Sörös Judit

Keleten ott kell lenni
- vallja Wojtilla Gyula, az SZTE ókortudományi tanszékének vezetője

Kedves arc, mosolygós szemek, nyugodt és bölcs tekintet. Wojtilla Gyulával beszélgetek, egy olyan kivételes emberrel, aki öt évet élt Indiában és olyan műveket fordított, mint A kerítőnő tanítása, vagy az Anangaranga, avagy a szerelmi játékok művészete.

- Először is egy személyes emlékkel kezdeném. Amikor elsőéves koromban jártam az Ön Hinduizmus című előadására, az egyik órán kapásból szanszkrit szerelmes verseket fordított le nekünk, és ez nagy élmény volt. Miért pont a szanszkrit nyelv, miért pont az indológia az, amire feltette az életét?

- Az indológia a súlypont az életemben, de nyitott vagyok és az ókori kelet többi népének történetével is foglalkozom, hettitákkal, irániakkal is. De elsősorban India áll közel a szívemhez. Gimnazista koromban olvastam Baktai Ervin Az indiai művészet története című, gyönyörű képekkel illusztrált munkáját. Ő kitűnő földrajzi író, amatőr tudós és művészember is egyben, éveket töltött Indiában, így jó érzékkel válogatott az indiai kultúrában. Sosem fogom elfelejteni, óriási élmény volt ennek a könyvnek a bevezetőjét olvasni, amiben mindenről szó esett, történelemről, vallásról, az országról, a sok száz művészeti alkotásról, szobrokról, templomokról.

Emellett még egy meghatározó ember volt ilyen tekintetben az életemben: a kitűnő latintanárnőm, aki a háború előtt Berlinben tanult, ahol a latin-görög szakosoknak kellett két félév szanszkritot is tanulniuk, mondván, hogy ennek a két nyelvnek a szanszkrit közeli rokona. Ő mondta azt lelkesen az egyik latinórán, amikor jól feleltem, hogy igen, igen, ez jó volt, de a szanszkrit ennél jóval nehezebb, még régebbi, még érdekesebb nyelv. S ez egy fiatalembernek azt jelentette, hogy ha ilyen érdekes és régi, érdemes lenne megismerni.

Az álmok és a valóság között általában szakadék van, de néha azért nem olyan nagy ez a szakadék, és nekem szerencsém volt. Abban az évben, amikor leérettségiztem, 1964-ben, lehetőség volt a Budapesti Egyetemen orientalista szakokra felvételizni. Így én történelem és indoeurópai nyelv szakos lettem, ahol gőzerővel elkezdtem szanszkritul tanulni.

- Egy évet ösztöndíjjal Benáreszben töltött. Hogyan nyílt erre lehetősége a hatvanas években?

- Ebben is szerencsésnek mondhatom magam, mert abban az időben az államnak a keleti kapcsolatok nagyon fontosak voltak- így van ez ma is, de most inkább Európa felé nézünk. Ez azt jelentette, hogy a könyvkiadásban, kulturális cserében sokkal élénkebbek voltak a kapcsolatok. Egy államközi egyezmény keretében művészek, újságírók, tudósok, filmesek mentek Indiába és fordítva, sokkal több indiai diák volt Magyarországon. Tehát annak ellenére, hogy nehéz körülmények között éltünk, megvalósult egy állami szintű csere. Ennek ellenére kemény munka kellett ahhoz, hogy valaki ösztöndíjat kapjon. Még abban is szerencsésnek mondhatom magam, hogy abban az évben hoztak egy rendkívül művelt, több nyelven beszélő, kalkuttai vendégtanárt, aki bengáli lévén- ami az indiai kultúra központja kitűnő egyetemmel, múzeumokkal- nemcsak szanszkritul, angolul is beszélt. Nagy erőfeszítések árán elkezdtem tanulni angolul, hogy tudjak vele beszélni. A hatvanas években az angol nem volt igazán divatos nyelv, ezért akadályokba ütközött a tanulás, de sikerült.

- Úgy tudom, Ön egy indiai egyetemre is járt. Ez pontosan mit takar?

- Indiában az angolok fennhatóságuk alá tartozó, nagy egyetemeket létesítettek. Amikor az 1920-as években a nemzeti érzés megerősödött, és először gondolt arra a vezető értelmiség, hogy Indiát függetleníteni kellene, ekkor elhatározták, hogy egy olyan egyetemet hoznak létre, ahol modern eszközökkel tanítanak ugyan, de az indiai szellem a meghatározó. Angolul taníthatunk, de ne angol szellemben-ez volt a lényeg.
A választás Benáreszre esett, ami az indiaiak számára olyan, mint Mekka a muszlimok, Róma a keresztények, Jeruzsálem a vallásos emberek számára.

A helyi maharadzsa egy hatalmas, párszáz hektárnyi területet ajándékozott a célra, közadakozásból felépültek az épületek, és az első tanárok India minden részéről ingyen jöttek tanítani. Volt köztük olyan, aki már akkor Nobel-díjas volt.

Természetes volt, hogy amikor elvégeztem a tanulmányaimat itthon, és ösztöndíjat kaptam, a választásom a Benáreszi Hindu Egyetemre esett. Benáresz az irodalmi nyelv központja, nem is beszélve arról, hogy ez a város egy élő múzeum. Amikor az ember az utcán járt, látta maga előtt az élő történelmet. A Gangesz, a templomok, a zarándokok, a sok vallási ünnep, színek , illatok és a mindennapi élet pillanatai: esküvők, temetések.
Óriási élmény volt. S nem utolsó sorban sok-sok életre szóló barátság szövődött ott.

- De még visszatért oda: a nyolcvanas években a Delhi egyetem tanára volt.

- Igen, de előtte még voltam egyszer ott, amikor 1977-ben egy több hónapos kutatóút keretében körbeutaztam Indiát. Tudni kell, India egy földrész, olyan, mint Amerika. Ott sem elég, ha az ember elmegy New York-ba, attól még nem ismeri meg az egészet, ahhoz el kell menni a másik partra is. Nos, India is egy ilyen térség. Kaptam egy repülőjegyet, s ez igencsak megkönnyítette az utazást. A vonatot így sem tudtam kiküszöbölni, s ennek örültem, mert ahhoz, hogy megismerjen az ember egy országot, arra tökéletes a vonat. Mert amikor három napig ülsz a vonaton, és különböző embereket, nyelveket, városokat látsz, az egy egészen más élmény!
Ekkor kéziratok után kutattam, nagy múzeumokban, régi, nyomtatásban meg nem jelent szanszkrit kéziratokat olvastam és láttam, Indiában lehet dolgozni. Emellett megnősültem, gyermekeim születtek és akkor nyilvánvalóvá vált, olyasmit kellene csinálnom, aminek keretében évekig családostul Indiában lehetek. S ekkor kerültem a kulturális csereprogram keretében vendégtanárként a Delhi Egyetemre.

- Milyen volt ott a mindennapi élet? Gondolom, sok nehézséggel is szembe kellett nézniük, főleg a kicsi gyerekek miatt.

- Delhi nem volt a legtökéletesebb hely számomra, mert főváros lévén, kicsit színtelen, zsúfolt, modern és forgalmas. Az egyetem azért nyugodtabb környezetben helyezkedett el, egy külön városrészt alkotott az egykori angol konzulátus helyén. Egy Európai Nyelvek és Történelmek Intézete nevű tanszéken tanítottam magyar és közép-európai történelmet, irodalmat. Emellett persze saját kutatásaimat is végeztem, de úgy gondolom, kultúrmissziós rész is a munkámhoz tartozott. A fővárosnak még az volt a nagy előnye a múzeumok, levéltárak, könyvesboltok-szenvedélyes könyvgyűjtő vagyok- mellett, hogy rengeteg külföldi barátom jött oda és olyankor mindig meglátogattak, amire itthon, Magyarországon nincs lehetőség.

Igen, a gyermekeim kiskorukban kerültek ki Indiába, ott kezdték az óvodás-illetve iskoláséveiket. Feleségem hősiesen vállalta az ottlétet, ami nem volt egyszerű, mert India amellett, hogy gyönyörű, veszélyes ország is. Maga az a nagy forróság igencsak megviseli az embert. Nem is beszélve a fertőzésekről, minden évben szembe kellett néznünk a maláriával, néha még szörnyűbbel, agyhártyagyulladással is. Ha az ember tisztán tartja a házát és vigyáz, akkor ezt meg lehet előzni. Ebben a feleségemnek óriási szerepe volt, vállalta azt, hogy ő főzött. Az ősi indiai kultúra azt tanítja, -s én ezt nem csak megtanultam, hanem magamévá is tettem- hogy az emberek maguk készítsék el az ételüket. Nem fogadnak el akárkitől ennivalót az indiaiak, s az utazásokra is visznek magukkal enni és inni, ez a kasztrendszer egyik alapköve. Ha ezt az ember betartja és saját szentélyét, a házát is tisztán tartja, akkor nagy baj nem lehet.

- Nem fordult meg a fejükben egyszer sem, hogy véglegesen ott telepedjenek le?

- Nem, egyszer sem. Ha összeszámoljuk, életem során majd’ öt évet töltöttem Indiában. Ez sok is, kevés is, én azt gondolom, nem kevés. Aktív éveim jelentős részét ott éltem meg. Másrészt, mindenkinek vannak ideáljai. Szokták mondani, jó, ha egy fiatalembernek van olyan valakije, akire felnézhet. Nekem két kutató jelentett nagyon sokat: Kőrösi-Csoma Sándor, aki szerintem minden magyar ember számára egyet jelent a kelettel, illetve a kevésbé ismert Stein Aurél. A két ember között jelentős a különbség: Csoma romantikus volt, az álmodozások korában élt, akkor, amikor egész Európa kereste a hazáját. Aszkéta életmódot folytatott, önpusztító életet élt, nem törődött az egészségével. Talán élt benne egy olyan vágy, hogy át kellene a tudását adni, de sajnos korai halála ezt megakadályozta.

Stein Aurél viszont olyan ember volt, akiről volt, hogy évekig nem tudták, hol van, felfedezőutakra járt a még ma is alig ismert területekre, Afganisztánban is megfordult. Utána megjelent, európai szintű tudós lett, előadásokat tartott Magyarországon, Németországban, Angliában arról, amit látott. Előadta, megírta könyvben, múzeumoknak ajándékozta azt, amit hozott. S nekem inkább ő az ideálom. Keleten ott kell lenni, hogy az ember megértse, megismerje. Anélkül az ember nem lesz teljes. Viszont itthon kell a dolgokat feldolgozni, befejezni az i-re a pontot feltenni. Ahhoz haza kell jönni, hogy az ember átadhassa, megtaníthassa, amit összegyűjtött. S erre én tudatosan készültem. Nagyon szeretek itthon tanítani, itthon vannak a személyes dolgaim. S mikor megnyílt Európa, rengeteg helyen és országban tarthattam előadást és beszéltem arról, amit megtapasztaltam. És a nyugatiak nagyra értékelték azt, hogy én azt az öt évet ott lehúztam, mert azt mondták, hiteles, amit mondok. Olyanokról beszéltem, amit csak az tud átadni, aki látta, hallotta, átélte.

- Mennyiben volt más kinn és itthon tanítani?

- Nagyon érdekes kérdés, mert Indiában a 3+2-es, ún. tutor- rendszer él, amihez nehezen szoktam hozzá. Vagyis az első három év alapozó-képzése –amikor kiscsoportokban készítik fel a tanulókat a tudományra- után néhányan, az igazán elkötelezettek még két évet ráhúzhatnak. Indiában én ezt az első három évet kicsit színvonaltalannak találtam a magyar, a közép-európai szintemhez képest. Nekem az egyetem mást jelentett. A másik dolog, hogy Indiában nem volt igazán szigorú felvételi vizsga. Ez akkor nekem nagyon megdöbbentő volt, - ami mostanra sajnos hozzánk is elért- hogy az egyetemen nem csak olyanok vannak, akiket a téma nagyon érdekel, hanem olyanok is, akiknek ez csak időtöltés, akik a régi, szigorú vizsgák alapján nem jutottak volna be. Igen vegyes a hallgatóság.

- Amellett, hogy tanít, könyveket, tudományos munkákat, cikkeket ír, fordít. Melyik a kedvenc munkája?

- Az ember nemzetközi szinten csak olyan dologgal foglalkozhat, ami egyedi, átlagon felüli, vagy valamilyen komoly, eddig megoldatlan problémát boncolgat. Van egy olyan cikkem, ami habár csak nyolc-tíz oldalas, de nagyon büszke vagyok rá. Az a címe, hogy „Elfoglalták-e a görögök Pátaliputrát?”. Röviden annyi a lényege, hogy Pátaliputra az ókori India fővárosa volt majdnem ezer évig és van egy olyan elképzelés, hogy a Baktriában élő görögök a Kr. e. 180-as évek elején egy portyázó hadjárattal rövid ideig eljutottak oda. A végeredmény végül az lett, hogy sok kérdés maradt, de azért vagyok erre büszke, mert ezzel a témával majd’ száz éve bajlódnak a tudósok, és úgy érzem, én ehhez hozzá tudtam adni valamit. Azért, mert ezt a térséget ismertem, végigjártam az utat, ahol a hadjárat lehetett, a csaták helyszíneit, ismertem a régészeti anyagot, alaposan elolvastam az összes forrást. Mondhatom azt, hogy húsz év munkája volt az, mire ezt az apró mozaikokból összeraktam. S erről tartottam egy előadást az egyik legelegánsabb angol kollégiumban, nagy vita kerekedett ki belőle utána. Akkor elhatároztam, meg is jelentetem írásban.

A fordításaim közül a kicsit sikamlósabb témának tűnő, ám végtelenül érdekes A kerítőnő tanítása című, kasmíri remekmű áll hozzám közel, ami klasszikus szanszkrit mű. A kurtizánok a város büszkeségei voltak, s ez a könyv arról szól, hogyan kell egy ilyen nőnek viselkednie, hogyan kell részt vennie a város gazdasági, kulturális, politikai életében. Nagyon humorosan írták meg, ugyanis erre a korra jellemző, hogy kétféle olvasata van a szövegeknek, ezért a fordítás óriási kihívás volt. Erről is elkészült 1987-ben egy magyar kiadás, s egy rendkívül tehetséges, fiatal grafikus illusztrációival sok ezer példányban megjelent. A tanításhoz nagyon fontos, hogy összefoglaló, használható könyvet írjak, A mesés India c. könyvem ilyen, amiben a történelem mellett kultúráról, irodalommal is találkozhat az olvasó. Ez a kötet Nívó-díjat nyert és harmincezer példányban fogyott el, ezért igen büszke vagyok rá.

- Olvastam, hogy hobbija a természetjárás. Van erre mostanában ideje?

- Kevesebb időm van, változik az élet. Az indiaiaktól azt tanultam meg, hogy az ember ossza be az idejét, az életét szakaszokra, mert akkor nem csalódik. Sokszor előfordul, hogy az idősek irigyek a fiatalokra vagy fordítva. Én sosem voltam senkire irigy, mert amikor fiatal voltam, örültem, hogy enyém a világ, előttem az élet. Rengeteget eveztem, úsztam, hegyeket jártam vagy kerékpárral az országot. Amikor hazajöttem Indiából, vettem egy kis darab földet a hegyoldalban. Abból sokévi munkával egy szép kert lett, majd egy ház is. Ha időm engedi, kimegyek Visegrádra, közel az erdő is, a természet.

- Van még olyan álma, ami nem valósult meg? Melyek a közeli, távlati céljai?

- Változnak a céljaim. Abban a korban vagyok, amikor apai, családfői, tanári teendőim kerülnek előtérbe. Jelen pillanatban a közvetlen vágyam, teendőm, hogy szeretném a fiatal tanítványaim, munkatársaim pályáját sínre tenni, a nemzetközi tudományos életbe bevezetni őket. Nekem is vannak olyan terveim, hogy egyes cikkeimet, tanulmányaimat szeretném könyv alakba megírni, megjelentetni. Ez az egyik dolog. A másik az, hogy még mindig nem tettem le arról, hogy a magyarul megjelent „A kerítőnő tanítása” című munkát németül is kiadjam egy német barátommal, kollégámmal.
Engem rendkívül érdekelnek az ókori iráni nyelvek, tanultam hettitát is, vannak perzsa, meg nem jelent hettita fordításaim. Ezt szeretném a történész hallgatóknak szöveggyűjteménybe rendezni.

Azt hiszem, ezt sosem lehet befejezni, csak abba lehet hagyni. Sokan kérdezik tőlem, hallgatók is, joggal, miért kell ókortörténetet tanulni, mi köze van a mi életünknek már ahhoz a korhoz? S nekem erre választ kell adnom. Én hiszek abban, hogy az ókor gondolkodói a lét szinte minden nagy problémáját felvetették, s ezért kész megoldást nyújtanak napjaink nagy kihívásaira.

2004. március 9.