 |
 |
|
Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja |
 |
|
"Aki szegény, az a legszegényebb"
|
|
A szegedi önkormányzat közgyűlésének határozata szerint 2005. március 15.-től Szeged belvárosában és a Mars téren tilos a koldulás. Az intézkedést két szocialista és egy centrum párti képviselő indítványozta, a következő indoklással: a közterületen, nyilvános helyen történő kéregetés kedvezőtlenül hathat a város idegenforgalmára, az idelátogató bel- és külföldi vendégek közérzetére. Kiemelten fontos ezért a belváros védelme. Fontos ugyanakkor a lakosság közbiztonságának javítása érdekében a gyakran és nagy számban látogatott Mars téri piac teljes területének védelme is. A koldulást eddig egy 1999-ben hozott kormányrendelet szabályozta, miszerint két esetben minősült szabálysértésnek a tevékenység: a gyermekkel, illetve a zaklató módon történő koldulás esetén. Ez alapján az elkövetőt 100 ezer, illetőleg 30 ezer forintos bírság kifizetésére kötelezhették. Az úgynevezett "néma koldulás" nem számított szabálysértésnek. Ezen a helyzeten változtatott a most meghozott szegedi rendelet, mely 25 ezer forintban állapítja meg a néma koldulás esetén kiszabható maximális pénzbírságot. Hekáné Dr. Szondi Ildikót, a 10-es számú választókerület, vagyis a városmag önkormányzati képviselőjét, az egyik javaslattevőt arról kérdeztem, mi motiválta ezt a kezdeményezést.
Április végéig a közterület-felügyelők szociális munkások és rendőrök segítségével tájékoztatják a koldusokat a rendelet tartalmáról, tehát ebben az időszakban még nem minősül szabálysértésnek a kéregetés. Szondi Ildikó kifejtette, nem a büntetés a céljuk ezzel a rendelettel, s ez a büntetési tételből is látszik, hiszen azzal ők is tisztában vannak, hogy nonszensz dolog koldustól pénzt kérni. Azt azonban mindenképpen el akarják terjeszteni, hogy nem engedélyezik a koldulást a belvárosban, tehát a figyelemfelhívás az elsődleges szándékuk. - A másik célunk - folytatja -, hogy legyen eszköz a közterület-felügyelők kezében is a zaklató koldulókkal szemben. Eddig ugyanis mindig arra hivatkozott minden hangos és zaklató kéregető, hogy ő néma kolduló, így nem tehettek ellene semmit. Végezetül, úgy gondolom, a koldulás nem megoldás a koldus számára sem. Aki ezt az emberhez méltatlan helyzetet vállalja azért, hogy kéregetéssel próbálja megkeresni a szociális ellátáson túli jövedelmét, az általában nem kenyérre, ágyra vagy ruhára költi a pénzét, - hiszen azt a város bármikor juttat számára, sőt még segélyeket is kapnak az önkormányzattól, - hanem legtöbb esetben alkoholt és cigarettát vásárol rajta. Ilyen célokra pedig nem szívesen adakoznak az emerek. Hosszasan néztem a Kárász utcán, hogyan haladnak el a koldusok mellett az emberek. Kilencven százalékuk elmegy mellettük egy olyan országban, mely, amikor segélyfelhívás van, például árvízkárosultak és más katasztrófakárosultak számára, a világ első tíz országa között adakozik. Ráadásul a koldus az utcán körülbelül három-négy évig tud élni. Az egyik közelmúlti tragédia, hogy Szeged egyik legjellegzetesebb koldusfigurája halt meg pár héttel ezelőtt, aki erőteljes férfi volt, mégsem bírta néhány évnél tovább az utcán. Én úgy gondolom, hogy a koldusnak a kezét kell megfogni, és nem alamizsnát adni neki. A belvárosban sétálva többször is találkoztam járőrökkel, akik a közterületet pásztázták, s távozásra szólították fel a nyíltan kéregetőket. Szerettem volna tudakozódni munkájuk felől, de azt válaszolták, csak engedéllyel nyilatkozhatnak, így aztán a megyei rendőr-főkapitányságon próbálkoztam. Itt barátságosan és szolgálatkészen fogadtak, úgyhogy perceken belül Szilassi-Horváth Jenő, a közrendvédelmi osztály vezetője válaszolt kérdésemre: - Az önkormányzat által meghozott rendelet a passzív szabálysértést is büntetni rendeli - fogalmaz a rendőrfőhadnagy - , ezért a rendőrség a közterület-felügyelőkkel és a szociális munkásokkal közösen fogja a koldusokat ellenőrizni. Április végéig tart az úgynevezett türelmi időszak, ez azt jelenti, hogy tájékoztatjuk a koldusokat arról, hogy szabálysértést követnek el, egyéb szankciót nem alkalmazunk velük szemben. Ezt követően nyilván, hogyha a türelmi időszak lejár, akkor a szabálysértés miatt feljelentést tudunk tenni, amit az önkormányzatnak megküldünk, és ők eljárnak ebben az ügyben. A rendőrfőhadnagy hangsúlyozta, nem az a céljuk, hogy följelentéseket gyártsanak, hanem az, hogy a Szegedre érkező turisták és az itt élő állampolgárok nyugalmát, szép környezethez való jogát biztosítsák, és azokon a területeken, amelyeket a rendelet megjelöl, a szabálysértést inkább megelőzzék, mint szankcionálják.
- Hogyan jutott erre a sorsra?- kérdem Tibortól. - Elvesztettem a egyetlen bátyámat negyvennyolc évesen gyomorrákban és utána nem maradt senkim sem. - Itt lakik, hol lakik? - Lépcsőházban, ővele együtt - mutat Matyi bácsira. - Hallott arról, hogy kitiltják a koldusokat a belvárosból és a Mars térről? - Ó, hát mi már réges-régen ki vagyunk innen tiltva - mondja elkeseredetten - , le se lehet ülni a padra, a csarnokba be se tehetjük a lábunkat anélkül, hogy meg ne jelenne egy nagy monstrum biztonsági őr, hogy elkergessen minket onnan. - Mióta hajléktalanok? - Jó egy éve - válaszol Tibor. -Tavaly óta ismerem a Matyit. Őneki is vannak szeszélyei, mindenkinek van hibája, hiba nélkül nem él senki sem. Ez farkastörvény, így kell elfogadni. - Nem próbálkoztak munkakereséssel? - Egyem meg a drága szívét - feleli kiábrándultan - , ez a jó ember ugyan mit tudna végezni, mikor úgy fájnak a lábai, hogy alig bír menni. Az enyém meg két és fél centivel rövidebb, mint a másik. Én már kőművesmunkát nem tudok végezni, pedig régen fölmentem olyan magasra, mint a fa teteje. - Miből élnek? Ezt már Matyi bácsi sem hagyhatja szó nélkül: - Kérem, asszonyom, legyek őszinte? Amit találunk, meg amit kapunk, abból. Ha nem kapnánk, akkor már itt se volnánk. Már épp indulnék, de Matyi bácsi még szeretne mondani valamit: - A képviselő asszonyoknak és uraknak üzenem, hogy egy kicsikét támogathatnák a hajléktalanokat. Mert amit ők csinálnak, az semmi. Egyenlő a nullával. Az előbb leíratkra akár reflexió is lehetne Szondi Ildikó álláspontja: - Itt nem a kitiltáson van a hangsúly, hiszen a koldus nincs kitiltva a belvárosból, ugyanúgy besétálhat oda, mint bárki más, bármely egyetemista, vendég, vagy városlakó, leülhet egy padra, nyugodtan olvasgathat, nézelődhet; egyet kérünk: ne kolduljon a belvárosban. A kéregetést magát sem tiltottuk be, hiszen bárhol kéregethet, csak azt kérjük, hogy ezen a frekventált részen, ahol elszaporodott ez a tevékenység, ne tegye. Tehát ez nem tiltó, hanem megszorító rendelkezés, mely semmilyen jogában nem sérti a koldust. - Nagyon sokszor találkozom koldusokkal a Kárász utcán, sőt autóban ülve, kereszteződésekben is sokszor megállítanak, bekopogtatnak az ablakon, pénzt kérnek. - mondja Antal, egy fiatal, energikus férfi, majd hozzáteszi - Borzasztóan sajnálom őket, engem felkavar, amikor ilyen szegény, nincstelen embereket látok, s úgy gondolom, ez a rendelet nem megoldás a problémájukra. Ebben az országban sok száz milliót kiadunk fölöslegesen, elszórjuk a pénzt, szerintem ezeket az összegeket át lehetne csoportosítani, ilyen szegény emberekre fordítani, akik rosszul élnek. - Ön szokott adni a koldusoknak? - Volt már rá eset. Nem mindig adok, mert néha úgy veszem észre, hogy a koldusok ezt a pénzt italra fordítják. Azért nem mennek el dolgozni, mert nem szeretnek, így jobban eltelik az idő, egész nap lógnak. Ilyet is sokat láttam, és igazából nem tudom megítélni, hogy most ez az ember, aki pénzt kér tőlem, tényleg ilyen szegény, vagy egyszerűen csak italra gyűjt pénzt. - Úgy gondolom, nem szégyellnünk kéne, hogy vannak koldusaink, hanem megoldani, hogy ne legyenek. - mondja Margit, egy középkorú hölgy, majd folytatja - Én maximálisan sajnálom őket, ugyanolyan embernek tartom, mint egy egyetemet végzett diplomást. Szerintem nagyon keményen rá kellene állni a munkahelyteremtésre, ez azonban sajnos nemcsak a koldusokat, hanem a fiatalokat, friss diplomásokat érintő probléma is. - Az én véleményem ezzel kapcsolatban nagyon összetett és eléggé ellentmondásos. - kezdi István, aki közgazdászként dolgozik - Örülök is ennek a rendeletnek, mert igen sokat járok a belvárosban, és nem esik jól az, amikor öt-tíz méterenként leszólítanak. Ez persze túl ridegen hangzik, csakhogy én nem tudok úgy elmenni emberek mellett, hogy ne segítsek rajtuk, minek következtében egy idő után, mikor már a harmadik százast is odaadom, már egy kicsikét zavar a dolog. Ugyanakkor van egy emberi oldala is ennek az egésznek, hisz ők azok a szerencsétlenek, akik az élet olyan perifériájára kerültek, ami arra kényszeríti őket, hogy valamilyen módon a minimális megélhetésüket tudják biztosítani. Ezzel a döntéssel még nehezebb helyzetbe kerülnek. Szerintem talán a szociális gondozás területén lehetne más megoldásokat keresni, de mivel erre is van némi rátekintésem, tisztában vagyok azzal, hogy nagyon sokan eleve fel is vállalják ezt a fajta életformát, nem is akarnak változtatni az eddigi stílusukon. Nem mindenkire igaz ez természetesen, de ilyenekkel is találkoztam, mivel szoktam velük beszélgetni is. Ebben a kérdésben tehát szerintem nem lehet csak jót vagy rosszat tenni. Megítélésem szerint, hogyha ez a döntés párosul egy olyan döntéssel is, hogy még jobban alákarolnak ennek a rétegnek, akkor elfogadom. Szeged Dél-Magyarország központja, idegenforgalmi látványosság. Igenis tudja zavarni a turistát is, engem is zavart, mikor Londonban, Párizsban jártam, ahol leszólítottak és zaklattak rossz arcú emberek, ugyan szerencsétlenek, csak idegen környezetben máshogy érzi ugyanezt az ember. Ilyen szempontból is mondom, hogy helyes ez a döntés. |
|
2005. áptrilis 25. |
- Elsősorban az - kezdi a képviselő asszony -, hogy a megszépült belvárosban nagyon gyakorivá vált a koldulás, hiszen ezeken a területeken számíthatnak legtöbb adakozóra a kéregetők. A város ezen részén természetesen sokkal többen jártak-keltek, emiatt nemcsak a helyi koldusok, hanem az ország más részéből, sőt külföldről is nagyon sokan jöttek, vagyis láthatóan sokkal több kéregető volt Szegeden, mint amennyi a város esetében indokolt lenne. A másik dolog: a város lakosai rendszeresen megkerestek minket, akik a belvárosért felelősek vagyunk, hogy tegyünk valamit a jelenség ellen, hiszen rengeteg zavaró momentuma van. Nemcsak azzal jár együtt, hogy ők a városban csöndesen koldulnak, hanem azzal is, hogy éjszaka a belvárosi kapualjakban alszanak, és az ott lakók nehezen viselték ezt. 
A járőrök tevékenységének köszönhetően a belvárosban, bár láttam ismerős koldusarcokat, egyikük sem mert kéregetni, így a Mars téren próbáltam szerencsét. Itt találtam rá Görög Tiborra és Matyi bácsira. Tibor barátságosan fogadott és szívesen beszélgetett velem, Matyi bácsi viszont eleinte kicsit durcás volt, mert barátja jövetelünkkor felébresztette, később aztán ő is beszédesebbé vált.
