Sarnyai Tibor

A pontonhíd volt a legnépszerűbb
Csöndes megemlékezések március idusán a fővárosban

A csöndes emlékezés jegyében teltek el a központi állami ünnepségek idén a fővárosban. A Parlamentnél a miniszterelnök, a Magyar Nemzeti Múzeum kertjében a házelnök, a Petőfi-szobornál a főpolgármester mondott ünnepi beszédet – alig ezer-ezer főnyi hallgatóságnak. Több százezren keltek át viszont a Dunán, a Parlament épületénél létesített pontonhídon, mely a kormányzat szerint a magyar múlt és jövő, illetve Magyarország és az Európai Unió kapcsolatának szimbóluma. A parlamenti és a Parlamentből kimaradt ellenzéki pártok saját külön ünnepségeiken emlékeztek meg március idusáról.

A vidéki tudósító természetesen késve érkezik, ezért ahelyett, hogy protokoll szerint megtekintené a nemzeti lobogó ünnepélyes felvonását, máris a Parlament mögé veszi az irányt, egyenesen a nevezetes hídhoz. A katonai zöld fémalkotmányt nemzetiszínű propellerek próbálják szépíteni. (Egyiket Habsburg György felajánlása nyomán a Csongrád megyei Makó fogja megkapni – micsoda öröm!) Rengeteg az ember errefelé, kismamák, anyukák, nagymamák, házaspárok, kutyások tülekszenek a rakparton, hogy feljuthassanak a pontonhídra, noha az egész akció szimbolikája nem egészen világos. A Till Attila által megálmodott, mintegy 250 millió forintba kerülő metafora bennem nagyon félrefut: hiszen úgy vonul itt Pest és Buda között körbe-körbe az ország népe, mint a birkák. A hídra feljutni még istenes, mert sodor a tömeg, azonban lejönni róla csaknem lehetetlen, hiszen az ár ellen kell úszni. Ez lenne az Unió? Mint a barom befelé, s alig-alig, nehezen kifelé, ha kell? És akik most itt vannak, azok majd mind igennel voksolnak? Nem egészen értem. Félúton felpillantok a szomszédos Margit-hídra sárga tuja csörög rajta. Mennyivel kényelmesebb azzal menni Budára, ahol – mint azt a miniszterelnöktől megtudtuk – szintén csak emberek élnek.

A villamost választjuk fotós kollegámmal akkor is, amikor a Magyar Nemzeti Múzeumhoz kell eljutnunk. Előtte, az aluljáróban felmérjük a kokárda-kínálatot: 100 és 250 forint között kínálják a nemzetiszín bokrétákat, ennyi a zászlócska is, papírból, hurkapálcából. Egyébként lehet rendes fanyelű vászonzászlót is kapni, elnézve az árust, sajnos, nem kizárt, hogy hajnalban még egy magánházon lengett a zászló.

A Nemzeti Múzeum előtt alig több mint ezer ember ácsorog,

figyelik a már szokásosnak mondható, úgynevezett „nagyszabású” ünnepi játékot. Fullajtár Andrea – március idusától Jászai-díjas színművésznő – szavalja idén a Talpra magyart, három kivetítőn csodálhatjuk az ifjú női Petőfit. Szabadság, szerelem és persze Európa van az idei dráma központjában – érdekes kontraszt, hogy csak a zöld rácsokon keresztül láthatjuk a színészeket. A tömegben „Tagok legyünk, vagy szabadok? – EU: nem” feliratú szendvicsemberek osztogatnak szórólapot a magyar földvédők – nem Greenpeace – nevében. Azonosulni próbál a tömeggel két koreai vendég, a fotós kollégát kérdezik angolul, hogy ki beszél most. Mindkettőjük balján ott a kokárda. Ők alkalmazkodnak. Pedig nem lehetünk egy könnyű eset. A Himnusz után – a hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok mára a Kölcsey-mű sorává nemesedett, kéretik kijavítani az olvasókönyveket – Szili Katalin áll a pódiumra. Sótlan történelemleckét kapunk tőle, uniós körettel. Tényleg nem megy az ünneplés a mostani kormánynak. A házelnök beszédében kifejti, hogy „a modern Magyarországért folytatott küzdelem egyik állomása volt 1848. március 15-e, ám ez a harc máig nem ért véget, hiszen az ország napjainkban is olyan kihívásokkal néz szembe, melyeknek csak egy összetartó, minden állampolgárával szemben szolidáris nemzet tud megfelelni.” A házelnök példamutatónak nevezi, hogy a francia trikolór egyet jelent a francia liberálisnak és konzervatívnak is. Nálunk a kokárda azért még koránt sincs ilyen helyzetben, most igazán jó szociológusnak lenni, hiszen egy mellkasra vetett tekintetből szinte minden kiolvasható. Szili Katalin Petrit idéz: „szabad ünnepen nem illendő felidézni az állami ünnepek elhülyült csendjét.” Nincs is csönd.

A tömeg alig figyel az EU-ittas szónokra,

hiszen sokkal izgalmasabb a zenetévés Dorka feltűnése, no, meg az alig ötvenfőnyi honvédő különítmény esztrádműsora a hátsó traktusban. Megejtően fiatal lányok és fiúk, illetve öregurak tüntetnek rémisztő szövegű táblákkal, és bátran pfujolnak, hazaárulóznak, kommunistáznak. Megnyugtató viszont, hogy komolyabb botrány nélkül maga a tömeg szorítja ki őket magából (csupán egy fotóriportert kap kisebb taslit a szemtelen fotózásért, illetve egy öregurat „szarkeverőnek” titulálnak, amiért arra kéri a hőbörgőket, hogy legalább március idusán ne csináljanak cirkuszt). A szónok ettől még bevégezheti tökéletesen érdektelen beszédét. A Szózat megint csak csöndet parancsol mindenkinek, aztán lehet vonulni tovább.

Irány a Petőfi-szobor!

Jókedvű cserkészcsapat vonul előttünk a Múzeum körúton, civilben valószínűleg kedves nagypapák, nagymamák. – Miép-pen itt vagyunk! – rikkantja a csapvez, aztán eltűnnek az aluljáróban. Nemsokára érkeznek a szoborhoz a honapák, meg a honanyák is a múzeum elől, hogy elfoglalják a tér stratégiai pontjait. A Március 15. téren már kellemes majális-hangulat van, süt a nap, bár még hideg a szél. Sok a vásári bóvli, falvédő és cserépköcsög, no, meg perec, kalács, sör. Ezek ára 250-500 forint között mozog. – Itt maradok, még látni akarom a Demszky pofáját! – dühösködik egy öregúr, szegény felesége meg, gondolom, már másodjára gyújtja meg a gázt az ünnepi leves alatt. A téren még tart a majális, kikiáltóval, nyertesekkel és vesztesekkel, amikor a Petőfi-szobornál beindul a politika.

Alig két-háromszáz ember érdekelődik.

Harangzúgás és Latinovits hangja után lép pódiumra a főpolgármester. Ő ugyanúgy Európáról, és a szavazás fontosságáról beszél, mint az előtte szólók. „Kossuth álma az Unió” – tudjuk meg Demszkytől, aki hívei között sokkal magabiztosabban, érdekesebben, jobban beszél, mint a házelnök a múzeumnál. A főpolgármester szerint Pest-Buda és Magyarország 155 éve már csatlakozott Európához. A SZDSZ prominense közli: az igazi hazafiság kifejezője most az igen szavazat a népszavazáson, mert az EU-n kívüli élet inkább csak halál. A szónok ezzel Zoran Djindjicsre, a meggyilkolt szerb miniszterelnökre utal, akire félperces néma főhajtással emlékezik a tömeg. Demszkynél jóval több a taps, mint a fütty, bár a megjelent huszonöt-harminc eurorealista mindent megpróbál: „Hazudsz!” „Menj haza a feleségedhez! A huszadikhoz!” Ellenhang: „Tűnjetek a Hősök terére!” Válasz: „Megyünk is, ne félj!” „Mit dumálsz, liberalizmus van, nem?” Egy hetvenes, pedagógusnak látszó néni nézi feddően a kiabálókat. Nagy kedve lenne megnevelni őket, de aztán mégis lebeszéli magát eme esztelenségről. Egy barna bársonykabátos, kissé ittas atyafi, tipikus kisgazda, kétségbeesetten magyaráz a fiataloknak: „Itt már a disznót sem veszik át!” Harsány derültség a túloldalon.

Demszky Gábor után Jordán Tamás lép a mikrofon mögé, s szörnyű technikai körülménynek közepette – vagy nincs hang, vagy van, de akkor érthetetlenül hangos és torz – kezd bele egy, az alkotók által valószínűleg forradalminak és formabontónak gondolt, valójában azonban csak pimasz és élvezhetetlen drámajátékba, melyben keveredik 1848, 1988, ’98 és 2008. A huszárok egyszerre sales managerré válnak, a lovak pedig fékcsikorgássá. Úgy látszik, a liberálisoknak meg a hagyomány nem megy. A drámajáték ötvenedik mondata táján az emberek nagy része kimenekül a térről. Mi is megyünk. Még elmerengünk a fotós kollégával azon, hogy a közelgő vonatindulásig mi minden fér bele pesti kirándulásunkba. Segítségünkre van a kormányzat által kiadott, igen szerencsétlenül Forradalmi kalauznak elkeresztelt füzetke is, azonban ebbe az ellenzéki barikádok programja nem került be. Végül egy eszpresszóban kötünk ki az ünnepnek nevezett őrület egy újabb stációja helyett.

Egy ország, egy város, egy-egy ünnepség

– érvel a kolléga, no, meg a fejünk is fáj már. Egy kávé és az otthonról hozott zsemle után lassan indulunk a Nyugatihoz. A kocsiban még elnézzünk, ahogy a harcos „földvédők” elpusztítják a globális gyorsétterem menüjét, aztán a vonat kattogó zaja elszakít bennünket az ünneplő fővárostól.

fotó: Dobos Sándor

2003. március 18.