerést mondhat magáénak: a diplomájával együtt kapta meg az Akadémiai Nagydíjat, 1984-ben pedig a Cziffra Alapítvány aranyérmét. 1992-ben Az év előadóművésze lett. Egy évvel később Liszt Ferenc-díjjal, 1996-ban pedig Weiner Leó-díjjal tüntették ki. Amellett, hogy világszerte koncertezik, elhivatott tanár is, a Szegedi Konzervatórium hegedűtanszékének vezetője.

- Nyolcéves korom előtt egyáltalán nem játszottam hegedűn - meséli. - A testvérem zongorázott, és én utánajátszottam a dallamokat. Fegyelmezhetetlen voltam, bármit eljátszottam, amikor meghallgatott Weiner Leó és Kadosa Pál, akik zenei pályát javasoltak számomra. De úgy látták, hogy vonós hangszeren kellene játszanom. Mivel sovány voltam, vagy a cselló, vagy a hegedű jöhetett szóba Zenekedvelő családban nőttem fel, nagynéném, Szecsődy Irén világklasszis operaénekesnő volt. Egyértelműen támogatták a terveimet, bár nekem kezdetben egyáltalán nem tetszett a hegedű. Gyakorlás helyett inkább fociztam. Ezt a szokásomat akadémista koromig megtartottam. Arra viszont nagyon jó volt a foci, hogy növelte a küzdőképességemet.

Mindenesetre jó pár évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy élvezhető hangot csaljak ki a hangszerből. Minden mást is csináltam mellette: zongoráztam, szerettem a könnyűzenét - az akkor divatos Beatles összes számát játszottam és énekeltem -, szóval, a zenében éltem, de a hegedűvel mégis nehezen barátkoztam meg.

- Mégis a zeneművészeti szakközépiskolát választotta.

- Igen. Akkor, tizennégy éves koromban tanácsoltak el először, a felvételi alkalmával
a zenei pályáról. Alkalmatlannak találtak rá, ahogyan például Kocsis Zoltánt is. Hozzá hasonlóan én is egy mellettem kiálló tanárnak köszönhettem, hogy bekerültem. Bodonyi István volt az. Tőle az évek során aztán rengeteget kaptam emberileg és szakmailag is, a
példaképem lett. Hangszerének művésze, most 81 éves, ma is tanít. Olyan ember, aki szívesen adta át nekünk a tudását. Én is ilyen vagyok, és sosem származott belőle hátrányom, már hangszert is adtam kölcsön egy Erdélyből jött kollégámnak.

- A Zeneakadémiára már könnyebben jutott be?

- Elsőre felvettek. Mégis, azt kell mondanom, nem az az öt év volt életem egyik legjobb időszaka. Kevés volt a motiváció, a környezet sem volt a legmegfelelőbb a tanulásra.

- Budapesten született és tanult, általában könnyebb a fővárosból elindulni a világot jelentő deszkákra, ön mégis Szegedre, a konzervatórium állásajánlatára jelentkezett.

- A Zeneakadémia után világkörüli útra hívtak, amely anyagilag megalapozta volna a jövőmet, lehetőségeimet. De a szegedi zeneművészeti főiskolától is kaptam ajánlatot. Mivel fiatalon nősültem, itt esélyem volt arra, hogy teljesüljön legfőbb vágyam: biztosítsanak számomra lakást. A főiskolai szakfelügyelő hölgy azonban szakmailag és emberileg is alkalmatlannak talált engem az állás betöltésére. Weninger Richárd, az akkori igazgató sokat segített. Hegedűs édesapjától már hallott rólam. Végül ő harcolta ki az alkalmazásomat. Bár huszonhárom évig éltem Budapesten, itt, Szegeden is bíztam magamban és tudtam, mit akarok. Semmit sem kaptam ingyen, de amikor eljött az ideje, megszereztem magamnak, amit szerettem volna. 25 éve egy huszonhét négyzetméteres garzonban kezdtük közös életünket a feleségemmel, az első fiunk is oda született. Ma már családi házban élünk, Újszegeden. Nem vágytam vissza soha a fővárosba. A csend, a
nyugalom számomra mindennél többet ér.

- Volt-e olyan eset, kudarc karrierje kezdetén, ami miatt fontolóra vette: talán mégsem ez a nekem való pálya?

- Az első nagy kudarc a szakközépiskolai felvételi volt, amelyen nem tartottak megfelelőnek a pályára. Azután megnyertem az Akadémiai Nagydíjat, és szólókoncert-lehetőséget kaptam az Akadémián. Bejött hozzám egy kritikus, történetesen szakközépiskolai zenetanárom, és gratulált, dícsért. Majd pedig azt írta rólam, hogy kár is álmodoznom szóló karrierről, mert alkatilag nem vagyok rá alkalmas. 1982-ben, a Magyar
Rádió hegedűversenyén nagy esélyes voltam. A zsűriben azonban az Akadémia tanárai ültek, és így saját növendékeik jutottak a döntőbe. Ez óriási csalódás volt, elgondolkodtam rajta, érdemes-e ezt a pályát folytatnom. Pedig komoly sikereim is voltak. Amire viszont büszke vagyok, 1984-ben titokban jelentkeztem a Cziffra-versenyre, ahol harminc év kor volt a korhatár, épp hogy elindulhattam rajta. Fekete Márta zongorakísérőm tanácsára neveztem be. Megnyertem a versenyt.

- Úgy tudom, egyszer a kisujja is eltörött.

- A traumatológus azt mondta, hogy akár az összes ujjamat képes lenne visszavarrni, de a kisujjammal nem tudna mit kezdeni. Októberben történt a baleset, és december elejéig sínben volt az ujjam. Rengeteg hangversenyt lemondtam. A lelkemre kötötték,
hogy az ujjamat a sín levétele után is kímélnem kell. Négy nap múlva azonban már Németországban játszottam.

- Melyik koncert jelentette az ön számára az igazi lökést a karrier felé?

- Az 1982-es budapesti Muzsikus Fórum, ahol fél estnyi koncertlehetőséget kaptam. A hangverseny akkora siker volt, hogy a legnagyobb nevű magyar zenekritikusok - Pándi Mariann, Raics István -fényes jövőt jósoltak nekem. Az első igazi külföldi megmérettetésemre nem emlékszem. Számomra inkább az a fontos, hogy mindenhová
visszahívnak, és lehetőséget kapok. A Cziffra-verseny után az összes zenekar Budapesten engem hívott koncertmesternek. Azt azonban mindig tudtam, mennyi a teherbírásom - szerencsére elég nagy -, így nem vállalok többet, mint amennyit meg tudok oldani.

- A szegedi konzervatórium hamarosan önálló karrá alakul. Hogyan érinti ez az iskolát?

- Eddig, bár főiskolai kar vagyunk, mindig vagy az egyetemhez, vagy a Zeneakadémiához tartoztunk. Folyton függtünk valakitől. Ez 2004-ben megszűnik. Így talán jobban megvalósíthatjuk majd elképzeléseinket. Az országban előkelő helyet foglal el a szegedi hegedűtanítás, bár a mi tanszékünk is elég szegényes. A hangszereink katasztrofális állapotban vannak, a tartozékok hozzájuk, például húrok, vonószőr, sokba kerülnek. Ezeket a költségeket a diákok maguk állják. A tanszék nem tud támogatást nyújtani. Ami ezen felül Szegedet is elég hátrányosan érinti, hogy nincs a városban megfelelő koncertterem. A konzervatóriumnak van ugyan egy kis terme, ebbe azonban csak százötven ember fér be. A szóba jöhető szegedi termek, így a színház is alkalmatlan a kiváló hangzás elérésére. Én látom a különbséget, hiszen rengeteg helyen, legutóbb Barcelonában és Zaragozában játszottam. A zaragoza-i Auditorium tökéletes hangzást biztosít, a díszítés, a fények, a hatás felülmúlhatatlan. Ez egy művésznek sokat számít.

- Az ön életében változik-e valami az átalakulás miatt?

- Nem igazán tudok már innen továbblépni a tanári pályán. Számos tanítványom híres koncertező művész, a világ különböző pontjain: Svájcban, Németországban, Finnországban, Japánban, Portugáliában, Spanyolországban, Argentínában. Például Fejes Tamás, a Glasgow-i Skót Nemzeti Filharmonikusok koncertmestere, Várnagy Katalin, aki a londoni BBC zenekarban, Szűcs Máté, aki a brüsszeli Elisabeth Királyi Zeneakadémián játszik, vagy Zádory Édua Amarilla és Faragó Márk, ők mindketten bécsi koncertező művészek. Többen nemzetközi versenyek díjnyertesei.

- Ön sosem vágyott arra, hogy külföldön éljen?

- Nem. Kielégít az, hogy sokat játszom Magyarországon kívül.

- Milyen a kapcsolata tanítványaival?

- Sajnos azt tapasztalom, nagyon sok közülük lelki sérült. Szép számmal vannak elvált szülők gyermekei, akik nem találják a helyüket. Mások a tévén nőttek fel. Szeretnének rendes családban élni. Görcsösen kapaszkodnak belém, néha úgy érzem, én kell hogy helyrehozzam, amit a szülő elrontott. A szeretethiányt azonban én sem tudom pótolni. A művészek amúgy is fokozottan érzékenyek. Nehezebben élik meg a problémákat, nem dolgozzák fel egykönnyen. Sokan sikertelenek a párkapcsolat kialakításában, talán, mert nem volt előttük a szülői példa, nincs önbizalmuk. Szerencsésnek érzem magam, hogy nekem megvolt a szükséges családi hátterem.

- Sokat koncertezik. Hogyan tolerálja a családja a távollétét?

- Eddig még mindig visszajöttem! Megértik. Feleségemnek az én impresszálásom a foglalkozása. Idősebb fiam, bár ő is remekül ért a muzsikáláshoz, gitározni és zongorázni is tud, mégsem ezt a pályát választotta, mert nem szeret kiállni a közönség elé. Most informatika-földrajz szakra jár a Juhász Gyula Főiskolán. A kisebb fiam viszont harmadéves harsona szakos zeneakadémista. Úgy tűnik, ő lesz az "örökös".

- Egyik interjújában azt mondta, önt mindig beskatulyázzák, aszerint, amilyen műveket éppen játszik. Legutóbb Hubay Jenő-specialistának tartották.

- Most már leszoktak róla, hogy beskatulyázzanak. Viszont a Hubay-életművet tartalmazó hatodik lemezem az év második felében kerül a boltokba, és a következő CD, amelynek felvételére most készülök, szintén Hubay szerzeményeit fogja tartalmazni. Az lesz a sorozat következő darabja. Várhatóan áprilisban kerül sor a felvételére. 2008-ra, a szerző
születésének 150. évfordulójára tervezem befejezni sorozatot.

- Miért pont az ő darabjait választotta?

- Hubay Jenő egy jelenség, világhírű zeneszerző, és mint ember is csodálatraméltó. Halála után húsz évvel feketelistára tették, nem volt szabad játszani a szerzeményeit. 1987-ben, halálának ötvenedik évfordulóján tartottam először emlékhangversenyt a darabjaiból. Azóta folyamatosan játszom a műveit.

- Hol koncertezik legközelebb?

- Szegeden március 25.-én, a Bartók Béla Művelődési Házban kerül sor a 25 éves jubileumi hangversenysorozatom utolsó előadására, melynek címe "Mester és tanítványa". Májusban pedig Franciaország és Svájc felé veszem az irányt.

2003. február 24.