Sarnyai Tibor

"Nagyapai örökségem az írás,
a balkezesség és a szemüveg"
- Beszélgetés Szetey Andrással,
a Délmagyarország főszerkesztőjével sajtóról, sportról és apaságról

Álmos csöndben fogad december elején a megye napilapjának szerkesztősége a reggeli lapindító után. Ismeretség okán kísérő nélkül mehetek fel az első emeletre. A főszerkesztő irodájához egy látványos, a hajók fedélzetén lévőhöz hasonlító, korlátos fa lépcsősor vezet fel. A hatalmas, minden kényelemmel és munkához nélkülözhetetlen eszközzel felszerelt irodában már benn ül a "kapitány", épp a reggeli újságokat nézi át. Miután ezzel végzett, beinvitál a szobába. Szakmánk íratlan szabályai alapján tegeződünk Szetey Andrással. Tipikus mozdulatával tolja fel szemüvegét az orrnyergére.

- Mióta vagy szemüveges?

- Hatéves korom óta. Általános elsőben vette észre a tanárom, hogy nem úgy látom a táblán a számokat, ahogyan kellene. Akkor másfeles lencsével kezdtem, azóta sokkal rosszabbá vált a szemem.

- A sok olvasástól?

- Nyilván, de a számítógép sem tesz jót. Gyerekként is sokat olvastam, sokszor sötétben, illetve elemlámpával a takaró alatt, mert egy idő után apám nem örült, ha este tízkor még olvastam. Nem tiltották természetesen, azonban apám olykor teljes joggal csördített rám, ha még hajnali kettőkor is égett a szobámban a lámpa, másnap pedig várt az iskola.

- Nem tudtad abbahagyni?

- Nem vagyok letevős típus, ha belekezdek, akkor végigolvasom egyből a legvastagabb könyvet is.

- Szüleid mivel foglalkoznak?

- Mérnökök voltak, sajnos, ma már egyikük sem él.

- Ezek szerint eltértél a családi hagyományoktól.

- Voltaképpen igen, de apai nagyapám szintén szemüveges és balkezes volt, mint én. Ő hét nyelven beszélt, és egy iskolát igazgatott, emellett pedig könyveket is írt. Én sajnos nem beszélek hét nyelven, szerencsére nem lettem iskolaigazgató, viszont az írást, illetve a balkezességet és a szemüvegességet tőle örököltem.

- Ugyanakkor a szakmában eléggé szokatlan az a vendéglátó-ipari végzettség, amellyel rendelkezel.

- Nem szokatlan az! Szerintem csak ma vált az újságírás tipikus bölcsészszakmává, amikor már médiaszakokon oktatják a fortélyait. Az én időmben nem volt ilyen iskola. Egyébként a végzettségem magyarázata borzasztóan egyszerű. Barátommal, Szabó Bencével, aki egyéni és csapat olimpiai bajnok kardvívó, az érettségi után kitaláltuk, hogy olyan iskolában folytatjuk, ahová együtt tudunk járni. Tetszett a vendéglátó-ipari, mert a felvételi tárgyak könnyűek voltak, a vendéglátás egyébként is közel áll hozzám, hiszen szerettek jókat enni, jó helyen lakni. Akkoriban már az is látszott, hogy ennek a szakmának lesz értéke, ma már a pesti főiskolára lehet a legnehezebben bekerülni.

- Evés-ivásról jut eszembe: legközelebb melyik mulatóban fogsz feltűnni, és munkatársakat toborozni?

- Ez úgy történt, hogy egy barátommal lementem sörözni este a Somogyi-könyvtár háta mögé. Itt egy olyan asztalhoz ültünk le, ahol egyetemisták és főiskolások söröztek, vegyesen lányok és fiúk. Beszédbe elegyedtünk velük, mondták, hogy nyári vizsganyitó bulira mennek a Jate Klubba, menjünk mi is. Mivel még nem voltam ebben a klubban, igent mondtam. Alig egy óra múlva a barátommal távoztunk, mert úgy gondoltuk, hogy későre jár, de addigra valóban szóba került az újságírás. Kifejezetten eredményes túra volt ez, és nemcsak azért, mert megittam két-három sört, hanem mert három, rendkívül tehetséges fiatal kollégát találtam a lapnak, akik most külsősként dolgoznak.

- Lesz még ilyen túra?

- Az biztos, hogy el fogok még menni sörözni. Hogy ebből mi alakul ki, jöhetnek-e a laphoz újabb kollégák, nem tudom. Abban bízom, hogy ők hárman továbbra is megtalálják számításukat a Délmagyarországnál.

- Egyébként dolgoztál valaha a végzettségednek megfelelő állásban?

- Soha egy percet sem. De egyik álmom, hogy jó sok év múlva, amikor már nem leszek főszerkesztő, egy saját vendéglátóhelyet nyitok.

- A sport felé ki terelt, a szüleid, vagy a saját elhatározásod?

- A sportot én imádom, így azt hiszem, inkább a saját döntésem volt, hogy foglalkozom vele. Bár akkor még létezett olyan, hogy magyar futball, és édesapám ki-kivitt kiskoromban a focipályára, ami akkoriban nagy élmény volt. De, hogy ennyire foglalkozzak vele, hogy ennyire imádjam a sport minden vállfaját, az már a saját betegségem.

- Melyik focicsapatnak szurkoltál?

- Egy darabig rendes fiúként apámhoz hasonlóan Fradi-drukker voltam (ráadásul Ferencvárosban is nőttem föl), aztán kinyílt a szemem, és azóta Újpest-szurkoló vagyok, illetve csak voltam, mert közben szakítottam a magyar futballal, számomra már nem létezik. A magyar futball azt az élvezetet, amelyet a focin kívül más sportág nem nyújthat, elvette tőlünk és a nálam fiatalabb korosztályoktól, ami a szakma nagyon súlyos felelőssége.

- Sikereidet azonban nem csapatjátékban, hanem egy egyéni műfajban érted el.

- Épp a szemüvegem, meg a balkezességem miatt gondolták a szüleim, hogy ha valamilyen sportra alkalmas vagyok, akkor az a vívás lehetne. Ez szerencsére jó választásnak bizonyult. Nem csupán a sportsikerek miatt mondom ezt. Abba az utolsó korosztályba kerültem bele, ahol olyan mesterektől lehetett elsajátítani nemcsak a szakmát, hanem az élet élésének tudását is, akik csak a kommunizmus miatt lettek vívóedzők, egyébként komoly tudós, vagy gyárigazgató válhatott volna belőlük. Ők legalább olyan fontosnak tartották, hogy a tanítványaik minimum egy diplomát megszerezzenek, mint hogy bajnokságot, érmeket nyerjenek. A sporton kívül nagyon sok más ismeretet szereztem az edzőteremben tőlük. Persze a karrieremet is nagyban segítették: az Újpesti Dózsa színeiben háromszor nyertem Európa-kupát és aranyérmet, a főiskolás világbajnokságon szintén az aranyérmes csapat tagja voltam, egyéniben Világkupa ezüst- és bronzérmem van. Tartalék lehettem az 1988-as szöuli olimpiára készülő, később aranyérmes csapatban. Ezen kívül többszörös felnőtt és korosztályos magyar bajnok vagyok, egyéniben világbajnoki harmadik, illetve a főiskolás világbajnokságon döntős. A legértékesebb talán mégis egy kevésbé látványos eredmény: zártam úgy éves világranglistát a tizenhetedik helyen, hogy a világbajnokságra nem jutottam ki, pedig az ottani részvétel dupla szorzóval számított be a világranglistába. Szakmailag erre vagyok a legbüszkébb. A világ változása miatt ma már természetesen sokat hígult ez a szakma, ma nem olyan nagyszerű mesterek oktatják a vívást, mint régen.

- Van még valami kapcsolatod ezzel a sporttal?

- A barátaim között akadnak vívók. Talán az egyetlen szegedi csalódásom köthető ide: most három éve élek itt, és eddig még senki nem keresett meg a megyéből, hogy segítsek, pedig dolgozik Szegeden, Vásárhelyen és Szentesen is szakosztály. Persze mint minden újságíró és sportoló, én is vagyok olyan hiú, hogy magamtól ne kopogtassak be.

- A kiöregedő játékosokból vagy edző lesz, vagy sportújságíró. Nálad az utóbbi következett be. Hogyhogy nem lettél edző?

- Nincs hozzá elég türelmem. Akkoriban már az is látszott, hogy beszűkül a sportág, mind megbecsülésben, mind anyagilag. Ennek ellenére, ha éreztem volna késztetést, hogy edző legyek, megtehettem volna, de nem láttam ennek szükségét.

- Ehelyett elkezdtél írni a sportról.

- Mondom, imádom a sportot. Ugyanakkor meg is ismertem a résztvevőit, amikor együtt mozogtam különböző a magyar válogatottakkal. Újságírói pályafutásomat 1991-ben az akkor induló Új Magyarországban kezdtem, és ott három év alatt rovatvezető lettem. Onnan kerültem a Népszabadsághoz. Erre egy, remélem, mindenki által függetlennek tartott napilap vezetőjeként büszke vagyok, hiszen a „mérleg” mindkét serpenyőjében szerepeltem, körülbelül ugyanannyi ideig. Három év Népszabadság után dolgoztam a Nemzeti Sportban is, mégpedig a legnépesebb rovat, az olimpiai vezetőjeként.

- Ez után kerültél Sopronba.

- Igen, de ez már egy magánéleti kanyarnak köszönhető.

- Melyik szerelem volt a korábbi, a Donkó Orsi iránt érzett, vagy a kosárlabdás?

- A kosárlabda volt az első. Kint voltam a női kosárlabda világbajnokságon, ahol ő is ott volt a magyar válogatott tagjaként, valamint Pécs csapatával mint újságíró utaztam az Euroliga-mérkőzésekre. Innen származik a kapcsolatunk.

- Sopronban már annál a cégnél dolgoztál, ahol ma is. Mennyi időt töltöttél a Hűség Városában?

- Másfél évet, utána hívtak ide. Ezt én úgy tekintem, sőt, ha lenne munkakönyvem, abból is ez derülne ki, hogy egy cégnél dolgozom azóta, azaz ez az ötödik évem itt. Ha most magnó nélkül beszélgetnénk mindenféléről, akkor is csak jót mondanék erről a vállalatról. Azt hiszem, a mai médiapiac egyik nagyon jó cégéhez kerültem.

- Megismerted Sopront és Szegedet is. Mit tudsz mondani arról a közhelyről, hogy a Dunántúl a fejlődés régiója, mi pedig leszakadóban vagyunk?

- A gazdaság terén valóban súlyos különbség van, ezt fölösleges letagadni, elég, ha csak a győri Audi példájára gondolunk, ahol a német tulajdonos háromezer embernek ad munkát. Ez sajnos itt nincs meg, és egy darabig így is marad. Mindemellett az emberek itt sokkal közvetlenebbek, és én is sokkal jobban érzem itt magam, mint Győr-Sopron megyében. Rögtön hozzáteszem, hogy Sopronban van két olyan barátom, akit a mai napig bármilyen ügyben felhívhatok, és segítenek. Nem tagadom, nekem nincsenek megélhetési gondjaim, de biztos, hogy ebben a régióban jóval több embernek akad egzisztenciális problémája, mint a Nyugat-Dunántúlon. Azonban ha az ember eljut egy bizonyos anyagi szintre, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy kellemesebb Szegeden élnie.

- Bár nem akarok érveket adni a te mondandódhoz, de ez talán a város jó értelemben vett balkániságával is magyarázható.

- Tény, hogy Szeged jóval nyíltabb város, mint Sopron. Szegedben azt szeretem, hogy nyitottak az emberek. Más kérdés, hogy pletykásabbak is, ebből következik, hogy itt több az olyan szóbeszéd, aminek az égvilágon semmi köze a valósághoz.

- Ez jó egy újságírónak, nem?

- Nem jó. Jobb, ha hiteles információkat kap. A pletyka ellenőrzése sok időt elrabol, gyakran feleslegesen, márpedig az időről szól minden egy napilapnál. Amikor én idejöttem, én voltam egyik oldalról Kovács László nevelt fia, másikról pedig…, na, nem az Orbán Viktornak, hanem kinek is, azt hiszem, a kormányszóvivő Borókai Gábornak a nagyon jó barátja. Egyébként vele a mai napig tényleg jóban vagyok, dolgoztunk is együtt az Új Magyarországnál. Mint ahogy a jelenlegi kormányszóvivővel a Népszabadságnál. Lényeg, hogy mind a két oldallal azonnal hírbe hoztak, pedig komolyan mondom, nem mentem el egyik párt felé még magánemberként sem, nemhogy újságíróként.

- A lapod is kivonulni látszik a szigorúan vett napi politikai véleményalkotásból.

- Nem ez a célunk. A célunk az, hogy elmondjuk a véleményünket. Középen akarunk maradni, de nyilvánvaló, ha valakinek valamiről politikai véleménye van, az valamelyik oldalnak kellemetlen. Többnyire annak, amelyik kormányoz. Tény, néha annyira törekszünk a függetlenségre, hogy inkább nem foglalunk határozottan állást. Elképzelhető, hogy bátrabban is szerepet vállalhatnánk, és remélem, el is fog jönni az idő, amikor ezt megtesszük. Amikor idekerültem a laphoz, az első félévben azt kellett bebizonyítanunk, hogy mi már nem vagyunk jobboldaliak, szemben az előző Délmagyarországgal. Lassan ott tartunk, hogy a baloldaltól való távolságunkat kell bizonygatni. Még szerintem egy-két évnek el kell telnie ahhoz, hogy a küzdő felekben tudatosuljon, mi valóban egyik irányban sem vagyunk elfogultak.

- Kíváncsi vagyok, olvastad-e a Magyar Narancs Gályarabok című, a vidéki újságírás helyzetét elemző írását.

- Olvastam, kutya kötelességem olvasni az ilyet.

- Mit gondolsz róla? Megállja a helyét? Esetleg hazugság?

- Semmi esetre sem állja meg a helyét, de nem is hazugság. Vannak benne igazságok és részigazságok, valamint valótlanságok. Kicsit megalapozatlannak éreztem a cikket. Egy ilyen témához borzasztóan ismerni kellene a vidéki napilap-piacot. Én úgy éreztem a szerzőről…

- Aki egyébként a kecskeméti Petőfi Népének dolgozott. Egy szegmensét biztosan ismerte ennek a lappiacnak.

- Biztosan nem úgy ismerte azt a szegmensét sem, ahogy…

- Nem volt kiadó, csak egy újságíró.

- Igen. Az sem kizárt, hogy nem volt szüksége a Petőfi Népének erre az újságíróra.

- Valóban nem munkatárs már.

- Na, ugye? Ettől kezdve ez az írás sokat veszít a hiteléből. Én ezeket nem tudtam a szerzőről, de amikor rólunk olyanokat írt, hogy milyen érdekes, hogy a Kisalföld jobboldali egy kicsit, a Délmagyarország pedig baloldali, feltehetőnek véltem a kérdést: honnan tudod? Én meg azt mondom, hogy ez egyik lapra sem igaz. Az más persze, hogy tudom, vannak olyan kollégáim, akik inkább baloldali érzelműek, mások pedig inkább jobboldaliak, de ez ugyanígy van a Kisalföldnél is. Nem kell bonyolult dolgokat belemagyarázni, amikor ez egy egyszerű ügy: a piacból élünk. Ha bármelyik irányba elmennék, olvasókat veszítenénk, ez pedig nem lehet érdekünk. Lehet, hogy icipici kilengéseink vannak, de ez előfordulhat bármelyik lapnál. Erre kihegyezni egy cikket, durva tévedés. Ugyanígy tény, hogy a vidéki kollégák bére elmarad a budapestiekétől, ezt én pontosan tudom, de hát ugyanúgy elmarad a bére a szegedi pedagógusnak is.

- A pedagógusé nem, hiszen azt a közalkalmazotti bértábla szabályozza.

- Ez igaz, de a pesti pedagógus magánórát tartani biztosan több pénzért mehet el, mint az itteni kollégája. A pénzzel így foglalkozni, ahogyan az említett írás, szerintem demagóg.

- Felvette ez az írás a kommerszség vádját is.

- Meg lehet nézni a Matesz (Magyar Lapterjesztők Szövetsége - a szerk.) legújabb kimutatását: 260 ezerre emelkedett a Blikk példányszáma. Hidd el, ha az Élet és Irodalom példányszáma emelkedne 260 ezerre, akkor én egyrészt baromi boldog lennék, másrészt megpróbálnám az Élet és Irodalmat utánozni.

- A Délmagyarország mégis a legrégebbi vidéki napilap, az országban is csak a Népszava és a Nemzeti Sport előzi meg. Ebben a patinás lapban Tömörkény és Móra publikáltak.

- Most pedig Podmaniczky és Darvasi.

- De csak hatalmas harcok árán.

- Volt küzdelem, ez igaz, de végül sikerült megtartani őket. Ma olyan stabil szerzőink ők, akiknek megvan a helye a lapban. Hozzuk a kilencven éves múltra visszatekintő napi tárcát is, mit több, ezeket a Kisalföld is átveszi néha. A szombati mellékletben Podmaniczky-regényt lehet olvasni, minden második héten pedig féloldalas novellát Darvasitól, pontosabban Szív Ernőtől. Azt gondolom, amennyire lehet, megpróbáljuk őrizni az újság patinás múltját. Ugyanakkor nem szabad fejjel nekirohanni a falnak: ha oldalas elemzések, novellák és tárcák lennének a lapban, akkor a példányszám rohamosan csökkenne. Még ehhez egy mondat: tegnap reggel a lapindítón a szombati mellékletünkről beszélve, ha hiszed, ha nem, épp a nagyobb anyagokat, a tényfeltáró riportokat hiányoltam. Ami viszont tény, az újság első öt oldalára mindig a helyi híreket, információkat kérem a kollégáktól, harminc-ötven sorban megírva. Azonban a szombati melléklet, illetve a lap hatodik-hetedik oldala gyakran a nagy elemző írásoknak, illetve a publicisztikának ad teret. Az elvi lehetősége a minőségi sajtónak nálunk megvan. Nem könnyű ma megmaradni a napilapok piacán, de mi nagyon jó eredményeket értünk el az elmúlt két évben. Nagyon büszke vagyok valamennyi kollégámra amiatt, hogy felmérték és belátták, csak ezen az úton haladhatunk tovább. Hogy egy év alatt kétezer új előfizetőt szereztünk, az én véleményem szerint nagyon szép eredmény. Ez számomra sokkal fontosabb, mint a sport, vagy egy kellemes sörözés. Efölött talán csak a család lehet.

- Említetted a lapindítót. Mennyire szólsz bele egy-egy adott szám szerkesztésébe?

- A működés feltételeit elég szigorúan meghatároztuk, de úgy gondolom, egy napilapnál ez így van rendjén. Ezt a rendszert alkalmanként felülvizsgáljuk, és megpróbáljuk még jobbá tenni. Már most sem úgy dolgozunk, mint két és fél éve, amikor az első itteni intézkedéseimet meghoztam. Mindig fejlődni, haladni kell, ennek a menetét pedig meghatározzuk. A napi dolgokat illetően: a reggeli lapindítón, hacsak nincs valami halaszthatatlan ügyem, mindig ott vagyok. Utána azonban már nem szeretek a közvetlen szerkesztésbe beleszólni, így ezt csak néha teszem. Ritkán szólok délután ötkor, fél hatkor, amikor már formája van a másnapi lapnak, hogy ne így. Azt gondolom, a lapszerkesztőknek is komoly felelősségük van, egy-egy nap ők felelnek azért, hogy olyan lapot állítsanak össze, amely a közösen felállított irányelveknek megfelelően jó, olvasható.

- Mit csinálsz, amikor nem ebben az irodában ülsz?

- Sporttal foglalkozom. Ezen belül a kosárlabda több mint hobbi, már-már mánia.

- Akkor hogyhogy nem vagy most Olaszországban a szeviépes lányokkal az Euroliga meccsen?

- Mert sajnos most nem engedi az időm, bizonyos tárgyalásaim miatt nem lehetek a lányokkal. De januárban Moszkvába biztosan elkísérem őket, ugyanis vonz a moszkvai tél. Gyorsan hozzáteszem, ha velük utazom, mindig szabadságot veszek ki. Bár előfordul, hogy tudósítok a mérkőzésről, ha már ott vagyok, mégis ezt így érzem rendjén valónak.

- Bár Donkó Orsit illeti a kérdés, mégis megkérdezem tőled is: nem zavarja őt, hogy te mindig a pálya szélén állsz?

- Zavarja is, meg nem is. Néha én magam sem tudom, hogy mi lenne a jobb. Orsi nehezen tér vissza a szülés után, és kicsit bántja őt, hogy Szegeden türelmetlenebbek vele. Itt nem ismerik az ő múltját, ráadásul a női kosárlabda is új jelenség a város életében. Nyilván elfogult vagyok vele szemben, de látni kell, hogy kisgyerekes anyaként, ráadásul még most is sérülten játszik úgy, ahogyan teszi. Egyébként Sopronban ez a történet még cifrább volt, mert ott egy másik csapatban, magasabb színvonalon játszott. Egyik oldal azt mondta, hogy azért vagyok én szerkesztőségvezető, mert itt kosarazik a feleségem, a másik pedig azt, hogy a feleségem azért kosarazik Sopronban, mert én vagyok a szerkesztőségvezető.

- Ez Szegeden is el szokott hangozni.

- Igen, de itt már csak Orsit éri a vád. Azt elfogadták a szegediek, hogy én főszerkesztőként jöttem ide. Nekem azért fáj, ha a feleségem bántják, mert sokat köszönhet neki ez a csapat, többek között azt is, hogy újoncként tavaly a nyolcadik helyen zárt a legmagasabb szintű hazai bajnokságban. Ha én nem dolgozom itt, ő nem jön ide kosarazni. Most, a szülés után nem sokkal, visszatér játszani, nyilván nincs kirobbanó formában, de mégis nyugalmával, hozzáállásával biztonságot ad a csapatnak a pályán. Emiatt tűnik úgy a kosárlabdához nem értőknek, hogy többet játszik Orsi, mint amennyit játszania kellene. Sajnálom, hogy a szegediek ilyen gyorsan felejtenek, de Orsi, tudom, teszi a dolgát, és meglátjuk, hogyan alakul majd ez a szezon a csapatnak.

- Ahogy én látom, emblematikus alakja tudsz lenni néha egy-egy mérkőzésnek. A legutóbbi hazain még a bírónak is nekimentél.

- Na, nekimenés azért nem volt, hiszen bármiféle fizikai bántalmazás undort vált ki bennem. Az viszont tény, hogy én már vívó koromban is egy borzasztóan hisztis ember voltam a páston, a vélt vagy valós igazságérzetem pedig mindig túlzott. Érdekes, ezt a munkahelyemen sokkal jobban tudom kezelni, talán éppen a felelősség miatt. Egyébként ezzel a bizonyos bíróval már többször volt konfliktusom az elmúlt nyolc év során. Az zavart engem, amit később ő is elismert, hogy a dudaszó után, a Szeviép terhére esett kosarat jogos pontnak könyvelte el. A mérkőzés végén pedig beszólt, hogy milyen szar meccs volt ez. Mondtam, hogy ez így igaz, de ti is beleillettetek a képbe. Erre megsértődött. Egyébként azt zavarónak tartom, ha egy meccset az az egy-két vitatható pont dönt el, amit a bíró befúj. A bírónak egy szoros meccsen kutya kötelessége lenne, hogy normálisan fütyüljön. Egyébként én magam is bíráskodtam vívásban, világbajnoki döntőket vezettem, és olimpián is voltam kinn, úgyhogy tapasztalatom is akad a bíráskodás lélektanában

- A kiöregedett sportoló harmadik lehetősége ez az írás és az edzőség mellett.

- Igen. Épp azért hagytam viszont abba rendkívül fiatalon a bíráskodást, mert zavart, hogy láttam, a bírótársaim, akikkel, ugye, egy platformon kellett lenni, egyrészt csalnak, másrészt nem figyelnek oda. Az a töménytelen munka, ami a sportolóknak benne van a felkészülésében, odaveszhet egy-egy ilyen figyelmetlenség miatt. Konfliktusaim ezért vannak bírókkal. Most már azt is kitaláltam, hogy Szegeden megpróbálom száműzni magam, fel, a tévés közvetítők kuckójába, hogy ott tombolhassam ki magam. Eközben viszont azt kéri tőlem a csapat, hogy legyek az edző segítője. Ha például az óra elromlik, egy faultot rossz helyre írnak be, vagy az eredményt rosszul jelzik ki, ami elő-előfordul a kosárlabdában, akkor majd azonnal lekiabálok. Sajnos, annyian még nem járnak ki a meccsekre, hogy a tévés kuckókból ne tudjak lerontani két másodperc alatt, ha valami nem stimmel.

- Említetted, hogy Orsi szülés után van. A nagy eseményt meg is írtad akkor a lapban, és több százezer olvasó élhette át az érzéseidet. Milyen érzés most gyakorló apának lenni?

- Nagyon jó, bár az aggodalom nem múlik, csak megváltozik. Érdekes az apaság. Nem vagyok egy mintaapa, mert amíg a fiam nagyon kicsi volt, addig a kelleténél is kevesebbet tettem hozzá a fejlődéséhez.

- Nem szeretted a pelenkázást?

- Rettegtem attól, hogy valamit rosszul csinálok. Rossz volt az is, ha sírt, mert nem tudtam, miért sír. Kértem Orsit, tegyen vele valamit, hogy ne sírjon, adjon neki enni, vagy tegye tisztába, egyszóval túl aggodalmaskodó apa voltam. Most, hogy nemrég múlt egyéves a fiam, már egész más a kapcsolatunk, napról napra nyílik ki egy újabb, csodás világ a számomra.

- Meccsre jártok már?

- Még nem, az még odébb van. Majd ha kétéves lesz. Addig azt is meglátjuk, fog-e az édesanyja még játszani, kell-e őt kísérnünk. Sok múlik ezen a hátralévő fél esztendőn is…

- Félted a kosaras lányokat?

- Féltem.

- Most elég rosszul állnak a bajnokságban.

- Nem állunk rosszul, egyszerűen csak hátrányos helyzetbe kerültünk az Európa-kupában történő szereplés miatt.

- Bocs, előbb tisztázzuk, hogy milyen minőségben beszélsz a csapatról. Mint Orsi férje, vagy ennél azért több?

- Elnökségi tag voltam a Szeviépben, de lemondtam, hogy ne találjanak meg emiatt se. Szerencsére ugyanúgy hallgatnak rám, mióta „senki” vagyok, mint mikor elnökségi tag voltam. Visszatérve a csapathoz: elindultunk a nemzetközi kupában, és ezt nem bántuk meg. Azonban ez a nyolc játékosnak és az edzőnek is olyan szintű megterhelés, amely sajnos a bajnokság rovására megy. Ezen a héten például hétfőn edzettek egyet a lányok, ma elindultak három napra Olaszországba, busszal, zötykölődve, haza fognak jönni csütörtök éjjel, edzenek egyet pénteken, egyet szombaton, és vasárnap a Szekszárd ellen játszunk bajnoki meccset úgy, hogy a Szekszárd egész héten erre az egy meccsre készült. Tavaly mi élveztük ezt a helyzeti előnyt: olyan bravúrokat tudtunk véghezvinni, hogy megvertük a Szolnokot, amely egy nappal a meccs előtt érkezett haza Oroszországból, vagy a GYSEV-et, amelyik egy Euroliga-mérkőzésről esett be Szegedre. Idén a nálunk jobb csapatokat ezzel a módszerrel nem tudjuk megverni, mert mi is ugyanúgy jövünk-megyünk, a nálunk gyengébbek pedig éppenséggel ezt a hátrányunkat használják ki. Ettől függetlenül hisszük, hogy az eredeti célunk, miszerint az első hatba kerülünk a bajnokságban, még gond nélkül elérhető. Az Europa-kupás továbbjutásunk pedig olyan bravúr, amelyre a nemzetközi kosárlabdavilág is felkapta a fejét: csoportunkból a horvát és a német bajnokot búcsúztattuk.

- Érdekes az a kettősség, amely benne van a csapatban. A horvát bajnok ellen fölényes, nagyszerű, bravúros játékkal nyertek Fűrész Diáék, de egy másik meccsen már teljesen szétcsúszva játszottak.

- Tény, hogy nem képesek mindig a kellő ritmust felvenni. Orsi az egyetlen, illetve Mészáros Koni még, aki szerda-szombat ritmusban rendszeresen játszott. Azonban Orsi még sajnos nincs abban az erőállapotban, hogy ezt a terhelést bírná. Egyszerűen mérlegelni kell az edzőnek, hogy melyik meccsekre pörgeti fel a csapatot. Próbáltuk már azt is, hogy mindent megnyerni, de látszott, hogy ez a teljes összeomlást hozná el. Ezért döntött úgy Ujhelyi Gábor, akinek szakmai munkájába egyébként sosem szólunk bele, hogy egy-egy fontosabb meccset próbál kiemelni. Más kérdés, hogy a múlt szombati soproni találkozó is ilyen lett volna, mégis elbuktuk. Most kimentünk Olaszországba egy olyan csapat ellen játszani, amelyben négy WNBA játékos van, plusz két olasz és egy ausztrál válogatott. Megint nagyon ki fogunk kapni, és nyilván megint mindennek el fognak mondani bennünket. Ez után vasárnap egy olyan Szekszárd elleni meccs következik, amelyet, ha a fene fenét eszik is, meg kell nyernünk.

- Tényleg szívesen beszélsz a csapatról. A városban megfogalmazódott már az a vélekedés is, hogy lapod sportrovata túl nagy teret szentel a feleséged csapatának, miközben az csupán öt-hatszáz nézőt vonz ki a lelátóra.

-Nyugodtan össze lehet hasonlítani a terjedelmeket. A kosárszezon október közepén kezdődött, addig egy sort sem írtunk erről. Május közepén lezárul a bajnokság, utána megint nem lesz sok kosaras anyag az újságban. Mellesleg én soha nem szóltam bele, hogy mennyi írás jelenjen meg erről, bár lehet, hogy úgy gondolják a kollégáim, nem árt, ha van ilyen cikk. Bátran össze lehet adni a sorokat: a Pick-Szeged kiemelten a legnagyobb terjedelemben szerepel a Délmagyarországban, de ha a vízilabdázók játszanak, ők is megkapják azt a felületet, mint a kosarasok. Tetszik, nem tetszik, a Szeviép-Szeged a második-harmadik legeredményesebb csapatklub Szegeden, amelynek most egy héten két meccse van, tehát ennek függvényében jelenik meg beharangozó, tudósítás és visszapillantó értékelés a lapban. Aki ismer, tudja, hogy kínosan ügyelek arra, hogy egyenlően tálaljuk a sporthíreket, és nem gondolom, hogy a női kosárlabda bármiféle előnyt élvezne a lapon belül. Hogy ezzel is megtalálnak, Szegedre jellemző. De hidd el, ez engem nem zavar, e város szépségéhez és teljességéhez az ilyesmi is hozzátartozik.

2004. február 26.