Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

Margittai Linda

"Az adatok mögött rejlő emberi sorsokat kutatom"
interjú Végső István történész, holokauszt-kutatóval

Végső István a Szegedi Tudományegyetemen történelem és politikatörténet szakon fejezte be tanulmányait 2002-ben, majd ugyanettől az évtől kezdődően kommunikáció szakos képzés keretében látogatja újra az intézményt. A közeljövőben a Bölcsészettudományi Kar épületének harmadik emeletére is vissza kíván majd térni, mint a Legújabbkori Egyetemes Történeti Tanszék Phd-hallhgatója - addig is leginkább megyei és országos kutatóhelyeken lehet találkozni vele. Mint helytörténész több, Kiskunhalas huszadik századi történetével foglalkozó tanulmány szerzője, különös tekintettel a második világháború fejezetire; és a halasi diákok is az általa írt tankönyvből ismerkedhetnek meg városuk múltjával. Mindemellett holokauszt-kutatóként és egyben több nagyobb kutatóprogram résztvevőjeként a magyar zsidók vészkorszakbeli sorsát vizsgálja - a beszélgetés során e tevékenységéről igyekeztünk többet megtudni.

Hogyan lesz valakiből holokauszt-kutató: sokuk számára a személyes vagy családi érintettség magyarázza a téma örökségét. Te miért kezdted el a vészkorszakot tanulmányozni?

Elsősorban helytörténettel akartam foglalkozni, a holokauszt-kutatói pályán is ennek révén indultam el. 2001-ben ugyanis a City University Graduate Center keretében létesült Rosenthal Holocaust Institute által kiírt pályázatra a két téma összekapcsolásával készítettem egy tanulmányt, amely a szülővárosom, Kiskunhalas zsidóságának történetét dolgozza fel az 1938-44 közötti időszakban.

És a továbbiakban is maradtál a téma főleg helytörténeti vonatkozású vizsgálatánál. Mennyiben egyedi és sajátos a magyar holokauszton belül egy-egy adott helyiség története?

Minden településen ugyanaz, egyszersmind mindenhol teljesen más. Az általam jobban ismert alföldi régióban a nagyobb helyiségek, megyei, törvényhatósági jogú városok szinte mind külön egységet képeznek a vészkorszakban. Egyszerűen azért, mert különböztek egymástól az adott viszonyok, ahová a törvények és a rendeletek "felülről" beérkeztek. Mindenhol más jellegű volt a helyi zsidóság: nem mindegy, hogy az adott helyen ortodox vagy neológ közösségek éltek, volt, ahol elindul a kikeresztelkedési hullám, máshol nem. Ugyanakkor az országos hatályú rendelkezésektől nem igazán lehetett eltérni, ám mivel különböző emberek kivitelezték őket, ezért gyakran eltérő módon valósultak meg. Volt, ahol túlkapások történtek, valahol bojkottálták, másutt pedig csak egyszerűen végrehajtották őket.

Találkoztál - pozitív és negatív irányban egyaránt - kirívó szélsőségekkel?

Mindegyik olyan település kirívó példának minősül, ahol nem az előírásoknak megfelelően foganatosították a zsidóellenes törvényeket - és ez majdnem az összesről elmondható. A rendelkezések betűjét szinte egyik közigazgatási egység sem tartotta be teljesen. Kiskunhalason vagy Makón például eleve létezett zsidónegyed, ezért itt a rendeletnek megfelelően egyszerűen fel lehetett állítani egy gettót. Ugyanakkor Cegléden már nem lehetett ilyen könnyen megoldani: több utcában, szétszórtan laktak a zsidók, katolikusokkal, reformátusokkal együtt. És mivel a keresztényeket itt nem lehetett kitelepíteni, ezért nyílt gettó alakult ki. Újvidéken pedig egyáltalán nem szórakoztak, ott egyszerűen bezsúfolták az embereket a zsinagóga környéki utcákba. De voltak olyan települések, mint például Hódmezővásárhely, ahol egyáltalán nem hoztak létre gettót. Minden település más és más.

Szerinted mitől függött, hogy egy város igyekezett a lehetőségekhez képest megkönnyíteni zsidó polgárai helyzetét, vagy antiszemitább lévén esetleg még inkább tetézte is a törvényeket?

Számomra pont ez az egyik legérdekesebb kérdés a magyar holokauszt történetében. Rengeteg olyan polgármesterrel találkozunk, aki 1919-től fogva antiszemita és szélsőjobboldali jellegű intézkedéseket hozott, de 1944-ben nem tudott mit kezdeni a zsidóellenes rendeletekkel. Sokan közülük '38-39-től kezdődően a zsidótörvényeket szóról szóra végrehajtották, sőt, még ők maguk is alkottak ezeken felül rendeleteket, rájátszva az eredeti intézkedésekre, de 1944-ben egyszerűen megakadtak. Valószínűsíthető, hogy ezek a személyek fél szemmel azért már figyeltek a hadszínterekre, és érezték az átalakuló nemzetközi erőviszonyokat, de biztosan nem lehet tudni, hogy miért. Ezt a kérdést a holokauszt-kutatásnak még meg kell válaszolnia.

A nyitott kérdéseknél maradva: sokszor hallani olyan véleményeket, hogy már éppen eleget, sőt, talán túl sokat is esett szó a vészkorszakról. Ezek szerint viszont még mindig több olyan dolog van, amit nem tudunk a magyar holokausztról…

Ez alapvetően rossz feltevés. Az egy dolog, hogy sokat beszélünk, vagy inkább bizonyos emberek sokat beszélnek a holokausztról, az pedig megint más, hogy a kutatók mindeddig még nem jutottak a feltáratlan iratok és a feltett kérdések végére. Vannak olyan problémák, amelyekre még nem sikerült választ kapnunk, illetve régebbi hipotézisek sorra megdőlni látszanak. Ezeket szintén újra kell fogalmazni. Például a kilencvenes évektől kezdődően bevett feltételezés volt az, hogy a német megszállás után - tudva azt, hogy a megszálló hatalom fog diktálni, aminek nyomán szélsőséges zsidóellenes rendeleteket kell végrehajtani - a magyar közigazgatásban egy nagyarányú leváltási hullám indult meg. Mára már tudjuk, hogy ez nem igaz. Cseréltek le ugyan főispánokat, alispánokat, de ez a folyamat már sokkal korábban elindult - csak éppen ebben a korszakban csúcsosodott ki. Tehát ezzel kapcsolatban volt egy félreértés, és ezért a magyar holokauszt egyik legsarkosabb kérdése még megválaszolatlan: nevezetesen az, hogy a magyar és a német hatóságok miként működtek együtt. Valóban volt-e egy igen erős nyomás a németek részéről, ami kikényszerítette az antiszemita intézkedések teljesítését, vagy pedig inkább arról van szó, hogy létezett egy német példa, amit az akkori magyar bábkormány, a Sztójay-rezsim bedobott a magyar közigazgatásba, és az alsóbbfokú hatóságok pedig egyszerűen végrehajtották? Ez egyike azoknak a témáknak, amelyek tele vannak kérdőjelekkel, és amikről beszélni kell.

Pontosan erre a kérdésre, vagyis hogy miért kell, miért lényeges beszélni a holokausztról, általában ez a válasz: azért, hogy ne történhessen meg még egyszer. Neked személyesen mi az "ars poeticád"?

Csak azt tudom mondani, amit általában a holokauszt-kutatók: azért, mert egy teljesen egyedi történés. Példa nélkül való az, hogy hatszázezer magyar állampolgárt, egy egész népcsoportot két hónap alatt szisztematikusan el lehet távolítani az országból, gyakorlatilag ellenállás nélkül. Ez egyedülálló a magyar történelemben, ezért kell foglalkozni vele, és azért kell emlékezni, emlékeztetni rá.

Ötödik éve foglalkozol a zsidóság ellen elkövetett népirással: tudsz nyugodtan aludni?

Igen, amióta a vészkorszakot kutatom rengeteg megrázó dolgot hallgattam végig, attól kezdve, hogy egy idős néni elmesélte, miképpen bolondult meg a nagynénje egy gyűjtőtáborban; egészen odáig, hogy a bori halálmenetben egy munkaszolgálatos úgy tudott csak megmenekülni a halálból, hogy amikor a társait belelőtték egy árokba, ő is eldőlt, aztán pedig ott feküdt fél napig a hullák között. Végig kell hallgatni minden síró, idős embert és minden édesanyát, akitől elvették a gyermekét, hogy a gázkamrába vigyék. Nyilvánvaló, hogy nem tudjuk teljesen kivonni magunkat a hallottak hatása alól, ugyanakkor nem is szabad beleélnünk magunkat. Ezek drámai emlékek, de egyben fontos tények is. Ezért is más a történelem és az irodalom. Nekünk, történészeknek a tényeket kell közölnünk - az utóbbi az, ami az érzelmekkel foglalkozik.

Ha abból indulok ki, hogy általában azért választunk hivatást magunknak, mert az valamilyen módon örömet szerez számunkra, akkor fel kell tennem egy paradoxnak tűnő kérdést: mik azok a mozzanatok a holokauszt-kutatásban, amikre azt mondod, hogy ezért érdemes csinálni?

Akkor és amiatt vagyok elégedett, ha felkutathatom egy addig fel nem tárt adat- és információhalmaz mögött rejlő történeti valóságot. Nem azokat a lassan tényleg semmitmondóvá váló frázisokat akarom ismételgetni, hogy a vészkorszakban ezreket, tízezreket, százezreket hurcoltak el és gyilkoltak meg. A nyers, hozzávetőleges számok mögött konkrét emberi sorsok vannak, amik szempontjából fontos az, hogy egy-egy településről hány személyt deportáltak, mikor és hova vitték őket, közülük mennyien tudtak visszatérni, és hányuk már soha többé. A holokauszt kézzel fogható tényeit kutatom.

Ez aktuálisan most mit jelent?

Jelenleg három országos méretű kutatói programban veszek részt. Egyrészt a Yad Vashem magyarországi kutatócsoportjának tagjaként a Bács-Kiskun-megyei zsidóság iratanyagát tárom fel 1938-tól kezdve. Ezen kívül a Magyar Nemzeti Múzeum és a Holokauszt Dokumentációs Központ állandó kiállítására gyűjtök anyagot a Vajdaságban, Bács-Kiskun, Pest illetve Békés megyében. Egy harmadik kutatói projekt keretében, Randolph Braham szerkesztésében most készül "A magyar holokauszt földrajzi enciklopédiája", amelynek az a célja, hogy egy átfogó képet nyújtson arról, miként is zajlott az 1944-es határok szerinti Magyarországon vármegyénként és településenként a zsidóság szenvedéstörténete. Ebben a kötetben Bács-Bodrog, Csanád-Arad-Torontál, Csongrád, Gömör-Kishont, Ugocsa és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyék vészkorszakbeli történetét dolgozom fel. Soha nem lesz teljes az enciklopédia, mert annak ellenére, hogy megpróbálunk minden településről anyagot gyűjteni, vannak maradnak olyan helyiségek, amelyek iratai rendkívül hiányosak, illetve olyan községek, amely helytörténetével senki sem foglalkozik. Mindezzel együtt e program eredményeként a magyar holokauszt helytörténeti vonatkozásai kilencven százalékban ismertek lesznek, és pontosan lehet tudni, hogy a fontosabb közigazgatási egységekben élő zsidókkal ki történt a vészkorszakban.

2005. május 12.