Wéber Balázs

Dr. Zsolnai Anikó a név súlyáról, a tömegképzésről és a PISA - felmérésről
"A hallgató nem tehet arról,
hogy felvették"

Bár pszichológusnak készült, pedagógus lett belőle. Sokáig a szakma egyik kiemelkedő kutatójának, Zsolnai Józsefnek a lányaként ismerték, de végül sikerült saját nevet kivívnia a tudomány világában. Dr. Zsolnai Anikó, a Szegedi Tudományegyetem Pedagógia és Pszichológia Intézetének egyetemi docense vall szakmáról és a névvel együtt járó terhekről. Szerinte a PISA - jelentés a reformok szükségességét jelzi, a felsőoktatás eltömegesedése miatt pedig nem egymásra, s főként nem a hallgatókra kellene mutogatni. Szavaiból kitűnik: az elmúlt évtized erőteljes változásai ellenére a diákok pártján áll.

- Nevét hallva azt gondolhatnánk, hogy önnek - a családi tradíció továbbvitelének céljából - pedagógusnak kellett lennie...

- Erről szó sincs. Egész életemben pszichológus szerettem volna lenni, de az én időmben szinte lehetetlen volt oda bejutni. Édesapám javaslatára választottam a pedagógiát. De a pszichológia szak el nem végzése máig fájó seb.

- Így viszont sokan azzal okozhatnak önnek fájdalmat, hogy megvádolják: nagyobb hátszele volt, mint másoknak...

- Tény, hogy sok lehetőség jobban nyitva volt számomra, mint egyeseknek, de édesapám soha nem járt el az érdekemben. Megtanultam, hogy a pletykák elkerülésének érdekében mindig száz százalékot kell nyújtanom és háromszor annyit kell teljesítenem, mint másoknak. Azonban mindenekelőtt édesapámnak kellett bizonyítanom.
Az ő szakmai rangja egyéb nehézséget is jelenthetett volna számomra. Egy nagynevű embernek sok ellensége van, akik megtehetnék, hogy mérgüket a gyerekén töltsék ki. Szerencsére ilyen élményben soha nem volt részem.

- És az mennyire volt jellemző, hogy nem mint Zsolnai Anikót, hanem mint a nagy Zsolnai lányát emlegették?

- A pályám elején féltem ettől. Kemény 15-16 évbe került az, míg el tudtam érni, hogy a szakmában nem csak utóbbiként, hanem előbbiként is számon tartsanak. Mostanra már elfogadták, hogy én Zsolnai Anikó vagyok, aki az apjáétól teljesen eltérő területen végez kutatómunkát.

- Ennek elismertségét az is jelzi, hogy szerte Európában, sőt még az USA-ban is gyűjthetett tapasztalatokat az ottani felsőoktatásról. A légkört tekintve van valami kézzelfogható különbség az itthoni és a kinti egyetemek között?

- Külföldön kevésbé görcsös, sokkal szabadabb a légkör. A hallgatók nyitottabbak; náluk soha nem éreztem félelmet sem a tanáraikkal, sem az órákon való szerepléssel szemben. Mondok egy példát: a diákjaimat kör alakban ültetem le a teremben, mert így láthatjuk egymást, kereshetjük egymás tekintetét. Arra kérem őket, hogy legyen véleményük a dolgokról és azt vállalják fel, "face to face". Nos, ezekben a szituációkban a magyar diákok elkezdenek görcsölni...

- A jelenségnek mély gyökerei lehetnek. Lehet, hogy a gátlások még kisiskolás korban ivódtak bele a hallgatókba?

- Erről van szó. A magyar iskolarendszer porosz utas, tekintélyelven alapul és a fenti szituációban szükséges készségeket nem engedi érvényesülni. A társas létünkhöz, az ebben való eligazodáshoz, sikerességhez szükséges szociális készségek kifejlesztését már gyerekkorban elmulasztjuk. Ezért van az, hogyha felnőtt hallgatókkal próbálunk ilyen jellegű tevékenységben részt venni, akkor kemény falakba ütközünk.

- Hogyan lehet ezeket a falakat lebontani?

- Ha a diákok megfelelő tanárhoz kerülnek, akkor ez sikerülni fog. Nyugati tapasztalataim és a hosszú évekre visszanyúló foglalkozásaim is ezt bizonyítják. A tanulói visszajelzések szerint az ilyen típusú órákra igény van, mivel ezekről a diákok pozitív élménnyel kerülnek ki.

- Sajnos, a magyar pedagógiának legutóbb negatív "élménnyel" kellett szembesülnie, nevezetesen a Nemzetközi Diákteljesítmény-mérési Program (PISA) 2000-ben készült felmérésével. Mit szól ahhoz, hogy emiatt sokan a pedagógián verik el a port?

- A problémának, amire a PISA - vizsgálat is rávilágított, bonyolult társadalmi és oktatáspolitikai összetevői vannak, de most szűkítsük le a kört a tanárképzésre. A negatív eredmény legfőbb oka az, hogy évtizedeken keresztül a lexikális tudást preferáló szaktárgyi képzés folyt a felsőoktatásban. Csak arra készítettük fel a hallgatót, hogy a meglévő, egyetemen szerzett tudását kőkeményen továbbadja. Az elméleti felkészültség terén a magyar gyerekek most is jobbak az átlagnál. Az idő azonban elment az effajta tudás felett...

- A PISA - jelentés azt mutatta, hogy 32 ország közül olvasásban és szövegértésben a 19., matematikában a 21. helyen vagyunk, azaz minden esetben az átlag alatt...

- Igen, mert ebben a vizsgálatban az alkalmazandó tudást mérték, azaz gyakorlat- és problémaorientált feladatokról volt szó. Ezt tekintve a magyar diákok nem tudnak megfelelni az elvárásoknak, mivel az iskolában nem ilyen típusú tudást kapnak. Nem tanítjuk meg őket arra, hogyan kell egy adott szakmából széles látókörrel kitekinteni. Hiányzik a gyakorlatorientáltság és az, ami az életben való boldoguláshoz szükséges. Ez húsz évvel ezelőtt is így volt és most is ez a helyzet.

- Mindemellett nem lehetséges, hogy a módszerekkel és a tanárokkal is problémák vannak?

- Nincsenek megváltó módszerek. A pedagógus egyénisége az, ami egy módszert tönkretehet és felhozhat. A történet nem a módszerekről, hanem a tanárokról szól.

- Akiknek, valljuk meg őszintén, a pedagógusi hivatás - főleg alsó fokon - sok esetben csak kényszerpálya. Mennyire játszhat szerepet a negatív eredményekben a tanári-tanítói pálya kapcsán tapasztalható kontraszelekció?

- Óriási probléma, hogy az alsó fokú tanárképzésben nincs annyi tehetség, mint az egyetemeken. Tény, hogy nálunk a leginkább kontraszelektált réteg tanul tanítóképzőkben. Szükség lenne ezen intézmények és egyáltalán a főiskolai képzés presztízsének emelésére. Ez azért elengedhetetlenül fontos, mert az iskolába belépő gyerekeknek megfelelő felkészültségű, kompetenciájú tanítókra, tanárokra lenne szükségük.

- Tudna egy országot említeni, amely akár ilyen, akár olyan szempontból pozitív példaként szolgálhatna?

- A finn oktatási rendszer húsz évvel ezelőtt eredményeit tekintve a magyarral egy szinten állt, most a PISA 2000 felmérés szerint az élmezőnyben van. Náluk például öt éves a tanítóképzés. Kormányzati szintről indulva átfogó életmód programot hirdettek, amelynek az oktatás komoly részét képezte. Nagyon sok pénzt fektettek a rendszerbe, például fiatal kutatókat küldtek ki neves amerikai egyetemekre, akik az ott szerzett módszertani kultúrát magukkal hozták és otthon továbbadták. Ezen törekvések eredményei a mostani felmérésben is megmutatkoznak.

- Mintegy négy éve a Pedagógia és Pszichológia Intézet is újított és bevezette, hogy a tanár szakosok már korán gyerekek közelébe kerülhessenek...

- A hallgatókat mentor rendszerben másodéves korukban iskolákhoz küldtük ki, hogy időben megtapasztalhassák, miből áll valójában egy tanár munkája. Mindez nagyon hatékonyan működött, de sajnos finanszírozási problémák miatt a szisztémát nem tudtuk fenntartani. Így most a tanár szakos hallgatók többsége csak ötödéves korában találkozik először iskolával, ezt a tényt pedig inkább nem kommentálnám.

- A tanárképzést is befolyásolja az a jelenség, amely az elmúlt 10-12 évben az egyetemi tömegképzés címszó alatt került be a köztudatba, s amely ebben a félévben a bölcsészkaron is nagy vitákat váltott ki. Olvasta a Karsai - interjút?

- Igen, sőt a hallgatóim is szóba hozták az ominózus cikket, s azt mondták: "Tanárnő, mi arról nem tehetünk, hogy minket erre az egyetemre felvettek". Ez a mondat nagyon tanulságos és sok igazság van benne.

- Mindemellett azért ön is tapasztal negatív változásokat?

- Igen. Ki kell mondani, hogy az elmúlt tíz évben az egyetem színvonala romlott és az egyetemista-lét rangja csökkent. Olyan hallgatók is bekerülnek, akiknek felkészültsége és általános intelligenciaszintje jóval alacsonyabb annál, mint amit húsz évvel ezelőtt tapasztalt az ember. De hangsúlyozom: minderről nem a diákok tehetnek, mivel őket ide felvették.

- Hogyan viszonyul ehhez a változáshoz a máshoz szokott oktatói gárda?

- Ez az egyes tanártól függ. Minket arra készítettek fel, hogy egy adott korosztály krémjét tanítsuk. Ehhez voltunk hozzászokva, de alkalmazkodnunk kell a változáshoz. Azt kell szem előtt tartanunk, hogyan tudjuk a hallgatókat segíteni. Kicsit a középfokon megszokott tanítási módszerekhez kell visszatérnünk, s a saját diplománkat is át kell gondolnunk, hiszen végül is középiskolai tanároknak vagyunk "felkenve".

- Nem fél attól, hogy egyes oktatók sok hallgatót már nem tekintenek partnernek?

- Nekem az alaphozzáállásom az, hogy a diákjainkkal mindig érdemes foglalkozni. Persze az elmúlt évtized változását minden tanár máshogy éli meg. Szerintem mindehhez nem szabad gunyorosan, cinikusan viszonyulni. Ne felejtsük el, hogy a tehetséges hallgatók - csakúgy mint húsz évvel ezelőtt - most is itt ülnek. Azt pedig fogadjuk el, hogy sokakat más alapokról kell felhozni magasabb szintre.

- Tapasztalatai szerint mivel vannak a legnagyobb problémák?

- A hallgatókkal meg kell értetni, mit jelent az, hogy egyetemen tanulnak. Sok esetben magával a tanulni tudással is gondok vannak. S fontos, hogy diákjainkat rá tudjuk vezetni arra, mit is jelent az értelmiségi lét, amit élni fognak.

- Ön milyen megoldást javasol?

- Egyetértek azzal a tendenciával, amely eredményeképpen ma egy korosztály 30-35%-a tanulhat a felsőoktatásban. Azonban az ebből származó problémák kiküszöbölése érdekében szükség lenne annak a többlépcsős rendszernek a kialakítására, amely Nyugat-Európában régóta működik. Az első szint a bachelor degree, a második a master degree, s erre épül a PhD. Szerintem sok hallgató megállna a három éves képzés után, azonban erre jelenleg nincs lehetősége. Ennek ellenére az a diploma, amit öt év után kézhez kapnak, még mindig jó minőségűnek számít.

- És ugyanakkora az értéke, mint húsz évvel ezelőtt?

- Nem, már messze nem ér annyit, mint akkor.

- Az ön szemináriumi csoportjaiból hányan akarnak tanárok lenni?

- Jó esetben húsz emberből körülbelül hat-hét.

- És mennyinek javasolná ugyanezt?

- Az alkalmasságukról az iskolában nem győződhetek meg, ezért csak a szakmához való attitűdjük alapján tudok erről véleményt mondani. Ez alapján körülbelül ugyanennyinek tanácsolnám, hogy válassza ezt a szakmát.

- De valójában nem csak belőlük lesz tanár. Nem ez a probléma egyik gyökere?

- Az alkalmasság egyik legnagyobb szűrője az idő. Aki nem alkalmas, az előbb-utóbb kirostálódik. Ezt a szakmát húsz éven át nem lehet úgy művelni, hogy minden nap utálattal lépünk be az osztályterem ajtaján.

Névjegy

Dr. Zsolnai Anikó, egyetemi docens, az SZTE Pedagógiai és Pszichológiai Intézetének tanára.

- szülőváros: Kecskemét, de 3 éves kora óta Szegeden él

- alsó- és középfokú tanulmányok: Juhász Gyula Tanárképző Főiskola I. sz. Gyakorló Általános Iskola, Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium

- 1984: középiskolai tanári diplomát szerez az Eötvös Lóránd Tudományegyetem pedagógia-magyar szakpárján

- 1984-85: Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, Pedagógiai Tanszék

- 1985-tol: József Attila Tudományegyetem, Pedagógiai és Pszichológiai Intézet

- kutatási terület: serdülőkori kötődések; a szociális készségek fejlődése, iskolai fejlesztésének a lehetőségei; alternatív pedagógiai irányzatok

- főbb könyvei: Pedagógiák az ezredfordulón (1998, társszerkesztővel), Összefüggések a szociális kompetencia egyes komponensei, a tanulási motívumok és az iskolai tudás között (1999), Kötődés és nevelés (2001), A szociális készségek játékos fejlesztése az iskolában (2002, társszerzővel), Irodalom-tankönyvek 5., 6., 7. és 8. osztályosok számára

- 1998-ban Bólyai -, 2000-tol Széchényi professzori-ösztöndíjas

- egy 15 éves lány édesanyja

2002. november 27.