Szabó Endre Árpád - Varró Zsolt

Enni kell!(?)
Jelentés a szegedi menzafrontról

Enni vagy nem enni, ez itt a kérdés. Ezúttal azonban nem a lét, hanem az étkezés örök dilemmájára keressük a megoldást. Időt és fáradságot nem sajnálva bebarangoltuk Szeged összes sűrűn látogatott menzáját, és diákok által látogatott éttermét.

A táplálkozás fontos létfenntartó tevékenység. Nem bliccelheti el senki, mint a buszjegy vásárlást. Hiába állunk a tápláléklánc csúcsán, sokan még nem vagyunk teljesen önellátóak. Pedig de jó lenne sütni egy rántottát, vagy lecsót, esetleg főzni egy tejbegrízt. Ám sajna, erre nem mindig van idő. Ezért nekünk, ágrólszakadt diákoknak, muszáj látogatnunk az erre a célra létrehozott vendéglátó-ipari egységeket, a menzákat. Két fontos dolgot lehet megállapítani a mai világban: 1. Mindent ellopnak, aminek a halmazállapota sűrűbb a levegőnél és nincs lebetonozva. 2. Mindenért fizetni kell. A baj csak az, hogy nem mindenki katonatiszt, ezért kétszer is meggondoljuk, miért fizessünk és mennyit.

Bebarangoltuk a szegedi étkezdéket, menzákat, és arról faggattunk benneteket, hogy hová, milyen gyakran jártok, kényszerből vagy kedvtelésből? Mit tapasztoltatok az általatok favorizált helyeken, milyen a koszt, a kiszolgálás? Min változtatnátok, hogy szájízeteknek megfelelő legyen minden? Persze nem mindenki vállalta véleményét, de volt köztetek néhány bátor harcos, akik nem rezelnek be a saját árnyékuktól, és testi épségüket kockáztatva elmondták, ami a szívüket, pontosabban, a gyomrukat nyomta. Halljátok hát a titánok szavait!

Túránkat az Irinyi bisztróban kezdtük, természetesen ebédidőben. Az egyetemisták étkezési szokásai azonban nem mindig igazodnak a hagyományokhoz, (mi mindig evés előtt –után - között eszünk), ezért a hely egy elhagyatott, iskolai étkezde látványát nyújtja, néhány komótosan falatozó napközissel.
Farkas Róbertnek, -aki mellesleg történelem-szociológia szakos hallgató- sem kellett verekednie, hogy ülőhelyet találjon. Tányérjába pillantva, azt tapasztaltuk, hogy későn érkeztünk, mert az aktus már megtörtént. Róbert eleget tett a lenin-i aranyszabálynak, amely azt mondja ki: „Mindent be a szervezetbe!”

- Havonta egyszer-kétszer szoktam itt enni, végszükség esetén, amikor már nagyon kevés pénzem van, mert elég "lehúzós" élményeim vannak a hellyel kapcsolatban. Legfőképpen az ételek minőségével voltak problémáim.

- Mi volt a baj? – kérdjük még semmit nem sejtve.

- Egyszer gombás májat ettem, és ráharaptam valamire, amitől majdnem kitört a fogam. Ha hiszitek, ha nem, egy félkörömnyi kődarab volt benne. – a történet még nem ért véget - Egy másik alkalommal, gombával töltött, rántott palacsintát választottam, mert nagyon jól nézett ki. Evés közben kiderült, hogy csak a külseje sült meg rendesen, belül még jeges volt a töltelék, majdnem vissza is köptem.

- Beírtál a panaszkönyvbe?

- Nem reklamáltam, és ez lehet, hogy hiba volt, de a hely színvonalából kiindulva, ezek a problémák itt majdhogynem mindennaposak lehetnek.

- Akkor miért itt ebédelsz?

- Végsősorban csak az árak miatt járok ide.

Az éhségtől kopogó szemmel meredt tálcájára Balog Zsolt harmadéves töriszakos, aki már alig várta, hogy neki kezdhessen a löncsnek. Különleges ételt választott, párlépésnyiről még káposztának látszott, mire asztalához értünk lecsós csirkecomb lett belőle.

- Gyakran járok menzára, mert havi jegyet szoktam venni. – mondja okító szándékkal, majd panaszkodni kezd - Az ételek nem igazán egészségesek és táplálóak, ez nem reform konya, de ha valaki egyetemen tanul, nem tudja otthon megfőzni az ebédet és van egy félórája, akkor rászorul erre a segítségre. – amikor aktuális ebédjéről kérdezzük, azt feleli: 350 forintért ez gyönyörű étel. Máshol ennyi pénzből nem tudnék ilyen jót és ilyen jól enni. A kedvenc ételem egyébként a mindenkori A és B menü, amelyiket éppen jobbnak találom. Persze nem minden tökéletes. – kezd panaszkodni újra - Az igazság az, hogy ha nem tudod megfizetni a gyors és igényes kiszolgálást, akkor le kell adnod a kívánalmakból. Ha igazi konyhafőnök lennék, én sem túl jó ételekből állítanám össze a menüt, mert akkor nem lenne meg a bevételem. - ez ám a „kapitalista” szellem, a végére még egy jó tanácsot is ad: - Ha valaki igényes az menjen étterembe!

Vándorlásunk következő etapja a Diáktanya volt. Itt már több éhes ember küldte rendeltetési helyére (gyomor) napi zsákmányát Az L-alakú terem kanyarjában falatozott csendesen Koncz Katalin másodéves angol szakos hallgató, aki csak azzal a feltétellel vállalta a beszélgetést, hogy nem kérdezzük meg tőle mi Kambodzsa fővárosa. Nos, bár szerettük volna feltenni ezt a kérdést, kénytelenek voltunk kompromisszumot kötni.

- Nem áll közel a szívemhez a Diáktanya. - kezdi morózusan - Tavaly gyakrabban jártam, ebben a félévben ez második-harmadik alkalom, hogy itt ebédelek.

- Miért hanyagolod ennyire a helyet?

- Az ételekben nem csalódtam még, mert mindig olyat választok, amit szeretek. Legutóbb amikor itt jártam egy csótány szaladt a tálcám mellett, amíg fizettem az ebédemért. Na utána nem is jöttem két hétig.

- Mi bajod a rovarokkal? - kérdjük naivan.

- A katicabogarakat például szeretem, mert nagyon helyesek, de a csótányokat utálom. Vannak, akik bogarakat, cápauszony-levest, kakastöke-pörköltet esznek, én nem nagyon kedvelem az ínyenc kajákat. – ízlések és pofonok.

A terem végén bőszen táplálkozott, egy jól szituált úriember, akinek nem kellett rimánkodni, hogy két falat között mondjon pár szót erről a multikulturális étteremről, amelyben a vendégek nem csak ízlelőbimbójukat dolgoztathatják meg, hanem zenei jártasságukat is fejleszthetik. A muzsikát egy felhangosított, ébresztős rádió szolgáltatja.

- Amikor éppen van időm, akkor szoktam itt kajálni. Nem csinálok ügyet az evésből, de szeretem a főtt ételeket. -mondja a dolgok közepébe vágva Bozsó Gábor másodéves környezettudomány szakos tanuló.

- És miért pont ezt a menzát választottad?

- Úgy gondolom, hogy ár/teljesítmény viszonylatban nagyon meg vagyok elégedve ezzel a hellyel. Közel van és jók a kaják.

- El sem hiszem, végre találtunk egy elégedett embert…

- Azért semmi sem tökéletes, kiszolgálással néha voltak gondok: a konyhás flegmán válaszolt, nem azt adta, amit kértem vagy nem olyan mennyiségben, amennyit máskor szoktak, de úgy néztem erről tett a főnök, úgyhogy az illető már nem dolgozik itt. Most kedvesek és aranyosak, úgyhogy nincs okom panaszra. Egyébként, ha én lennék a főnök, több olcsó menüt állítanék össze a diákok részére, és különleges ételeket, például kínait is főzetnék. Szerintem nagyon kedvelnék a fiatalok a külföldi étkeket.

Jócskán benne jártunk már az egy órában, amikor a SZOTE menza ajtaján beléptünk. Úgy éreztük, egy teljesen más világba csöppentünk. Leginkább egy balkáni zsibvásárra emlékeztetett a látvány. Igazi afrikai meleg elegyedett némi test - és ételszaggal. Rengetegen próbálkoztak a lehetetlennel, eljutni az ételkiadó pultoz. Az ülőhelyet itt aranyban mérik, még a fogason is ülnek, sőt, ha a plafonon lennének székek, tán még oda is fölmerészkednének a bátrabbak. Riadtan pillantottunk egymásra: ez a hely lenne a szegedi gasztronómia fellegvára?

Molnár Piroska harmadéves kommunikáció szakos hallgató szerint igen. Lehet, velünk van a baj.

- Hébe-hóba járok a SZOTE menzára, - mondja - és meg kell hagyni egész jó hely. Finom a kaja, jó a társaság, igaz nagyon sokan vannak itt csúcsidőben, de nem akkor kell jönni. Nagyon széles az ételválaszték, lehet válogatni, persze lehetne több külföldi kaja, például görög vagy kínai. - majd tréfásan megjegyzi még - Hallottam már olyat, hogy itt bernáthegyi kutyából is készítenek ételeket, de ha finom, akkor miért ne?
Hm, ezek szerint megdőlni látszik az a mondás, miszerint kutyából nem lesz szalonna. Legalábbis itt, a menzákon. Vannak azonban olyan hallgatók is, akiknek nem a menüvel, vagy az ételek minőségével vannak bajaik, hanem a kisegítő személyzet készségességét vonják igen nagy kétségbe.

- A kiszolgálás szerintem iszonyatos. Az ember bemegy jó- vagy rossz étvággyal, de valószínűleg rontanak az étvágyán, mert a pultos hölgy, úgy néz rám, mintha megettem volna az ebédjét, vagy valami rosszat tettem volna. – mondja a vezetékneve eltitkolását kérő Emese, ki szintén média szakos hallgató - Akármilyen harmadosztályú is egy menza, nem lehet a kiszolgálás olyan, mintha ők kényszermunkások lennének. No comment.

Utolsó állomásunk a Nagyáruház volt, ahol kilométeres sorban álltak az „éhező” emberek, hogy hová ültek, rejtély, mert szabad hely egyetlen asztalnál sem volt, talán állva ettek, mint a lovak. Reméltük, hogy az étkek azért még nem négylábúaknak valók. Erre a választ két fiatal, vidáman mosolygó lánytól vártuk (könnyű nekik, ők már végeztek ebédjükkel).

- Kéthetente egyszer szoktam a Nagyáruház éttermében enni. – jegyzi meg Serény Katalin, másodéves orvostanhallgató. - A kaja jó és, gyors a kiszolgálás, de nagyon kevés hely van, ezért nehéz szabad helyet találni.

- Mennyire illeszkedik az igényeidhez az ételkínálat?

- A menüvel meg vagyok elégedve, bár nem olyan széles a választék, mint máshol, de úgy látszik, tetszik az embereknek, mert sokan járnak ide.

- Annyira, hogy jó néhányan le sem tudnak ülni…

- Én a helyproblémát úgy oldanám meg, hogy egyszerre csak annyi embert engednék be, amennyi hely van, a többiek meg álljanak kint. - Sajátos megoldás nemde? – A mellette ülő kolleginának is biztosítottuk a gondolat- és szólásszabadság feltételeit:

- Havonta egyszer-kétszer eszem ebben az önkiszolgálóban, de még jobban hanyagolni fogom. – osztja meg velünk titkát Veres Zsuzsa, aki szintén orvosnak készül - finomak, az ételek, csak kevés a hely. Az előbb is volt emiatt egy konfliktusom.

- Ezt meséld el, kérlek!

- Elvettem egy széket és ez nem tetszett néhány vendégnek. Rám támadtak, azt mondták, szemtelen vagyok. Szóval a helykihasználáson változtatnék, hogy dupla ennyi ember férjen el, és lehetne kreatívabb az, ahogy kiírják az ételek nevét. Ja és nagyobb betűvel, mert én rosszul látok…

Néha azért még eszembe jut nagyapám az étkezésről szóló szólásmondása. Szemben a régi, nagy gondolkodók halhatatlan, nemritkán bonyolult tanításával és magyarázataival, Ő igen egyszerűen fogalmazta meg az evés örök nagy kérdését, mely így szólt: Miért eszünk, ha úgyis megéhezünk?

Miért is, nagypapi? Mert enni KELL!

2003. március 12.